2022-ben természetes, hogy a választásokon minden nagykorú, cselekvőképes állampolgár élhet szavazati jogával. Minden bizonnyal sokan tudják, hogy ez az állapot egy hosszú történelmi folyamat eredménye. Mint oly sok minden, ez a történet is 1848-ban kezdődött Magyarországon.
A követválasztásra eljött kortesek díszmenete Pesten 1847. október 17-én
1848-ig rendi előjogok határozták meg a választási rendszert. Ebben a bonyolult szerkezetben volt, aki születésénél fogva, személyében rendelkezett választójoggal (a nemesség); volt, aki hivatása miatt kapott olyan választójogot, amelyet közösségben gyakorolhatott (a katolikus papság); és voltak, akik lakhelyük jogállása révén vehettek részt az országos politikában (a szabad királyi városok polgárai.) Emellett voltak olyanok is, akik szellemi vagy gazdasági kiválóságuk révén életük folyamán nemesi címben részesültek, és így lehettek választók – példaként említhetjük Kis János (1770–1846) dunántúli evangélikus püspököt.
Ezt a helyzetet színezte a kétkamarás rendszer, ahol a felsőtáblán a főnemesek és főpapok személyesen, választás nélkül vehettek részt. 1848-ra már nagyon sokan érezték, hogy az országgyűlés így igazságtalan, észszerűtlen és fenntarthatatlan.
Kezdeti lépések
Az első népképviseleti országgyűlést szabályozó 1848. évi V. törvénycikk legfontosabb paragrafusa az volt, hogy senkitől sem vette el az addig meglévő választójogát. A korabeli Európában szokatlanul alacsony vagyoni cenzust vezetett be a nem nemesek számára. Az választhatott, akinek meghatározott mértékű vagyona (ingatlana, földtulajdona), önálló műhelye, kereskedése volt. Vagyonuktól függetlenül kaptak választójogot az értelmiségiek az Akadémia tagjaitól a falusi tanítókig és segédlelkészekig. A választójoggal így a népesség nagyjából tíz százaléka élhetett – másképp fogalmazva a felnőtt férfi lakosság bő húsz százaléka. A női választójog ekkor még igényként sem fogalmazódott meg a világban.
Nagyjából három „pártot” lehetett el-különíteni az 1848–1849-es országgyűlésben. A szabadelvűek adták a kormány nagyobb részét. A radikálisok nemzeti és politikai tekintetben sem nagyon akartak számolni a realitásokkal. A konzervatívok inkább kevesebb, mint több változást akartak annál, amit a forradalom elért. Mai értelemben vett frakciók ugyan nem léteztek, de a szenvedélyes vitákat ez a tény egyáltalán nem akadályozta meg.
Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása 1848. július 5-én a pesti Vigadóban
Elsőként a népiskoláról
Az 1848 júliusában megalakult országgyűlés éppen a legfontosabb feladatával, a törvényhozással nem tudott foglalkozni a szabadságharc kiteljesedése miatt. A korszak vezető politikusai azonban komolyan vették azokat a gondolataikat, amelyeket korábban megfogalmaztak a „kiművelt emberfőkről” vagy „az egyszerű nép felemeléséről”. Az első és egyetlen végigtárgyalt törvényjavaslat a népiskolákról szólt. A törvénytervezetet Eötvös József július 27-én nyújtotta be az országgyűlés alsótáblájához, amely azt augusztus 12-én fogadta el. A vita közvetlenül érintette az egyházakat is, hiszen minden népiskolát ők tartottak fenn.
Eötvös József a törvény benyújtása előtt tett egy váratlan látogatást a pesti evangélikus iskolában, ahol a népiskolai osztályokat is meglátogatta. Lenyűgözték az ott látottak, különösen a lányok írni-olvasni tudása volt rá nagy hatással. Ez a látogatás is megerősítette abban, hogy törvényjavaslata egyik mintájaként éppen a protestáns népiskola szerkezetét tegye meg. A törvény ugyanis a községi népiskolát preferálta, ahol az adott település választja a tanítót, felügyeli az iskolát, és a községi lakosok által fizetett iskolai adóból tartja fenn a tandíjmentes oktatást.
A törvény modelljébe nehezen fértek bele az egyházi iskolák. Az eredeti javaslat csak ötven tanuló fölött rendelte el külön felekezeti iskola felállítását. A vita folyamán ez a paragrafus is úgy módosult, hogy még e létszám felett is csak lehetőség, de nem kötelezettség volt a külön iskola működtetése. A hittanoktatás megmaradt, ezt a tervek szerint az állam által fizetett lelkészeknek kellett külön javadalmazás nélkül végezni.
A törvény evangélikus egyházi fogadtatása igencsak vegyes volt. A protestánsok hagyományos felfogása szerint auto-nómiájuknak szerves része volt az iskolafenntartás, amelyhez hozzátartozott a tanítók szabad választása, a tanterv és ehhez kapcsolódóan a tankönyvek meghatározása. Sokakban megütközést keltett, hogy a kormány az egyház véleményének kikérése nélkül folytatta le a népiskolai törvény vitáját. Mások azonban – köztük tanárok, püspökök – a népnevelés előremozdítása és a fenntartás terheinek csökkentése érdekében üdvözölték a felekezeti iskolák községi átvételét.
Az kevéssé meglepő, hogy Tavassy Lajos, a pesti gimnázium kitűnő tanára, aki később diákjai élén a szabadságharcban is aktív szerepet vállalt, teljes mellszélességgel kiállt az iskolák átvétele mellett. „A mult századokban a pap választa el minket, a jelen és jövőben a tanító fog egyesíteni. Vagy nem oda céloz-e az országgyűlés által is elfogadott tanodai közösségnek eszméje?” – írta. Figyelemre méltó, hogy a konzervatív táborhoz sorolt kiváló jogtudós, az 1848-ban képviselővé választott Hunfalvy Pál késmárki líceumi tanár is úgy fogalmazott a javaslat vitájában, hogy az egyházak véleményét nem kell figyelembe venni, hiszen az oktatás nem felekezeti, hanem nemzeti ügy.
Egyház és állam viszonya
A vita csúcspontján, 1848. augusztus 5-én olyan kiegészítést fogadott el az országgyűlés, amelyet lehetett úgy értelmezni, hogy felekezetileg vegyes településeken megtiltja az egyházi iskolák alapítását. A következő ülésnapon az országgyűlés elnöke, Pázmándy Dénes – aki egyébként a dunántúli református egyházkerület főgondnoka is volt – a korabeli jogszokásokat félretéve maga nyújtott be értelmező javaslatot. Ez leszögezte, hogy továbbra is működhetnek egyházi népiskolák, ha a fenntartásukat az egyes felekezetek vállalják.
A radikálisok támadásai ellen Deák Ferenc védte meg az új javaslatot, egyszerre hivatkozva a felekezeti béke fenntartására és a magántulajdon (a protestáns iskolai alapítványok) védelmére. Az elfogadott törvényjavaslatot a felsőház végül, Eötvös kérését megtagadva, visszautasította, tárgyalását a következő országgyűlésre halasztotta.
Az, hogy a népképviselet, a politikai jogok kiszélesítése és a polgári kormányzás bevezetése nem oldja fel önmagától az evangélikus egyház és az állam közötti feszültségeket, a népiskolai törvény vitája során vált világossá az egyházi vezetők számára. Meg kellett tanulniuk, hogy a folyamatosan változó államigazgatási és politikai körülmények között hogyan tudja az evangélikus egyház a hivatását leghívebben betölteni.
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. március 13–20–i, 87. évfolyam 9–10. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.
