Életének 86. évében elhunyt Gerhát Pál nyugalmazott evangélikus lelkész. Alább Kendeh K. Péter lelkész temetési igehirdetésével emlékezünk rá.
Pál apostol így vall a korinthusi gyülekezetnek: „…tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam. Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem. De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Kor 12,7b–9a)
Keresztény gyülekezet, gyászoló testvéreim a Jézus Krisztusban!
Ezerféle tövis sebezheti testünket-lelkünket. Vannak olyanok, amelyek csak apró, felszíni sérüléseket okoznak, és csak pár órára, pár napra keserítik meg az életünket, de akár nyomtalanul elmúlnak, és nem is emlékszünk többé rájuk. Vannak, amelyek úgy sebzik meg testünket, hogy a sebesülés és a gyógyulás után eltörölhetetlenül ott marad a heg rajtunk – sérülékenységünk örök mementójaként. És vannak azok a töviseink, amelyek sokkal-sokkal mélyebben sebeznek és nemcsak ideig-óráig keserítenek-korlátoznak bennünket mindennapi életvezetésünkben, szolgálatunkban, hanem énünket is alakítják – és leginkább olyanná, amilyet nem szeretnénk látni magunkon. Részünkké válnak, mert énünk, lényünk meghatározó elemeivé lesznek. Ezek a lelkünk, énünk titkos közepébe hatoló tövisek. Ezekkel szemben mintha eleve vesztésre lennénk ítélve, és esélyünk sincs szabadulni tőlük, mert a tőlük való szabadulás mintha önmagunk elhagyása lenne, amire képtelenek vagyunk. Ezek a tövisek hol szinte alig észrevehetően, hol minden mást kiszorítva meghatározzák tetteinket, szavainkat, döntéseinket, útirányunkat. Mintha elhatalmasodnának rajtunk, és úgy tűnik, nem is nekünk vannak töviseink, hanem szinte mi vagyunk nekik. Pál is ezért személyesíti meg az övét. Így írja: „…tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön…” Valaki olyan, akinek hatalma van felette, aki ellen nincs ereje küzdeni; amelyet nem tud elfogadni a maga részeként, de mégiscsak mindenben meghatározza azt, hogy ki is ő valójában. Nélküle más lenne, jobb lenne, több lenne, olyan, aki nélkül sokkal teljesebben tölthetné be azt a szolgálatot, amelyre elhívta őt Ura. És könyörög is azért, sokszor – ő úgy írja: háromszor –, hogy távozzék tőle. De nem történik csoda. Marad az életét megkeserítő tövisként testében-lelkében. Korlátozva, sanyargatva, gyötörve őt.
A feltámadott Jézus Pált ezzel a tövissel együtt szólítja meg és hívja el a mindennél fontosabb szolgálatra: hogy hirdesse az evangéliumot, az élet igéjét, valóságát mindazoknak, akik ebbe az életbe zártan élik életüket, nem tudva arról, mekkora szeretettel is szereti őket az Isten. Azt gondolnánk, Jézusnak mint a jó szolgálatba állítónak vagy még provokatívabban: a jó munkáltatónak elemi érdeke, hogy Pál még erőteljesebben, még intenzívebben, még hatékonyabban tudja végezni feladatát, és ezért ő is mindent megtesz, hogy minden olyan akadályt, nehézséget elhárítson magából Pálból is, amely csökkenti hatékonyságát. És mégsem veszi el Páltól ezt a tövist. Hanem azzal együtt erősíti meg újra és újra szolgálatában. Pál számára nem az lesz a csoda, hogy megmagyarázhatatlan módon megszabadul betegségétől, hanem az lesz a csoda, hogy tövisével együtt lesz igazán-mélyen a feltámadott Úr hiteles szolgája. Megtanul élni vele, sőt: ami ugyan mindenki más szemében rossz és korlátozó, az számára a legfontosabb felismerés útjává válik: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”
Majd kétezer évvel később egy másik Pálnak is tövis adatott. Majd kétezer évvel később ezt a Pált is ezzel a tövissel együtt hívta el szolgálatára a feltámadott Úr. Akik közelről ismerték őt, csak azok tudhatják, mennyire gyötörte őt az ő tövise. Mennyiszer korlátozta abban, hogy a mi fogalmaink szerint teljesebben, hatékonyan töltse be azt a szolgálatot, amelyre elhívta őt az Úr. Abba sem láthatunk bele, hányszor kérte Urát, hogy távozzon tőle a tövise. Amit láthattak azok, akik között élt és szolgált: hogy lényegében egy dolog éltette őt: hirdetni Isten igéjét. Az ő tövisével, az ő Urának kegyelméből.
A feltámadott Úr egészen másként szereti az övéit, mint amit mi sokszor gondolunk erről, és másképpen tesz csodát, mint ahogy azt mi elvárnánk tőle. Ő a gyengeségeink, a töviseink közé éli bele a maga szeretetét, kegyelmét. És amikor már tényleg semmink nincsen, csak az üres kezünk, amikor már nincsen másunk, csak a halál fullánkja, ő akkor adja a legteljesebben, a legtökéletesebben legnagyobb csodáját: a saját életét értünk és nekünk. Az elfáradt, semmivé lett életben lesz minden a miénk: az ő kegyelme, az ő elvehetetlen szeretete, amely begyógyít minden sebet, elvesz minden tövist, hogy ott legyünk általa Isten örökké tartó szeretetének közösségében.
„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Elhunyt testvérünket a célhoz elszerető Istenben bízva búcsúzunk Gerhát Pál testvérünktől, aki 1937. június 8-án született Budapesten egy evangélikus lelkészcsalád legidősebb gyermekeként. Gyermekéveit négy testvérével együtt Galgagután, édesapja szolgálati helyén töltötte. Az aszódi gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, majd az érettségi után beiratkozott az Evangélikus Teológiai Akadémiára. Felszentelését követően több helyen is segédlelkész volt, majd Bokor-Kutasón, a kis nógrádi gyülekezetben lett parókus lelkész. 1987-ben betegsége miatt püspöke nyugdíjazta. Ezután is – ahogyan egészsége engedte – járta az országot, a határon túl Erdélyt és Kárpátalját, hogy hirdesse az evangéliumot. Egészsége az elmúlt években erősen megromlott. Földi pályáját a Sztehlo Gábor Evangélikus Szeretetszolgálat dunakeszi otthonában fejezte be, ahonnan 2023. május 14-én szólította haza Urunk megfáradt szolgáját.
Búcsúznak tőle testvérei és családjaik, két hónapja elhunyt öccsének családja, keresztlánya és családja, unokatestvérei, valamint az őt ismerő lelkésztársai és a dunakeszi otthon gondozói és lakói.
Isten tartsa meg őt a célnál: kegyelme örökkévalóságában. Ámen.
Elhangzott 2023. május 25-én a kistarcsai temetőben.
