Burillák Angéla és a csodák egészen közel vannak egymáshoz. Kézzelfogható közelségben. Filcangyalok és harangok, házikók, horgolt csillagok, tízágú hópelyhek, apró, finom karácsonyfadíszek kerülnek ki a keze alól. A szívben és lélekben megszülető gondolatból a nagytarcsai evangélikus tanárnő olyan alkotásokat készít, amelyek visszahozzák a régi ünnepek hangulatát. Azt az időt, amikor még nem műanyaggal és tengerentúli divat diktálta áruházi kacatokkal „ékesítettük” fáinkat. Művészete nem véletlenül értékelődik fel: vágyunk a minőségre, a szépre, az igazra. Személyisége, gondolatai összhangban vannak munkáival. Karácsonyi találkozásunk krónikáját a cinkotai templomkert hatalmas fenyőfájának tövéből küldjük ajándékba olvasóinknak.
– Miként talált rá az önkifejezés e szemet gyönyörködtető módjára? Családi örökség a talentuma?
– Egyedüli gyerekként nőttem fel a szűk családban, így a szokásos közösségi játékok kimaradtak a mindennapjaimból, ezt azonban nem éreztem hiánynak. Színes ceruzák vettek körül, és rengeteget rajzoltam. Anyukám szerint a szobám mindig tele volt „nyirkákkal”, azaz folyamatosan készültek újabb és újabb gyermeki „alkotások”. Egészen kicsi koromtól rajzoltam, és ebben komoly inspirációt jelentett a falumban, Nagytarcsán velünk szemben lakó rajzolóasszony, Patera Istvánné, Kati néni; a munkái egyébként ma is megtekinthetők a falumúzeumban. Bármikor szívesen látott, hagyta, hogy figyeljem tervezés, alkotás közben. Nagy hatással voltak rám falum tót hagyományai is, az a zárt, összetartó közösség, amely hatalmas megtartóerőt jelentett, és amelynek íratlan szabályai tartást adtak az én generációmnak is. Akkor ezt nem éreztem különlegességnek, az idő múlásával értettem meg ennek a jelentőségét, a hagyományok megőrzésének fontosságát, a megmaradt tárgyi kultúra igazi értékét. Azt, amiben benne éltünk, ami a mindennapjaink szerves része volt: a szlovák nyelv, a népviselet, a rendszeres templomba járás, az egymásra figyelés és segítségnyújtás természetessége. Őszinte szeretettel fordultam a néphagyomány, a néprajz felé is. Apai dédnagyapám szabómester volt, a szabóollóját a mai napig őrizzük otthon. Apukám ügyes kezét dicsérik azok a dísztárgyak is, amelyeket a kérésünkre készített. Talán tőlük örököltem az alkotásra való kedvet. Textilekkel szeretek dolgozni, a ruhakészítésen kívül szinte minden érdekel, ami ezzel az anyaggal kapcsolatos.
– Egyenes volt tehát az útja a művészeti képzéshez?
– Érettségi után nem volt egyértelmű a pályaválasztásom. Több téma érdekelt: az iparművészet, a természettudományok közül a földrajz és természetesen a zene is. Gyerekkoromtól kezdve sok kézműves tevékenységet kipróbáltam. Kezdetben rajzszakkörre jártam, de mellette versenyszerűen sakkoztam, kézilabdáztam is. A gimnáziumban iskolám művésztanárának délutáni grafikai foglalkozásait is látogattam. Végül a pedagógusképzést választottam.
– Pedagógusként tovább is adhatja mindazt az értéket, amelyet örökölt, s amit ehhez saját maga tett hozzá.
– Egyházunk egyik remek általános iskolájában, a budapesti „Podiban”, a Podmaniczky János Evangélikus Általános Iskolában tanítok ének-zenét és háztartástechnikát. Hosszú évekig vágyódva gondoltam arra, hogy egyházi intézményben taníthassak. Nagy öröm, hogy evangélikus iskolában kaptam erre lehetőséget. Jóleső érzés, amikor minden reggel a napi útravaló gondolataival kezdjük a napot a gyerekekkel, és egy-egy vidám reggeli énekkel hangolódunk a tennivalókra.
– Hogyan kézműveskednek a gyerekekkel?
– A technikaórákon folyik az alkotómunka természetes anyagokkal, illetve karácsony előtt textilekkel. A gyerekek ezt nagyon szeretik, várják. Nemcsak a kezük ügyesedik: kibontakoztathatják a kreativitásukat, és vásárolt késztermékek helyett saját alkotással szerezhetnek örö-met otthon karácsonykor. Kézimunkakörömben különböző technikákat ismertetek meg a lelkes kis „varróleányaimmal”, és hagyom számukra a szabad alkotást. Hálás vagyok, hogy iskolám támogatja a munkámat, így a gyerekek számára színesebb, élvezetesebb, egyben nyugtatóbb az iskolában töltött idő. Az alkotómunkát nemcsak azért támogatom, mert a végeredménye kellemes esztétikai élményt ad, hanem mert lelassítja, elcsendesíti a gyerekeket: türelemre, pontosságra kényszerít, miközben elfelejtik a gondjaikat, és képesek kizárni a külvilág zaját. Amikor az ember valamit alkot, végre hallja a saját gondolatait is. Az elcsendesedésre vágyom magam is, kiváltképp az ünnep felé közeledve.
