Hetven éve, 1951. május 19-én hirdették ki azt a törvényt, amely létrehozta a pártállam fontos támaszát képező Állami Egyházügyi Hivatalt. A közel négy évtizeden keresztül – 1951-től 1989-ig – működő intézmény fő ideológiai célja az egyház szolgálatának visszaszorítása, ellehetetlenítése volt. A hivatal tevékenységét dr. Kertész Botond történésszel, az Evangélikus Országos Múzeum tudományos főmunkatársával tekintettük át.
– Milyen politikai körülmények között hozták létre az Állami Egyházügyi Hivatalt [ÁEH]?
– Az ÁEH előtt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium látta el az egyházakkal való kapcsolattartás feladatát. Ez azért volt indokolt, mert akkor még az oktatás jelentős része egyházi fenntartásban működött. A szocialista rendszer elképesztő képmutatását jelzi, hogy 1945–1948 között jogilag ugyan megvalósult az egyház és az állam szétválasztása, valójában azonban az állam addig soha nem látott mértékben szólt bele az egyházak működésébe. Ez, illetve az addigra az állam által a felekezetekkel megkötött egyezmények indokolták, hogy létrehozzanak egy intézményt, amely „hivatalosan” ezeknek az egyezményeknek a betartását volt hivatva ellenőrizni, valamint a végrehajtásukról intézkedni. Valójában az állam az ellenségének tekintette a „vallásos ideológiát”: a kommunisták megítélése szerint az egyház mint „klerikális reakció” a népi demokrácia ellensége, tehát fokozatosan leépítendő. Az ÁEH ennek a politikának vált a legfőbb végrehajtójává.
– 1951 áprilisában a Magyar Dolgozók Pártjának ülésén merült fel, hogy a „klerikális reakció” ellen valamit tenni kellene. Bő egy hónappal később már törvény rendelkezett az ÁEH létrehozásáról…
– Nagyon gyors folyamat volt. Az Országgyűlés elé 1951. május 15-én terjesztették be a törvényjavaslatot, ezt május 18-án hozzászólás és vita nélkül egyhangúlag elfogadta a parlament, majd május 19-én ki is hirdették. Volt egy hozzászólási tervezet, ami kiemelte volna a „klerikális reakció” káros voltát és szerepét – ezzel további indokot adva a hivatal létrehozására –, de mint látjuk, erre nem volt szükség.
– Egyházüldözők címmel jelentette meg 2016-ban a Nemzeti Emlékezet Bizottsága a honlapján olyan személyek karrierútjait, akik különböző funkciókban – az ÁEH munkatársaiként vagy államvédelmi elhárító tisztként – végrehajtották a pártállam egyházpolitikáját. Ebből kiderül például, hogy az ÁEH első elnöke, Kossa István korábban a Szakszervezeti Tanács főtitkára, illetve miniszter is volt, eredeti foglalkozását tekintve pedig villamoskalauz. Ha azt nézzük, hogy a hivatal egyházellenes céllal jött létre, akkor nem lett volna indokolt nagyobb felkészültségű vezetőt választani?
– Kossa István valóban villamoskalauzként dolgozott, de az ÁEH későbbi elnökeihez képest művelt embernek számított: gimnáziumot végzett. Rajta kívül a hivatal elnökei közül még Olt Károlynak volt érettségije. Az ÁEH vezetői mind a rájuk bízott területhez nem értő munkásemberek – szakmájukat tekintve kőművesek, gyári munkások, villamoskalauzok – voltak. Ez egyrészt érthető, hiszen a pártállam idején minden tisztség betöltésekor a munkásmozgalmi múlt, azaz a párthoz, a rendszerhez, az ideológiához való hűség volt a mérvadó. Gyárak és minisztériumok élére is hasonló kritériumok alapján választott emberek kerültek. Ugyanakkor tény, hogy talán épp az ÁEH-tisztviselők vonatkozásában látszik leginkább a „tárgyaló felek” közötti kontraszt. Félelmetes belegondolni, hogy az ÁEH vezetőinek semmiféle ismeretük nem volt – vagy legalábbis nagyon kevés – az egyházakról. Ők álltak szemben azokkal a teológiát végzett, művelt egyházi vezetőkkel, akik egész életüket az egyház ügyére tették föl. A kalauzokból és esztergályosokból lett ÁEH-tisztviselők azok, akik föléjük kerekedtek – természetesen úgy, hogy mögöttük volt a hatalmi apparátus.
– Az ÁEH feladata lényegében az egyházak feletti teljes körű felügyelet volt, beleértve a személyi és dologi ügyek intézését, valamint a cenzúra gyakorlását is.
