A muzulmán vallási vezető és kísérete a Habsburg Ottó Alapítvány meghívására érkezett Magyarországra, ahol július 4-én részt vett az egykori magyar trónörökös halálának tizedik évfordulója alkalmából a pannonhalmi bencés főapátságban tartott emlékmisén, majd beszédet mondott az ábrahámi vallások jelenlegi helyzetét, együttműködési lehetőségeit elemző konferencián. A meghívás ötletét az adta, hogy Habsburg Ottó tíz évvel ezelőtti temetése volt az utolsó alkalom, amikor az Osztrák–Magyar Monarchiában őshonosnak tekinthető vallások képviselői együtt rótták le kegyeletüket a ravatalnál.
Mint tudjuk, Bosznia-Hercegovina az 1878-as berlini kongresszus után vált a Monarchia, a hazánkat is magába foglaló államalakulat részévé.
Bosznia vallási sokszínűsége évszázadok alatt alakult ki, hiszen az eredetileg szláv őslakosság a török hódoltság idején vált többségében muzulmánná, ugyanakkor a 15. század végén Spanyolországból elűzött szefárd zsidók közül is sokan itt találtak új hazára, és az ortodox és római katolikus közösségek is viszonylagos békében élhettek együtt ezen a jelenlegi déli határainktól alig két-háromszáz kilométerre fekvő területen.
I. Ferenc József császár és király számára Bosznia-Hercegovina integrációja fontos államigazgatási feladatot jelentett, amelynek a kulcsa a muzulmán közösség elismerése, egy olyan helyzet kialakítása volt, amely garantálta a közösség vezetőjének legitimitását és tárgyalóképességét a világi hatalom felé. Így jött létre a főmufti pozíciója, aki ezzel mindmáig a Balkán s ezáltal egész Európa legtekintélyesebb muzulmán vallási vezetője – legalábbis ami a történeti, vagyis a nem az elmúlt évtizedekben bevándorolt muszlimokat illeti.
Huszein Kavazovics 2012 óta tölti be a tisztséget, előtte az 1990–1995-ös délszláv háborúban sokat szenvedett tuzlai közösséget vezette. Ő volt az, aki az 1995-ös, nyolcezer-hétszáz muzulmán életét követelő srebrenicai vérengzés után önmérsékletre hívta fel hitsorsosait, világos különbséget téve a békés szerb népesség és a radikális csetnikek között. Manapság is jelentős szerepe van abban, hogy a radikális iszlám terjedését megfékezze, megakadályozza olyan hamis próféták beszivárgását a közösségébe, akik – az elmúlt évtizedekben elszenvedett megpróbáltatásokra hivatkozva – a vallásközi párbeszéd helyett egy militánsabb álláspontot akarnak elfogadottá tenni.
Feleségem az elmúlt években több alkalommal is dolgozott Bosznia-Hercegovinában, egy alkalommal az egész család elkísérte. Gyerekeink számára persze különösen érdekes volt a muzulmán közeg, ráadásul tartózkodásunk épp a ramadán, a nagy böjt végére esett, ami által számos látványos és persze a keresztény kultúrkörből érkező felnőtt látogató számára is szokatlan szertartás, esemény részeseivé váltunk.
A főmuftit és kíséretét is feleségemmel együtt fogadtuk a bécsi repülőtéren, és mivel igyekeztem a rendelkezésre álló alig másfél nap alatt minél teljesebb képet adni a hazai vallási életről, kézenfekvő volt, hogy Pannonhalmára menet megismertessem muzulmán vendégeinkkel soproni templomunkat és informatív múzeumunkat. A vendégek – velünk együtt – hálásak voltak Pelikán András igazgató lelkész és Krisch András történész, presbiter kalauzolásáért, amely számos tanulsággal szolgált evangélikus közösségünk évszázados történetét illetően.
Beszélgetéseink és a pannonhalmi konferencia során is világossá vált, mennyire fontos az, hogy a bevándorlás nyomán a szélsőséges megnyilvánulásokról, véres terrorcselekményekről szóló nyugat-európai hírek hallatán ne alakuljon ki egyfajta általánosító, előítéletes csőlátás a muzulmán közösséggel kapcsolatban.
Érdemes odafigyelni azokra az erőkre, amelyek a párbeszédet igyekeznek előmozdítani, hiszen – miként az 1878-ban történteket követően – a Nyugat-Balkán manapság sokat emlegetett európai integrációja is a hatékony együttműködést teszi szükségessé, amelynek előfeltétele a vallási béke.
