A konfirmáció és elköteleződés éve megtaníthat bennünket arra is, hogy ne csak önmagunk lelki megerősödését keressük, hanem fedezzük fel a másokért élés szolgálatát. A krisztusi út ugyanis azt is mutatja számunkra, hogy az odafordulás a közelünkben lévőkhöz, a segítés nemcsak annak hasznos, aki a segítséget kapja, hanem a közösséget építő erő, és önmagunk elköteleződésének mélyítéséhez is vezet.
Évekkel ezelőtt jártam először a Bács-Kiskun megyei Helvécián. Hulej Enikő – akkor kecskeméti – lelkésznővel közösen látogattuk meg Pálfi Károlynét. Az evangélikus családba született, életét a Krisztusba vetett hitben élő Esztike néni elmondta, hogy édesanyjától „örökölte” az őrállói szolgálatot. Hosszú évtizedeken keresztül, már idősödve is tevékenyen látta el tisztét. Érdeklődésünkre elmondta: szolgálatának része volt, hogy a településen élő evangélikusokkal kapcsolatot ápoljon, szeretettel figyelje és segítse életüket, hívogassa őket a templomba, illetve ha valami gond vagy öröm adódott valakinél, akkor azt jelezze a lelkésznek, hogy a gyülekezet segítően vagy éppen az öröm pillanataiban osztozva tudjon jelen lenni.
Esztike néni a legnagyobb természetességgel és szerénységgel beszélt a helvéciai gyülekezetépítésről; láthattuk, hogy számára mindez nem teher volt, hanem keresztény meggyőződéséből táplálkozó identitásának részeként élte meg. Örömtől csillogó szemmel számolt be arról, hogy hatalmas hálát érez Isten felé, amiért ilyen módon tudott szolgálóvá válni. Teher helyett a megajándékozottságot élte meg, és a személyes beszélgetésekben, a gyülekezetbe hívogatásban, közösségszervezésben felfedezte a szolgáló élet áldását. Azt is elmondta, hogy mindez megerősítette a hitét, és reményt adott számára, hogy másoknak is tud valamit közvetíteni abból a krisztusi szeretetből, amelyet saját maga is megtapasztalt.
Kik is az őrállók?
E különleges szolgálat után kutatva igen kevés információt találtam. Krähling Dániel a Balikó Zoltán pécsi lelkészi szolgálatáról írt visszaemlékezésében említi meg, hogy „korábban minden városrészben volt »őrálló«, aki ismerte a környék gyülekezeti tagjait, és ha kellett, jelzett a lelkésznek”. A budahegyvidéki evangélikus gyülekezet története című könyvben is hasonlóról olvashatunk: „Gyülekezeti lelkészként is [Danhauser László] az ébredés tapasztalatait kamatoztatta. Hegyvidéki munkája kezdetén megszervezte az »őrállók« közösségét – azokat a laikus, fiatal munkatársakat, akik szisztematikus módon keresték fel a gyülekezet területén élő evangélikusokat, és hívogatták a gyülekezeti alkalmakra.”
Kecskemétre vonatkozóan a Sárkány Tibor szerkesztésében megjelent Veöreös Imre-breviáriumból nyerhetünk további információkat. Egy 1954-es gyülekezeti közgyűlés jegyzőkönyvében áll a következő: „…istentiszteleten küldettek ki kézrátétellel és imádsággal. Munkájuk lelki és anyagi részre oszlott. A kettő összekapcsolása jónak bizonyult, hiszen Isten országának földi szükségletei nem kicsinyelhetők le, és nem választhatók el rajongó módon a hit munkálásától. Az őrállók ilyen feladatokat végeztek: a gyülekezet tagjainak számbavétele; élethelyzetük és egyházhoz való viszonyuk felderítése, új evangélikusok felfedezése; mozgósítás egyes alkalmakra, mint például gyülekezeti nap, gyermekmunka stb., a családlátogató hét megszervezése; öregek és betegek karácsonyi úrvacsoravételének megszervezése, karácsonyi szeretetszolgálatunk előkészítése, ezenkívül a havi megajánlások rendszeres összegyűjtése. Isten különös ajándékának érzem számomra, hogy kecskeméti szolgálatom első hónapjainak végén ez a munka megindulhatott. Az őrállók nélkül béna és tapogató lenne szolgálatom. Ők voltak az én messzire nyúló pásztori kezem, szemem, fülem és szám” – olvassuk Veöreös Imre szavait a jegyzőkönyvben.
