Nyugdíjba vonult munkatársamat és barátomat, Győri András Timótheust köszöntöm ezzel az írással. A Zákeus Médiacentrum, majd a Luther Kiadó operatőreként évtizedeken át dolgozott közöttünk állhatatosan és szelíd lelkűen.
A hetvenes években szüleimmel és testvéreimmel sokszor jártunk a hétgyerekes Győri családnál Nagytarcsán. Apám legkedvesebb tanítványai közé tartozott János (majd Gábor), az ő édesapjukkal, János bácsival pedig annak idején együtt szolgált az evangélizációban. Az ő feleségével, Gáncs Máriával (az áldott emlékű id. Gáncs Aladár leányával) Deák téri konfirmandusként együtt mondtak kis beszédet: egyikük a lányok, másikuk a fiúk nevében.
A tarcsai istentiszteletekre úgy emlékszem vissza, hogy azokon a hagyomány és a modernitás milyen jól megfért egymás mellett. Egyrészt ott voltak a népviseletes asszonyok (korántsem csak idősek), és a közösség harsányan énekelt a szarvasi énekeskönyvből; másrészt feltűnt, hogy a lelkész mennyi technikailag is briliáns szemléltetőeszközt használ. A magamfajta tizenéves számára persze a legvonzóbb az volt, amikor a jelentős mértékben a Győri testvérekre épülő Hermons együttes, hazánk első keresztény zenekara játszott. Ennek dobosa volt Bandi. Soha nem ő volt a frontember, de megbízhatósága nélkül aligha létezett volna a zenekar.
Ezeken a vasárnapokon ámultam-bámultam, hogy milyen, a Kádár-rendszerre mintegy fittyet hányó gyülekezeti élet van Nagytarcsán. Ebéd után általában bepillantást nyerhettünk a család mozgalmas életébe. Persze imádkoztunk is, és igés lapokat is húztunk, de vidáman és játékosan is együtt voltunk. Egy apró, de jellemző epizód megmaradt bennem: az egyik kisebbik gyerek elkövethetett valami csínyt, mire bátyja megfeddte, ám rögtön hozzá is tette: „Most nem kapsz ki, mert vasárnap van.” Pillanatfelvétel egy korabeli lelkészcsalád életéből.
Bandit életre szólóan meghatározta ez a közeg, azóta is Nagytarcsán él. Munkájában nem egyszerűen a családban és a gyülekezetben tanultakat valósította meg, hanem a hagyománynak és a modernitásnak az imént érzékeltetett kettősségét is.
Fájdalmasan személyeskedő világunkban és gyakran megosztott egyházunkban ritka tapasztalat, hogy valakit annyira általános szeretet és megbecsülés övez, mint Bandit. Öt csomópontban foglalom össze, miben látom ennek okát.
Szereti a munkáját. Ez lehet általában a filmezés, magában foglalva annak szinte minden részterületét: a szerkesztői, operatőri, vágási, archiválási munkát. Sokáig bátyja, János volt a főnök, Bandi pedig a szürke eminenciás. Sokszor láttuk őt közegyházi rendezvényeken, amint maga cipelte a kamerákat és a statívokat, állította be a lámpákat és a mikrofonokat, vagyis munkáját végtelen alázattal végezte. Dolgoztam vele Erdélyben és Kárpátalján, az ősagárdi Ősök fesztiválon és a Luther Szövetség alkalmain, a Szélrózsán és a Kirchentagon. Mindig fáradhatatlanul teszi a dolgát, tűző napsütésben vagy szakadó hóban. Amit nappal leforgat, azt általában éjszaka már meg is vágja, külön figyelve arra, hogy megfelelő zenét találjon az anyaghoz. A Lutheránus Világszövetség 1984-es budapesti nagygyűlésén készült felvételek vagy a gyülekezethez kapcsolódó egyháztörténeti és egyéb filmek, legfőképpen pedig az érzékeny módon megszerkesztett portréműsorai egyházunk lelki és szellemi örökségéhez tartoznak. Példaszerű az a tudatosság is, amellyel a nyugdíjazás felé közeledve archiválta és kereshetővé tette ezt az óriási anyagot.
