Népszerű teológia rovatunk mostani írásának témája Luther Márton korába repít minket vissza. Az egyháztörténész szerző többek között arra az izgalmas kérdésre keresi a választ, hogy a többnyelvű Magyarországon hogyan befolyásolta a nyelv a felekezethez tartozást.
Dévai Mátyás bécsi kihallgatása – fiktív ábrázolás Ludwig Rabus mártírkatalógusában (1572) – Forrás: Evagélikus Országos Gyűjtemény fotótára
A 16. századi Magyarország nyelvhasználati viszonyaira jellemző, hogy az egyik nyelvről a másikra fordítás nem volt olyan természetes és elterjedt gyakorlat, mint a későbbi évszázadokban. A többnyelvűségben ugyanis mindegyik nyelv használatának megvan a maga körülhatárolható tere, funkciója, nem cserélhetők fel szabadon egymással. Ezért a párhuzamosan használt idiómáknak a reformáció korában is külön fogalmi és formulakészletük alakult ki, melyek csak kismértékben, korlátozottan hatottak egymásra.
Közvetítő nyelvként a latin szolgált, de egymás anyanyelvét csak ritkán tanulták meg az ország lakói. A nagyobb városokban egymás mellett működtek latin és német írnokok, akik a beérkező leveleket azok nyelve szerint válaszolták meg, de csak kivételesen fordítottak egyik nyelvről a másikra. Ezt a poliglott rendszert (írásbeliség és szóbeliség, szent és profán nyelv, „anyanyelv és apanyelv”) ma már nehéz elképzelni.
Nix dajcs!
16. századi reformátoraink modernnyelv-ismerete közel állt utódaikéhoz, az átlagos mai magyarokéhoz (természetesen azzal a különbséggel, hogy ők legalább kiváló latinisták voltak). Kivételt képeznek ebben az eredetileg kétnyelvűek, a horvát Dráva mentéről származó Sztárai Mihály vagy az erdélyi szász Heltai Gáspár és Dávid Ferenc. Ezzel szemben Dévai Mátyás [Dévai Bíró Mátyás alakban is ismeretes a neve – a szerk.], Sylvester János és Bornemisza Péter többször is sok évet töltöttek német nyelvterületen, németül ennek ellenére kimutathatóan nem tanultak meg jól. Dévai ezt meg is vallja: „nem tudok németül”. Még inkább igaz ez azokra a diákokra, akik fél-egy év után haza is tértek az egyetemekről.
Ugyan már ebben a korban is elterjedt volt az iskolázási mobilitás, de feltűnő, hogy a szlovákok szívesebben mentek Morvaországba, a németek Sziléziába vagy más német polgárságú városokba, a magyarok pedig Erdélybe. Igaz, hogy a latinnal mindenütt egyformán lehetett boldogulni, de ki-ki a maga anyanyelvéhez hasonló környezetet részesített előnyben. Jóval később alakul ki az a szokás, hogy „a nyelv kedvéért” küldik szülei a diákot hol ide, hol oda, és jóval később fogalmazódik meg az az igény a polgárság körében, hogy illik ismerni „az ország nyelveit”. Ezt a később gyakran visszatérő kifejezést: „a nyelvtanulás kedvéért”, leírva először 1588-ban láttam.
Az itt tárgyalt folyamatok értelmezése kapcsán a latin nyelv szerepét is érintenem kell. A nemzetközi reformációkutatásban jelenleg igen erős az a felfogás, mely a felekezeti differenciálódáshoz vezető teológiai vitákat többek között nyelvi különbségekkel, a skolasztikus latin és a humanista latin, a felnémet és alnémet nyelvjárások, a latin terminológia gazdagsága és az anyanyelvi terminológia szegénysége közötti eltérésekkel magyarázza. Ennek a nyelvi megközelítésnek egy szelete Magyarországon is közismert, nevezetesen az, hogy a latinul jól, de németül nem tudó magyar diákok Wittenbergben szívesebben látogatták Melanchthon ékesszóló előadásait és latin prédikációit, mint Luther gyakran keveréknyelven tartott bibliamagyarázatait és német igehirdetéseit.
A probléma azonban még ennél is súlyosabb. A latinnak létezett teológiai szókincse, a népnyelveknek ekkor még nem. És itt nem csak az olyan kis nyelvekről beszélek, mint a magyar, hiszen az Ágostai hitvallás latin és német verziója közötti teológiai különbségeket is részben ugyanez a körülmény magyarázza. A teológiai vitákat, egymással versengő, egymással ellentétes álláspontokat anyanyelven nem vagy csak jelentős torzításokkal lehetett visszaadni. Amilyen világos például Dévai tanítása a latin nyelvű könyvében, ugyanolyan homályos, nehezen besorolható a magyar nyelvű kátéjában. Ozorai Imre esetében pedig, akinek csak magyar nyelvű művét ismerjük, mai értelmezőinek körében egymással ellentétes teológiai értékelések és ítéletek fogalmazódnak meg.
