Szeged – Immáron hagyomány, hogy az ökumenikus imahéten a három nagy történelmi egyház vezetői közös istentiszteleten vesznek részt. Az alkalomnak otthont adó szegedi Fogadalmi templom 2020. január 19-én este a járványügyi helyzet miatt a megszokotthoz képest korlátozott számban fogadta a híveket és a társegyházak lelkészeit. Az alkalom liturgusa Kondé Lajos római katolikus plébános volt, a zenei szolgálatot Szamosi Szabolcs orgonaművész, a szegedi dóm zeneigazgatója adta.
Házigazdaként először a római katolikus Kiss-Rigó László, a Szeged-Csanádi Egyházmegye püspöke üdvözölte a megjelenteket, köztük a keresztény közösségek képviselőit. Emlékeztetett, hogy egy évvel ezelőtt, amikor ugyanitt ökumenikus istentiszteletre jöttek össze a résztvevők, senki sem gondolta még, hogy az élet szinte minden területen kizökken majd a megszokott kerékvágásból. A közösségek, gyülekezetek liturgikus élete is megváltozott, ennek ellenére most mégis sikerült újra összejönni, hogy imádkozzanak az egységért. Ezek után Kiss-Rigó László Jn 13,34-et (Káldi-Neovulgáta) idézte: „…ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” Igemagyarázatát a szeretet különböző formáinak leltárba vételével sorolta: hányféle szeretetet tapasztalhatunk a – sokszor csak ideológiai szlogenként használt – filantrópiától, az emberbarátságtól kezdve a majomszereteten, az önző szereteten át az érzéki vagy éppen a nemes és önzetlen szeretetig. De az ember még a szeretet legnemesebb és legtökéletesebb formáját is csak korlátokkal, gyarlóságokkal együtt tudja megélni. Rámutatott, hogy mi, keresztények, Jézus követői arról a szeretetről beszélünk, amellyel Isten szeretett és szeret bennünket, ahogyan azt megmutatta Jézus életében, halálában és feltámadásában. Ő azt akarta ugyanis, hogy átérezzük ezt a szeretetet, és hálásak legyünk azért a szeretetért, amellyel ő szeret bennünket, ezt a szeretetet kell viszonoznuk és próbálnunk megvalósítani magunk között is.
Az egyetemes keresztény hitvallás elmondása, majd a könyörgések után Kondor Péternek, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspökének prédikációját hallgathatta a gyülekezet. Ő igehirdetése alapjául Kol 3,12-t választotta: „Mint Istennek szent és szeretett választottai, öltsetek magatokra könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet.” A türelem kapcsán elmondta, hogy türelmesnek lenni az az állapot, mint amikor valaki egy olyan ajtó előtt áll, amelynek egyszer majd meg kell nyílnia, de még zárva van. Várni kell, akkor is, ha az ember már úgy érzi, nem bírja tovább. Az élet tele van olyan helyzetekkel, amikor a józan belátás azt diktálja, hogy türelemmel kell lenni. De hiába, mert nincs türelem, vagy ha volt is, elfogyott, és vele együtt a béketűrés is. Még a legtürelmesebb ember is felsóhajt, és kitör belőle a panasz: hiszen nekem van türelmem, már olyan régóta várok!
Kondor Péter rámutatott, hogy mindez azért lehet így, mert a mi türelmünk nem egyéb, mint türelmetlenségünknek a saját vágyaink, reménységeink elképzelt valóra válásából kierőszakolt megnyugtatása, lecsendesítése, belső nyugtalanságunknak a legtöbbször hamis reménységgel való áltatása. Az a türelem viszont, amelyre Isten nevel bennünket, teljesen más. Ez a türelem nem Istennek egy olyan remélt cselekedetére van beállítva, amellyel végre majd megnyitja azt az ajtót, hanem magára a cselekvő Istenre, tehát akár az elképzeléseink ellenére is cselekvő Istenre. Ezen a bázison állva egy beteg számára például nem az a türelem forrása, hogy majd csak eljön Isten kegyelméből a várva várt gyógyulás, hanem az, hogy a betegségében is a kegyelmesen cselekvő Isten kezében tudja magát, és türelemmel várja, mi jön ki abból, hogy vele Isten most így cselekszik. Ez a türelem pedig azért nem fogy el, mert nem egy bizonyos részletproblémánkat oldja meg pusztán, hanem ez az egész életet átfogó, megmentő segítség a megváltás.
Velünk ellentétben Jézusnál nem érzelem és hangulat dolga a szeretet, hanem a cselekedeté és erőé. Az ő szeretetéből hiányzott mindenféle hiúság. Épp az utolsó vacsoránál, mikor egyik tanítvány sem akar utolsó lenni és megmosni a többiek lábát, hiszen nem akart senkit sem különbnek tartani önmagánál, Jézus volt az, aki teljesen magától értetődő módon megtette ezt. Ennek kapcsán a református püspök kiemelte, hogy a legszomorúbb az, amikor közöttünk is megjelennek a „kivagyi” keresztyének, akik úgy gondolják, hogy csak ők az igazi tagjai az egyháznak, csak az ő szolgálatukat érdemes számontartani, nélkülük mindennek vége szakadna. Jézusnak azonban mindenki fontos, előtte nincsenek kis vagy nagy keresztyének. Isten úgy szerette ezt a világot, hogy az ő egyszülöttét adta érettünk, mert neki szüksége van ránk, mindannyiunkra, felekezettől függetlenül. És majd arról ismernek meg minket a templomon kívül, az imahéten túl, hogy mennyire tudjuk ezzel a „számontartó” szeretettel szeretni egymást. „Ehhez a tanítványsághoz adjon állhatatosságot, türelmet a Szentháromság Isten” – zárta igehirdetését dr. Fekete Károly.
