Hol volt, hol nem volt, de valahol a kerek világon volt, no nem az Óperenciás-tengeren, csak a Balatonon túl egy maroknyi, lelkészfeleségekből álló csapat, akik idén szeptember 17. és 19. között újra összegyűltek Balatonszárszón, hogy épüljenek egymás szavaiból, hitéből, és feltöltődjenek e három nap alatt…
Bár én még csak másodjára vehettem részt ilyen papnétalálkozón, most is nagyon hálás szívvel tértem haza. Hallom azt is, hogy más egyházakból talán irigykednek, hogy nekünk, evangélikus lelkészfeleségeknek lehetőségünk adatik erre. Persze nagy adag bátorságra van szükség a jelentkezés elküldésekor, akár azért, mert valaki első alkalommal vág neki a három napnak, akár azért, mert hosszas kihagyás után csatlakozik. Izgalmas ez a szervező püspökfeleségeknek is, hiszen minden év máshogyan alakul, attól függően, hogy éppen kik vannak jelen.
Ezért a péntek estét mindig ismerkedéssel, bemutatkozással kezdjük. Már ekkor érzékelhető a nyitottság egymás felé és az, hogy hasonlók, de mégis különbözők vagyunk, ami miatt rengeteget tudunk tanulni egymástól. A hétvégén mindig megtaláljuk a közös témákat, legyen szó hasonló örömről (például házasodni készülő gyermek) vagy élethelyzetbeli változásról (például költözés), esetleg aktuális kérdésekről (például élet a kamaszokkal). A mostani alkalmon az elmúlt másfél-két évünk veszteségeit, ajándékait is átbeszélhettük Némethné Tóth Szilvia vezetésével.
Lelki táplálék nélkül sem maradunk sosem, idén Szigethyné Szenteczki Katalin osztotta meg gondolatait Jézus „Én vagyok…” mondásaihoz kapcsolódóan. Az ötletes és változatos szemléltető eszközök sokat segítettek abban, hogy még jobban átgondoljuk, magunkkal vigyük az áhítatok üzenetét. Például vetítést láthattunk különböző ajtókról, amelyek egy-két társunk által meg is szólaltak. És Wass Albert Kard és kasza című regényéből is hallhattunk egy bohókás részletet egy frissen a faluba érkezett lelkészcsalád különös szokásairól. A záró istentiszteleten pedig elhangzott, hogy a hirosimai páfrányfenyők akár a feltámadás jelképei is lehetnének, mivel hat fa életben maradt az atomrobbanás közelében, sőt a következő évben mind ki is sarjadt. Ez csoda, mint az is, ahogyan a mi életünk megannyi „sírja”, nehézsége mellett is ott áll Jézus, és újra meg újra behív minket a létezésbe. Mert egyedül neki van hatalma a halál felett. Ilyen és hasonló gondolatok kíséretében ünnepeltünk úrvacsorai közösségben.
A gyönyörű, Istent dicsérő dallamok, az Ecsedi Zsuzsanna vezette közös éneklések is hatottak a lelkünkre a hétvége folyamán. Szombaton egy népdal is beférkőzött a programba, ugyanis Barcza Katalin meseterápiás szakember elkalauzolt minket a mesék általi gyógyulás varázslatos világába. Élvezetes beszámolójában felvázolta a népmesék segítségével a női személyiség formálódásának szakaszait. Talán ki-ki magára ismert bennük, vagy felidézett egy-egy elmúlt korszakot. Lehetőség volt végigjárni a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Irodája Gyülekezeti és Missziói Osztályának Barcza Katalinnal közösen összeállított meselabirintusát is, amelyben elgondolkodtatott, cselekvésre hívott az igékkel tűzdelt Hétlábú paripa című mese.
Hálás szívvel jelenthetem ki, hogy a finom sütemények kavalkádja mellett mindig akad, aki gondot fordít testi épülésünkre is. Így köszönjük meg a reggeli tornát és az esti örömtáncot Sikterné Csizmadia Ágnesnek. Szombat délután pedig Győri Judit buzdított minket egy kis kézműveskedésre. A lelkes alkotók dolgos perceik után mécseseket, tobozdíszekből készített koszorút, festett kavicsokat vagy kavicsképeket vihettek magukkal haza.
De hogy ne csak én meséljek, itt a csoportkép a szófelhővel, amely bemutatja, mennyi mindent jelent nekünk ez a hétvége.
…és aki nem hiszi, járjon utána! Szeretettel hívjuk mind az új, mind a „régi” lelkészfeleségeket jövőre, a következő papnétalálkozóra!
* * *
A szófelhőt a szerző állította össze a résztvevők elhangzott gondolatainak felhasználásával.
