Tízéves korától művésznek készült. Több művészeti ágban alkot, a köteteit maga illusztrálja, minden irodalmi műfajban termékeny, és szerkesztői munkássága is jelentős. Talentumait nem ássa el, fáradhatatlan lendülettel kamatoztatja őket. Az emberi kapcsolatok működésének, dinamikájának kutatója. Lakásán stábunk tagjainak maga szolgál fel (olasz) kávét, kotyogósban főzve és (vietnámi) zöld teát, karinthys bögrében. Közvetlen hangulatban, ám annál komolyabb témákról beszélgettünk Háy Jánossal Petőfi Sándorról, a Biblia és a magyar irodalom kapcsolatáról és a hallásra kész fülekről.
− Bár köztudomású, „Háy János nevű személy nem létezik” – ezzel a nyitómondattal indul Háy János Gyalog megyek hozzád sétálóúton című első verseskötete –, mégis nagyon magától értetődő a terébe kerülve az oldottság. Nem sok művészi allűrt tudunk felfedezni.
− A közvetlenség híve vagyok. Minden olyan út, amely valami misztikus ködbe rejti a művészt, szerintem helytelen út, és valójában nem a művekről, a tehetségről szól, hanem arról, hogy egy önfényező brandet alakíts ki magadnak. Én ettől idegenkedem. Minden művészet célja, hogy megérintse a másik embert. Az érintésnél közvetlenebb dolog nincsen. Jobb közvetlennek lenni, mint érinthetetlennek. A magyar társadalomban a mai napig benne van a feudális gondolkodás, amelyben a hierarchia lényeges eleme az emberek közötti kapcsolatnak. Ezt én – lehet, azért, mert plebejus származású vagyok – eléggé nem bírom.
− „A saját jelentőség megélése tévképzet önmagunkról és az emberi sorsról. Alapvetően a jelentéktelenség a közös alap. Amikor kiszolgáltatottá leszünk, ezt pontosan tudjuk, mikor felszámolódik a kiszolgáltatottságunk, rögvest elfeledkezünk róla. Megint van társunk, megint van pénzünk, dübörög a gazdaság, hát kezdjünk el újra növekedni” – írja a 2020-ban megjelent Ne haragudj, véletlen volt című „szükségnapló” Hétköznap című fejezetében. Megszabadulhat az ember ezektől a tévképzetektől?
− Nem hiszem, hogy meg lehet, azt meg pláne nem, hogy a saját lélektani adottságainkon túl kellene lépnünk. De abban igenis hiszek, hogy a lélektani pakkunkkal lehet jól és rosszul bánni. Bár képzetek és tévképzetek sokaságával birkózunk, és önmagunk reflektív vizsgálata mindig korlátozott, de azt hiszem, a legtöbb ember szeretne jó lenni, és szeretne olyan lenni, akit a többiek szeretnek. És hiába követ el mindent a termelés, a média, az államok terrorja, az ember mindig is akarni fogja, hogy többet tudjon önmagáról, hogy gondolkodjon a létéről, az életéről, a sorsáról. Tévesen hiszik azt a mai világ gondolkodásának meghatározó erői, hogy egy marék euróval ki lehet törölni az agyunkat vagy a szívünket. Ettől még maradnak bennünk tévképzetek, s ha leleplezel egyet, születik egy másik, de ez nem baj. A hiba abban van, amikor megszünteted magadban az ezeken való rágódást.
− Más úton kutatja a valóságot, másképp alakítja az emberi képzeteket a művészet, a tudomány és a vallás. Lát közös keresztmetszetet?
− A vallás és a művészet részben egy tőről fakad, mindkettő mélyén ott a transzcendencia, a világnak az a része, amelyet racionális lépésekkel nem tudunk megközelíteni. Ha ez kimarad egy műalkotásból, akkor nem a lét teljességét tárja fel, szóval részben üres marad. E tekintetben teljesen lényegtelen kérdés, hogy egy alkotó vallásos-e, vagy nem. A tudomány talán abban segít, hogy ahol logikusan feltárható tények és folyamatok vannak, ott ne maszatoljunk. Az egyik rossz művészi megközelítése a világnak, amikor egyszerűen érzékelhető és értelmezhető dolgokat metaforák és hasonlatok tömegével zavarunk össze. Költői képekre akkor van szükség, ha a közvetlenül érzékelhető mögé akarunk nyitni. Nem a szépséget szolgálják a nyelvi alakzatok.