Szereti a családját. A nagytarcsai parókián alighanem igazi véd- és dacszövetség alakult ki a testvérek között. Ápolták csecsemőkorban meghalt kis testvérük, Tamáska emlékét is, egyebek mellett egy róla írt, a feltámadásról tanúskodó énekkel. Amikor Bandi a hallatlan élményanyagát írásba is foglalta, és Merengő címmel a közelmúltban meg is jelentette, akkor felesége, Andi volt a szövegek bátorítója és első olvasója. Négy gyermekükről és pillanatnyilag tizenöt unokájukról mindig rajongva, olykor elérzékenyülve szól. Nem rejti véka alá, hogy a mai, Istentől távolodó korszellem közepette bizony félti is őket.
Szereti a faluját. Említett könyve azt a címet is viselhetné, hogy „szerelmi vallomás Nagytarcsáról”. A sok évtized során begyre szedett történetek néprajzi, szociográfiai és helytörténeti kutatásokat egészíthetnek ki. Fotókon és filmeken is megörökítette azt a sajnos már letűnőfélben levő világot, ahova – járhatott bár Kanadában, Afrikában vagy a Föld bármely pontján – mindig visszavágyódott. Beleéljük magunkat abba, ahogy zsebpénzszerzés okán kuglibábukat állítgat a téren, önkéntes tűzoltóként van figyelőállásban, amikor a téeszelnök presbiter bölléri munkáját örökíti meg, vagy éppen édesapjának segít a harangjáték elkészítésével.
Az ő írásain vagy „szubjektív objektívén” keresztül ismerhetjük meg a korabeli Hangya Szövetkezetet, a lókupecet és a drótostótot, láthatjuk a bokáig a Balatonban álló, ám ott és akkor is népviseletet hordó tarcsai asszonyokat. Legfőképpen pedig nagyszerű portrékat kapunk a drága helyi férfiakról és asszonyokról: Istvánról, a bakon ülve is Bibliát olvasó parasztemberről, a szellemileg sérült, de tiszta lelkű emberekről, Márikáról és a náluk családtagnak számító többi öregről.
Szereti a természetet. A minden évszakban más és már arcát mutató környéket filmben és írásban is érzékletesen jeleníti meg. Általa megismerhetjük a Látó-hegy szépségét és a vrskákon való fürdés örömét, de közel hozza hozzánk a dermedt, csapzott szamárkórót és az ördögcérnabokrot is. A madarakhoz egészen bensőséges kapcsolat fűzi, így hordozza a szó szoros értelmében tenyerén a cinkét, a fekete rigót, a tengelicét, a zöldikét, a barátposzátát és a vörösbegyet. Amint falujából munkába menet a buszmegálló felé tart, tizenhétfajta madárral találkozik, akik így biztatják: „Ne félj, csak dolgozni mész be a városba, amúgy közénk tartozol.”
Szereti az egyházat. Bandi papgyerekként a templomban, a sekrestyében, a gyülekezeti teremben nőtt fel. Megszólították őt édesapja és a vendég-igehirdetők prédikációi, ám hitre jutása bátyjának a bizonyságtételéhez kapcsolódik. Ezért az általa készített filmekkel nem egyszerűen az eseményeket kívánja rögzíteni, hanem a hitélményt és a Krisztussal való személyes találkozást is tovább akarja adni. Történhet ez egy többezres evangélizáció lefilmezésével vagy éppen annak a megragadó jelenetnek a rögzítésével, ahogy a határba igyekvő nagytarcsai asszonyok kapával és batyuval érkeznek az imaházba, hogy munka előtt részt vegyenek a hajnali istentiszteleten.
Bandi büszke arra, hogy ő nem kórházban, hanem háznál született. Fontos neki a Timótheus név is (hangsúlyozza, hogy th-val anyakönyvezték). Az újszövetségi Timóteus igazi Krisztus-tanítvány volt, alighanem megélve azt, amit Isten emberétől mentora, Pál apostol elvárt: „…törekedj igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre.” (1Tim 6,11)
András Timótheus – köszönjük, hogy munkatársunk voltál. Valamilyen formában továbbra is számítunk a munkádra.
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. február 27. – március 6–i 87. évfolyam 7–8. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
Győri András Timótheus Merengő című kötete szintén a Luther Kiadó könyvesboltjában és webáruházában kapható.