Továbbtükrözni a fényt
Az őrállói szolgálat gyakorlati megvalósulása rokonságot mutat azzal az elképzeléssel, amelyről Gregersen-Labossa György az Evangélikus Élet magazin 2022. december 4–11-i lapszámában megjelent interjújában (Szervezeti keret az önkéntes szolgálóknak) számol be. A Fébé Evangélikus Diakóniai Egyesület lelkész elnöke egyrészt rámutat, hogy bár az önkéntes diakóniai szolgálat az utóbbi időben háttérbe szorult egyházunkban, ma is számos olyan gyülekezet van, ahol a gyülekezeti tagok aktívan segítőivé válnak a lelkészeknek, és részt vesznek a beteglátogatásban, idősek segítésében, gyülekezeti alkalmak szervezésében és lebonyolításában. Másrészt kifejti, hogy ezt a szolgálatot kívánják a Fébé keretében összefogni, képzésekkel segíteni.
Mindez ráirányítja a figyelmünket annak a kérdésére, hogy mit is jelent hitünk gyakorlása. Ennek egyik legérzékletesebb megfogalmazását Gyökössy Endre református lelkipásztortól, pasztorálpszichológustól olvashatjuk: „A fényt nem azért kapjuk, hogy sütkérezzünk benne, hanem azért, hogy továbbtükrözzük a sötétben ülők és a didergők felé.” Vagyis az Isten szeretetében élés identitást meghatározó kiindulópont, mely lehetőséget teremt arra, hogy mások segítőivé, megerősítőivé váljunk. Erre utal Péter apostol első levele is, melyben Isten kegyelmének jó sáfárai nemcsak vendégszeretők, hanem talentumaikkal is élnek: „Amilyen lelki ajándékot kaptatok, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai: ha valaki prédikál, úgy mondja szavait, mint Isten igéit, ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt Istentől kapott erővel végzi, hogy mindenkor Isten dicsőíttessék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom örökkön örökké. Ámen.” (1Pt 4,10–11)
Ugyanakkor félre ne értsük a szentírási igét: Péter levele nem arra tanít minket, hogy „rohanjuk le a másikat”, sokkal inkább szelídségre és alázatra hív. Annak keresésére, hogy miként tudjuk Krisztus kegyelmi ajándékát a jézusi szeretet erőterében visszatükrözni.
Építsünk mi is a lelki házat!
Gyülekezeteinkben elterjedt az a nézet, hogy a megszólítás, mások hívogatása lelkészi feladat. Az eddig említett példák talán jelzik, hogy Isten szeretetének szóban vagy cselekedetben való hirdetése nem Luther-kabáthoz kötött cselekvés, hanem keresztény hitünkből, Krisztus-követésünkből következő út. Isten szeretetének felismerése megadja azt az alapállást, amelynek a segítségével mindannyian szolgálóivá válhatunk az egyháznak.
Keressük és fedezzük fel talentumainkat! Kérdezzük meg lelkészünket, hogy miben állhatunk a gyülekezet szolgálatába, és éljünk az önmagunkat is formáló, saját képességeinket jó irányba kibontó lehetőségekkel! Milyen jó lesz, ha általunk sütemény kerül majd a szeretetvendégségen az asztalra, vagy rendezett lesz a templom körüli kert! De az is lehet, hogy gyermekek között találunk szolgálatot, vagy az idősek látogatásában tudunk besegíteni.
Ám ne csak a gyülekezetünkre, hanem a templomajtón kívülre, a „mikrokörnyezetünkre” is gondoljunk. Nézzünk szét és vegyük észre, hogy kinek van szüksége jó szóra, odafordulásra, egy telefonbeszélgetésre, gyülekezeti közösségbe hívogatásra vagy valamilyen szükségletének enyhítésére. Váljunk így igehirdetőkké, örömhírhordozókká, olyanokká, akiken szelídségükön, szeretetükön, odafigyelésükön és lelkiségükön keresztül lesz láthatóvá, hogy Isten követői.
Az elköteleződés éve jelentse számunkra a Krisztushoz kötött életet, azt, hogy nem „felhasználóként” élünk Isten ajándékával, hanem magunk is igyekszünk továbbtükrözni azt mások számára.
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. január 8–15–i 88. évfolyam 1–2. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