− Akkor mi a műalkotás? Ablak a világon túlra? Vagy olyan, mint a nagy sikerű keresztény gondolkodó, C. S. Lewis népszerű fantasyjában a Narniára nyíló ruhásszekrény ajtaja? [A sorozat egyik kiadásának első három kötetét Háy János magyarította.]
− A műalkotás világépítés. A mű egy teremtett világ, amelybe belép az olvasó a maga tapasztalati anyagával, és ott találkozhat a mű létrehozójának tapasztalataival. Amikor ez megtörténik, megérintődsz; tulajdonképpen ezt hívja Arisztotelész katarzisnak.
− A cégvezető című regényének főszereplője egy mindig az aktuális vágyait és késztetéseit követő, földhözragadt, tékozló figura. Ugyanakkor „korunk hőse” életének fordulatainál jóval tágasabb perspektívát mutat a könyv – lesújtó társadalmi tablót festve. Megbújik a le leplezett élethazugságok mögött valami reménység?
− A cégvezető minden ellenkező híreszteléssel szemben optimista könyv. Ha a végétől újra átgondoljuk, akkor látszik, hogy egy nagyon mély önvizsgálatot követ végig a regény. Hibákkal és bűnökkel szembesít, s minden remény ott kezdődik, amikor megjelenik az életedben a valóság, hogy ez és ennyi vagyok én. A regény utolsó képe, amikor a cégvezető meglátja magát a tükörben, és szembesül azzal, hogy ő ekkora, hogy eddig mennyire elkalibrálta magát, mert azt hitte, a bankszámlája megnöveli a világban való jelentőségét. A jelentéktelenségünk beismerése az élet legnagyobb gesztusa, mert csak erre épülhet minden jelentős cselekedet. Ekkor látszik igazán, mit jelent szeretni, mit jelent gondoskodni, mit jelent egyszerűen, de cselekvően benne lenni a világban.
− Számtalan – társadalmi, lélektani – oka lehet annak, hogy valaki nem tud jól dönteni, nem tudja megkülönböztetni a rosszat a jótól. Ilyenkor a szembesülés mellett nincs szükség külső segítségre? Hovatovább az összeomlás drámai pillanata után – isteni beavatkozásra?
− Minden olyan mondat, amely a te léteddel való mélyebb azonosságot célozza, az elhangzik, csak nem biztos, hogy meghallod. Ilyen formában mindig létezik a külső segítség. Az a mondat megszületik. Akkor nem ér el, ha nem vagy tisztában azzal, hogy te ki vagy. A mondat csak a valóságot tudja megszólítani. A hamisság építményének össze kell omlania ahhoz, hogy elérjen. Tehát nem a mondat hiánya a kérdés, hanem hogy van-e füled a hallásra, vagy nincs.
– Ez a fordulat szó szerint benne van az Újszövetségben. Mint írónak mennyiben meghatározó az ön számára a Biblia?
− Bibliaolvasó vagyok, ha nem is mindennap, de majdnem mindennap forgatom. A Károli-fordítást, mert azt tartom nyelvileg a legizgalmasabbnak. Sokszor vitába is szállok bibliai könyvekkel, passzusokkal, például Jób könyvével, amelyben Jób tök elfelejti, milyen veszteségek érték, amikor az Úr rehabilitálja az életét. Minden ilyen fontos könyvnek a lényege, hogy gondolkodásra inspirál, és csak gondolkodás révén tudunk bármiben is változni. Amúgy magyar irodalmat Biblia nélkül biztos csak hézagosan lehet megérteni.
− A bűnök, kisebb-nagyobb korrupciók bemutatása mellett főleg a novelláiban nagyon erősen megjelenik az emberi sebzettség, elárvultság, kiszolgáltatottság. A lélektani mélységek kutatásában mi motiválja? Mennyi a tárgyilagosság mögött az érzelmi munka?
− Egy irodalmi szövegnek mindig pontosnak kell lennie. Pontosnak ott is, ahol érzelmek vannak. A műalkotás a befogadónak mindig érzelmi azonosulást ajánl. Az olvasó is ezt keresi. Azt akarja, hogy a saját sorsát ismerje fel a szövegben. Az író bizonyos tekintetben önmagát írja, akkor is, ha tőle nagyon idegen karaktereket jelenít meg, az olvasó pedig önmagát olvassa a magától idegen sorsokban is. Mindezt érzelmek nélkül nem lehet megtenni egyik részről sem.
