91 éves korában, 2022. december 16-án elhunyt özv. Dóka Zoltánné, született Lakos Magdolna nyugalmazott evangélikus lelkésznő. December 29-én a hévízgyörki evangélikus templomban istentisztelet keretében búcsúztak tőle, temetése egy későbbi időpontban lesz a hévízgyörki temetőben. Alább lánya, Dóka Mária és egykori hittanosa, Isó Dorottya evangélikus lelkész rá emlékező gondolatait olvashatják.
Dóka Zoltánné Lakos Magdolna 1931. május 17-én született Békéscsabán. Édesapja a vasútnál, édesanyja varrónőként dolgozott. A család egyszerű körülmények között élt.
Magda – ahogy környezete nevezte – tizenhárom éves volt, amikor orosz katonákat helyeztek el házukban. Egy alkalommal egyikük molesztálni kezdte a fiatal lányt; ő félelmében beszaladt a hálószobába, és elbújt az ágy alá. A katona azonban utánament, megtalálta, és ráfogta a fegyverét. Csak azért nem történt szörnyűség, mert a férfi túl részeg volt, és elaludt. Magda ritkán beszélt erről, de még felnőttként is remegett a szája, amikor a történetet elmondta. Egész életében sokszor küzdött félelmekkel. Túlérzékeny volt, amit ő tót ősei örökségének tekintett. Édesanyjához hasonlóan hamar sírt, de ugyanolyan gyorsan nevetett is.
Házukkal majdnem szemben volt a templom, ahova nagy természetességgel járt a család. Magda aktívan besegített az ifjúsági munkába, ott került kapcsolatba az egyházi élettel, akkor határozta el, hogy teológiát fog tanulni. Így került 1949 őszén Sopronba, az evangélikus hittudományi karra. Hitoktató szeretett volna lenni, mert gyermekeknek akarta hirdetni Krisztust, gyermekeket akart Krisztushoz vezetni. Elindult egy olyan történelmi időszakban, amikor minden emberi bölcsesség lebeszélte volna erről. Próbálták is – tudjuk visszaemlékezéséből −, de ő azt mondta: „És a gályarabok mit vállaltak? Ilyen meghalni is kész Krisztus-szeretettel mentem a teológiára.”
Sopronban ismerte meg későbbi férjét. Dóka Zoltánnal 1954-ben házasodtak össze, két gyermekük született. Ugyancsak „a leghűségesebb városban” kötött életre szóló barátságot több női évfolyamtársával, akikkel magukat egymás között köztársaságként emlegették, mert mindenüket megosztották egymással. A teológiai évek a felüdülés időszakát jelentették életében.
Tanulmányai befejezése után viselte korosztálya női lelkészeinek sorsát is. Évekig nem végezhetett lelkészi szolgálatot, így kénytelen volt más munkát keresni. Gyógyszertári asszisztens lett, majd bedolgozó munkás kötőgépen. Csak 1982. március 21-én szentelték lelkésszé Budapesten, a fasori templomban.
Közben Dóka Zoltán még 1959-ben a hévízgyörki gyülekezet parókus lelkésze lett. Magda csak akkor került a gyülekezet alkalmazásába, amikor férje megbízást kapott, hogy írjon kommentárt Márk evangéliumához. Amikor már végezhetett lelkészi szolgálatot, áldás volt minden helyettesítő szolgálatán, akárhová is kellett mennie, akár hóban, fagyban, jeges utakon is. A hitoktatást és a konfirmációi oktatást pedig ő végezte Hévízgyörkön.
Akkor is hűségesen helytállt, amikor bizonytalanná vált, hogy férje, lelkésztársa végezheti-e tovább a szolgálatát, vagy egy igazságtalan, hatalmi fölényből megszülető döntés eltiltja őt. [Dóka Zoltán 1984 júliusában nyílt levelet küldött a Lutheránus Világszövetség vezetői számára, amelyben feltárta a Káldy Zoltán püspök nevével fémjelzett diakóniai teológia kizárólagos és tévtanításokat tartalmazó voltát. – A szerk.]
Férjének 2000 októberében bekövetkezett halála óta készült ő is az elmenetelre. Egy darabig férje hagyatékát rendezgette, de azután idősek otthonába került egyre elesettebb állapotban. Fokozatosan elveszítette emlékezetét, és az utóbbi években már saját családtagjait sem ismerte meg. Isten 2022. december 16-án vette őt magához. December 29-én családjának és egykori gyülekezetének közösségében emlékeztünk meg róla, és a sok évvel korábban erre az alkalomra általa választott igével búcsúztunk tőle: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” (Fil 1,21) Temetése egy későbbi időpontban lesz a hévízgyörki temetőben.
Amikor Magdi néni visszaemlékezésében feltette magának a kérdést: ki is voltam én az elmúlt években, akkor válaszul ezt írta: „Kis csavar a nagy gépezetben, de tartottam valamit. Ez a reménységem. De úgy is mondhatnám, hogy közkatona, amolyan frontharcos vagy inkább háttérharcos voltam.” Nem vágyott karrierre, sem hírnévre, sem gazdagságra, nem keserűen vall így magáról, mert neki az öröme abban volt, hogy Krisztus elhívta őt a lelkészi szolgálatba, és Krisztus megtartotta őt az egyházban tapasztalt igazságtalanságok ellenére is a hivatásban. Neki az öröme abban volt, hogy életének értelme, középpontja Krisztus lett egész életére.
Példája álljon gyülekezete, egyháza előtt, emlékét őrizzük szeretettel és tisztelettel.
