Öt dolog, ami lehetne egy istentiszteleten

Minden közösségre jellemző egy olyan központi esemény, történés, amely az alapját, ha úgy tetszik, a „szívét” jelenti. A keresztény közösségek esetében ez az istentisztelet. Ha az istentisztelet nem jó, akkor semmi sem jó, de ha az istentisztelet jó, akkor az – bár nem minden, de – már a nagyobbik rész. Éppen ezért nagyon nem mindegy, mi történik az istentiszteleten, és mi nem.

Az istentisztelet azonban nem az égből pottyant, hanem az egyház kétezer éves története során érlelődött olyanná, ahogyan ma tartjuk. És bár eléggé különböző „forgatókönyveket” tapasztalhatunk meg az egyes felekezetek templomi alkalmai kapcsán, mégis – jó esetben – mindegyik mögött kiérlelt teológiai koncepció áll. 

Az evangélikus hozzáállás mögött is egyfajta teológiai látás áll. Ez pedig a lutheri reformáció lelkülete: dobjuk ki, ami nem áll meg az ige mérlegén, és nyugodtan használjuk mindazt, ami nem áll szemben az evangéliummal. Ez a látásmód pedig nem tagadja el és nem tagadja meg az egyház két évezredes történetét. Valamint nem helyezi magát abba a nagyon divatos, de rendkívül arrogáns pozícióba, amely szerint „ott kell folytatni, ahol az apostolok abbahagyták”. Ez ugyanis automatikusan azt jelenti, hogy az apostolok cselekedeteitől máig nem működött a Szentlélek. Ez pedig nonszensz és védhetetlen álláspont!

Ily módon tudatosan és bár mérlegelve, de bátran meríthetünk az istentisztelet tekintetében akár a kereszténység egyetemes hagyományából, akár mai példákból is. 

A cikk folytatása a Kötőszó blogon olvasható.