– Beavatna a munkamódszerébe? Az ihlet érkezését, a titkokat persze nem akarjuk feszegetni, csak ami elárulható.
– Az év legszebb időszaka számomra a karácsonyt megelőző néhány hét és természetesen maga az ünnep. Ilyenkor legszívesebben „bekuckózza” magát az ember a meleg, gyertyafényes szobába. Zenehallgatás mellett készítem elő az alapanyagaimat, eszközeimet, és elkezdem a munkát. Nyáron is szoktam gondolkodni, tervezni, akkor több a szabadidőm. Szeretek természetes anyagokkal dolgozni, a gyapjúnemez az egyik kedvencem, és sokat horgolok is. Egész évben kutakodom, mintákat tanulok, képezem magam. Lakásdíszeket, ajándéknak való apróságokat – ahogy én hívom: „csacskaságokat” – készítek. Az elkészült darabokat a közösségi oldalakon megosztom az ismerőseimmel, és jelzik, ha valamelyikből szeretnének. Sokat el is ajándékozok a szeretteimnek. A kézműveskedés mellett nagyon fontos az életemben a zene is. Büszke azonban nem a munkáimra, inkább a saját gyermekeimre vagyok. Remélem, kicsit tőlem is örökölték a művészetek iránti érzékenységüket: fiam a mérnöki munkája mellett rendszeresen orgonál egyházunkban, leányom művészeti karon egyetemista.
– Nagytarcsai evangélikusnak lenni – mondhatjuk Márai Sándortól kölcsönvéve a szót, aki a budaiakra értette – életérzés. Erős gyökér, megtartóerő, szívbe írt hagyomány. Nehéz időkben, mint a mi korunk, ebbe kapaszkodni nagy áldás.
– Ha valaki a nyolcvanas-kilencvenes években – de akár korábban is – evangélikusként meghallotta ezt a nevet, az jól tudta: ez a falu több mint egyszerű gyülekezet. Itt egyszerre négy énekkar működött, négy-öt fiatal kántor szolgált felváltva, rendszeres koncertélet folyt, több képzett gyülekezeti munkatárs volt az akkori lelkész, Gáncs Péter segítségére. Bibliaórán időnként termeket kellett összenyitni a sok résztvevő miatt, és több lelkész is indult innen. Ebben az időszakban voltam ifis. Természetes, hogy ilyen erős, motiváló, áldott közösségi háttérből indulva magam is aktív munkatárs lettem. Először kórustagként, kántorként, később a gyülekezeti énekkar munkáját segítve. Lelkészem ajánlására kerültem először 1985-ben tanfolyamra Fótra, a kántorképző intézetbe. Ez életem egyik legfontosabb fordulópontja lett. Egy világ nyílt ki előttem: csodálatos közösség, inspiráló zenei munka, ösztönző közeg. Akit egyszer megérintett a „Mandák” szelleme, az sosem akar ettől elszakadni. Évekig visszajártam, majd a saját gyerme-keim is visszatérő résztvevőivé váltak a tanfolyamoknak. A fóti szakmai kapcsolatok és barátságok a mai napig fontosak számomra. Saját falum sokrétű és aktív gyülekezeti élete és a fóti élmények megerősítettek engem: jó evangélikusnak lenni! Nagy motiváló erőt jelentettek számomra a Gáncs Aladár bácsival Nagytarcsán folytatott nyári beszélgetések – két orgonagyakorlás között – művekről, hangszerekről, regisztrálásról. Az idő múlásával még inkább felértékelődnek ezek az emlékek. Megerősítő volt számomra Aladár bácsi lelkesedése, a szent muzsika iránti elkötelezettsége. Jelenleg a cinkota–mátyásföldi gyülekezet tagja vagyok, és az iskolámban is örömmel veszek részt a közösségi alkalmakon.
– Ön, aki aktívan gazdagítja mások ünnepét, miként gondol rá?
– Karácsony az év legszebb ünnepe, amelyet sokakkal együtt én is nagyon várok. A legszebb emlékeim közé tartozik, amikor fiatal kántorként szentesti istentiszteleten kísérhettem a gyülekezetet, és fennhangon zengett az ének. Ugyanilyen szeretettel gondolok vissza a gyülekezeti énekkarra, amelynek asszonytagjaival karácsonyra együtt kötöztük a szaloncukrot, a férfikar pedig létrákról ágaskodva aggatta fel a templomban a hatalmas fenyőfára. Közülük sokan már a mennyei karban énekelnek. Ahogy a saját gyermekeim felnőttek lettek, kicsit csendesebb az ünnep. Bár sok díszt készítek, magam visszafogottabb külsőségekkel, inkább a belső csendet megteremtve várom a karácsonyt. Ahogyan az ének szól: „Várva várlak téged, Te mennyből érkező.”
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. december 26. – 2022. január 2-i, 86. évfolyam 51–52. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.