Tehát a reformációnak nem maguk a teológiai vitái és egymással szemben álló pontos nézetei fogalmazódnak meg magyarul, hanem inkább csak a vita által felvert hullámok, amelyek még akkor is továbbgyűrűznek, mikor a belévetett követ már rég elnyelte a víz.
Édes anyanyelvünk!
Az anyanyelvi identitás meghatározó voltához tartozik az a kérdés is, mit kezdünk a különböző nyelvű prédikátorokra vonatkozó szófukar adatainkkal. Arra gondolok, hogy a 16. század első feléből ismerünk például Brassóból, Kassáról magyar prédikátorokat, Lőcséről, Bártfáról vagy Selmecbányáról szlovák prédikátorokat. Katolikus vagy reformátori szellemben prédikáltak híveiknek? Hasonló kérdés merül föl fél évszázaddal későbbről a dunántúli protestáns horvát prédikátorokkal kapcsolatban (Kismartonban, Rohoncon, Németújvárott [Eisenstadt, Rechnitz, Güssing; ma Burgenland, Ausztria – a szerk.]): evangélikus vagy református igehirdetőknek tekintsük-e őket?
A városukban kisebbségben élő igehallgatókat, gondolom, a legkevésbé sem foglalkoztatta ez a kategorizálás, annak örültek, hogy anyanyelvükön prédikáltak nekik. Ezeknek a lelkészeknek mindig a nyelvük a legfontosabb tulajdonságuk, sohasem az általuk hirdetett tanítás. A források is így tartják számon őket, legfeljebb közvetett utalások alapján tudjuk feltételesen vallási irányzatokhoz kapcsolni őket.
A felekezeti elkülönülés anyanyelvi gyökerei
Valószínűleg ezek a részletmegfigyelések: a nyelvismeretnek, a fordítói kultúrának, a teológiai szaknyelvnek a hiányosságai, az anyanyelvi és területi alapú felekezetközi szerveződések vezetnek el a magyarországi reformáció története legfontosabb és lényegében máig megoldatlan kérdésének megválaszolásáig: miért csatlakozott a 16. században a magyar etnikum döntő többsége a helvét irányzathoz, eltérően más hazai nemzetiségektől és sok más szomszédos nemzettől?
Egyelőre olyan válasszal kísérletezem, hogy a magyarok viszonylagos nyelvi elszigeteltségükben saját útjukon jártak. Befolyásolták őket természetesen a svájci és délnémet példák, kimutatható valamelyest a középkori és a humanista örökség hatása is. A helvét teológiának a hódoltságból induló diadalmenete egyértelművé teszi azt, hogy a török hódításnak és a végvári küzdelmeknek is szerep jutott ebben a történetben, talán még az úgynevezett pusztásodásnak és a mezővárosok gazdasági felértékelődésének is. Mindezek mellett szembeszökő viszont a magyar nyelvű reformáció öntörvényű fejlődése, eredeti teológiai gondolkodása, a hazai református hitvallások-ban szövegszerűen megragadható saját tartalom.
Ennek a felekezeti elkülönülésnek a motorja, ennek a teológiai erjedésnek a kovásza volt a wittenbergi magyar diáktársaság. Ha megnézzük a wittenbergi magyar diákok coetusának névsorát, kiderül, hogy az egyetemi nációktól eltérően nem területi, hanem anyanyelvi alapon szerveződött, alig találunk köztük nem magyar vezetéknevűeket, s ezeket is csak nyelvileg vegyes lakosságú területekről.
Ez a nyelvi alapú – előbb teológiai, majd felekezeti – differenciálódás a 16. század végére nyilvánvaló etnikai bizalmatlansághoz és ellentétekhez vezetett. Sólyom Jenő és Botta István mutatták ki, hogy a hitvitákban egyértelműen etnikai előítéletek is fontos szerephez jutottak, felgyorsítva az anyanyelvi határok mentén való felekezetesedés folyamatát. Ezek az előítéletek már a késő középkorban kimutathatók, s mihelyt funkcióhoz jutnak, például a teológiai ellenfél lejáratásában, hallatják a hangjukat.
A felekezeti identitást tudvalevőleg nem a hitvallások, hanem a teológiailag közömbös elemek teremtik meg, amilyen az anyanyelv is. Így kezdtek beszélni Erdélyben „kolozsvári” és „szebeni” vallásról, s így alakult ki az egész országban hosszú távra a református „magyar vallás”, valamint az evangélikus „német” és „tót” vallás.
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. január 30. – február 6–i, 87. évfolyam 3–4. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.