– Soha olyan szoros ellenőrzésben nem volt részük az egyházaknak – se előtte, se azóta –, mint a szocializmus időszaka alatt. A felekezeteket megfosztották pénzügyi autonómiájuktól és minden olyan lehetőségtől, amellyel az anyagi forrásaikat megteremthették volna. Itt nemcsak a főleg a katolikus egyház tulajdonában lévő nagybirtokokról és – kisebb részben – a protestánsok tulajdonát képező birtokokról van szó, hanem azokról a jövedelemtermelő ingatlanokról is, amelyek az egyháztagok adományaiból származtak. A másik tényező a teljes személyi függés volt. A protestáns egyházak esetében az államnak korábban soha nem volt beleszólása az egyházi tisztségviselők választásába – a szocializmus időszakában azonban személyi kérdésekről alsóbb szinten a megyei tanácsok döntöttek, felsőbb szinten a Népköztársaság Elnöki Tanácsa határozott, a gyakorlatban pedig az ÁEH készítette elő és hajtotta végre a személyi változásokat. Így csak az állam számára megfelelő személyek kerülhettek vezető egyházi pozícióba. Velük az állam egyházpolitikájának a végrehajtása jelentősen egyszerűbb volt…
– Az Állami Egyházügyi Hivatalhoz tartoztak a püspöki megbízottak is – ők például a pásztorleveleket is cenzúrázták –, de az ÁEH tevékenysége alsóbb egyházi szintekre is kiterjedt. Kérem, mondjon az utóbbira néhány jellegzetes példát.
– Lelkészek esetében az összes útlevélkérelmet az ÁEH bírálta el. Minden olyan sajtótermék megjelentetéséhez, amely tíznél több példányban jelent meg, a megyei egyházi előadó jóváhagyására volt szükség. Ebbe a körbe beletartoztak például a meghívók is. Az építkezések és felújítások engedélyeztetése is az ÁEH-n keresztül történt. Az egyházmegyei, katolikus püspöki hivatalokban működő ÁEH-megbízottakat a népnyelv „bajszos püspököknek” nevezte. 1956 után egy ideig az evangélikus püspöki hivatalokban is jelen voltak „bajszos püspökök”, akik teljhatalommal intézkedtek.
– Érdemes lenne összehasonlítani az ÁEH 1956 előtti és utáni tevékenységét, most mégis a megszűnés előtti időszakra, az 1980-as évekre kérdezek rá. „Érdekes, hogy a dokumentumok arra utalnak, hogy az ÁEH fennmaradásához az egyházak akkori vezetői ragaszkodtak leginkább. Álláspontjukat azzal magyarázták, hogy a »megnövekedett társadalmi bizonytalanságban az egyházak számára a stabilitás egyik biztosítéka az ÁEH«” – írja Köbel Szilvia, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos kutatója az „Oszd meg és uralkodj!” – A pártállam és az egyházak című könyvében.
– Az egyházak vezetői bizonyos fokig megszokták a rendszert, alkalmazkodtak az ÁEH elvárásaihoz. Nem arról van szó, hogy az egyházi vezetők hivatásukat elárulva mindenáron kiszolgálták a pártállam érdekeit. Inkább úgy fogalmazhatunk, hogy a már meg- és – hitük szerint – kiismert Kádár-rendszer játékszabályai szerint próbálták az egyház érdekeit érvényesíteni. Az egyházi vezetők így vettek részt a Kádár-korra oly jellemző „mutyizásban”, sajátos érdekérvényesítésben. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy olyan rendszerrel működtek együtt, amely az összeomlásáig az egyház háttérbe szorításán s – ami még nagyobb baj – Krisztus ügyének az ellehetetlenítésén dolgozott. Ezeket a játszmákat leginkább a vezetők játszották le, azok, akiket nem az egyházuk, hanem az állam emelt vezető pozícióba. Közben lelkészek és gyülekezeti tagok sokasága szolgált hűséggel. Az egyházvezetők taktikájának az etikai megítélése nem történészi kérdés – a legjobb, ha ezt az Úristenre bízzuk. Ugyanakkor ki kell emelnünk, hogy maximálisan aszimmetrikus volt a viszony: minden „aduász” az állampárt kezében volt.
– Az ÁEH 1989 júniusában jogutód nélkül szűnt meg. Hol tart a kutatás a hivatal ügyében?
– A Nemzeti Emlékezet Bizottságán belül több projekt is foglalkozik az Állami Egyházügyi Hivatal történetének feltárásával. Az iratok legnagyobb része megvan, feldolgozott és kutatható. A jegyzékek digitalizálása folyamatban van, tanulmányok is rendszeresen születnek a témában.
* * *
Az interjú eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. május 16–23-i, 86. évfolyam 19–20. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.