− Az Isten című novellájában nincs jelen az Isten. Az egyes szám első személyű beszélő az átélt durva bántalmazás után megállapítja, egyedül van, és isten – kisbetűvel – nem vigyázott rá. Az áldozat érzéseit átéljük és értjük. De fölmerülhet a kérdés: van-e helye Istennek ebben a – hol Isten háta mögötti, hol Isten nélkül is jólléti – Háy-univerzumban?
− Műalkotássá csak akkor válik valami, ha érzékeltetni tudja a világ megfoghatatlan részét is. Bár nem hiszek abban, hogy a műalkotás a valóság tükrözése, de abban a tekintetben mégis, hogy hasonlít az emberre, aki két lábbal áll a földön, s talán az érzelmeivel és a gondolataival fölé emelkedik ennek a földnek. De mindenfajta ideologikum, így a tételes vallások is idegenek az esztétikumtól. Abban a pillanatban, ha ilyesmi megjelenik egy írásban, a szöveg rögvest beárazza morálisan vagy gondolatilag a világot. Egy író ezt nem teheti meg,elvira mert abban a pillanatban értékelői és ítélkezői funkcióba kerül.
− Szabadúszó írónak vallja magát, mégis kötött napi rutint említett, mikor az interjú időpontját egyeztettük. Spontán ihletmegéléssel vagy szisztematikusan alkot, és a napi penzumot vallja?
− Ihlet vagy invenció nélkül nem lehet írni. Akkor is ki kell keverni, ha valaki szisztematikusan dolgozik. Ez az érzelmi elragadtatottság a motorja a szövegnek. Igyekezettel és odafigyeléssel, jó írói készséggel létre lehet hozni jó, netalán fontos szövegeket, de irodalmat nem.
− A Kik vagytok ti? – Kötelező magyar irodalom – Újraélesztő könyv című rendhagyó megközelítésű, műfajteremtő kötete elnyerte a Budai-díjat, melyet az oktatást, nevelést legjobban segítő könyvekért ítélnek oda. A kötetben foglalkozik az idén kétszáz éve született Petőfi Sándorral, aki – evangélikus keresztelője és evangélikus iskolái miatt – „a mi Sándorunk”. Ebben több egészen meglepő tényt is közöl, például, hogy Friedrich Nietzsche diákkorában Petőfi hat versét is megzenésítette.
− Nietzsche foglalkozott zenével. A legenda szerint egy lipcsei kiadású Petőfi-kötettel gyakran járt sétálni, és szívesen olvasta ezeket a forradalmi és lázító verseket. Petőfinek tényleg volt egy nemzetközi ismertsége abban a korban, és ez kevés magyar alkotóról mondható el. Olvasta őt Heine, szerepel Victor Hugo Európa térképe című versében, és úgy beszéltek róla, mint aki hasonló Shelleyhez, Byronhoz vagy Keatshez, hatással volt Európa gondolkodására. Nyilvánvaló, hogy ő nagyon 19. századi költő, ezt nem szabad elfelejteni. Ugyanakkor számolni kell azzal, hogy nagyobb rajta a teátrális máz, mint amennyi kellene, és ezért nagyon nehéz közel kerülni a verseihez. Olyan, mintha mindig egyfajta autoritáshoz, szentséghez közelednél. Van egy legenda például, ami a születését betlehemi történetként meséli el. A kétszáz éves évforduló akkor lehet jó, ha ez a máz lepereg Petőfiről, és költőként tudunk rátekinteni, aki nem leszól nekünk a posztamensek magasából, hanem szinkronban van velünk.
− A jeles évfordulók mellett áprilisban a költészet napját ünnepeljük. Az öregség, a betegség, az elmúlás képei tematizálódnak Az öregtó felé című verseskötetében. Ugyanakkor megjelenik némi társadalomkritikai él, illetve az egyéni felelősség kérdése is. Az öregtavat az öreg horgászoknak nincs erejük kipucolni. Mi lesz a tóval?
− Mindenkinek van egy kis tava, vagy másképp mondva: mindenkit körülvesz egy térség, ahol tőle vagy tőle is függ, hogy milyen a világ. Én törekszem ezt a kicsi kompetenciateret rendben tartani, és erre kapacitálok másokat is. Ha mindent megteszünk ott, ahol tehetünk, biztos jobb lesz körülöttünk a világ. Társadalmilag is így gondolkodom, a nagyobb egyéni felelősség, a nagyobb önrendelkezés és a kisebb központi hatalom híve vagyok.
* * *
Az interjú eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023 április 30. – május 7-i 88. évfolyam 17–18. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
