Aszály ellen összefogással

Az utóbbi idők legsúlyosabban aszályos időszaka sújtja hazánkat, különösképp az Alföld területét. Június közepén a szarvasi arborétumban sétálgatva az idegenvezető szakember végtelen szomorúsággal a hangjában arról számolt be, hogy ebben az évben a környéket mindössze hetven milliméter csapadék érte, ebből negyven milliméter áprilisban. Mindez töredéke a szokásosnak, még kisebb töredéke a szükségesnek.

Mintha minden összedőlni látszana. Mélyülő gazdasági válság, emelkedő, elszabaduló élelmiszerárak. A szomszédban zajló kíméletlen, véres háború. Akadozó termelési láncolatok, ellátási zavarok, kiszámíthatatlan pénzügyi környezet, brutális infláció és devizaárfolyamok. Mindezek mögött pedig a háttérben ki tudja, hányadik hullámban az emberiség ellen rohamra induló vírus. Óhatatlanul összecsapjuk a kezünket, és szörnyülködünk, egymástól is kérdezve: vajon mi jön még?

A bibliai képpel élve az az érzésünk, hogy a hét bőséges esztendő után mintha most kezdődne el a hét szűk esztendő. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, de végtelenül elszomorító, amikor az ember alföldi gazdákkal beszél, és egészen komoly kétségbeesés van a hangjukban. Az elszabaduló gabonaárak miatt a Dunántúl számos területén extra nyereségre számítanak, a hírek szerint az Alföldön pedig mintegy négyszázmilliárd forintos kárt okoz a szárazságból adódó terméskiesés.

A kétségbeesés rossz tanácsadó. A világ számos pontján alkalmazott jégkármentesítő rendszerek üzemeltetőit halálosan megfenyegetik, mintha miattuk nem esne az eső. Vízgazdálkodási szakembereken kérik számon, miért nem tartalékolják az országon áthaladó folyók vizeit. Egymást okolják az emberek, nézik, hogy ki mit hova ültet, a másik gazda rosszul gazdálkodik – mondják –, nem csökkenti az elsivatagosodást, hanem elősegíti a tevékenységével. Széthúzunk a bajban.

A cikk folytatása a Kötőszó blogon olvasható.