Az Ökumenikus Segélyszervezet közel húsz évig dolgozott Afganisztánban, de a nyugati erők kivonulása és a tálibok visszatérése után felfüggesztették tevékenységüket. Lehel László elnök-igazgatót eredményekről, veszélyekről, kihívásokról, Afganisztán napi szintű működéséről, valamint a jelenről és a jövőről is kérdezte az Index.
– Mikor kezdett dolgozni az Ökumenikus Segélyszervezet Afganisztánban, és hogyan kerültek oda?
– 2001 októberében döntött a magyar kormány arról, hogy több mint száz tonna élelmiszert küld Afganisztánba, és minket kértek fel arra, hogy szervezzük meg a szállítást. 2002 kora tavaszán mentem Afganisztánba, az elsők között érkeztem meg Üzbegisztán felől. Hetekig várakoztunk, mire az üzbég kormány engedélyt adott a humanitárius szervezetek képviselőinek a határátkelésre. Egy angol munkatárssal gyalogoltunk át az Amu Darja egyik hídján, szögesdrótok között. Az afgánok mosolyogva fogadtak minket, nem útlevelet kértek, hanem teával kínáltak, abszolút barátságos fogadtatásban részesültünk. 2002-ben jött létre a helyszíni irodánk magyar munkatárssal, Mazar-i-Sarifban.
– Pontosan milyen tevékenységet végeztek az országban?
– A mi tevékenységünk egyik alapja a humanitárius segélyezés volt, a másik a hosszú távú fejlesztés. A humanitárius része alá tartozik többek között az élelmiszer és a ruházat. Hosszabb távon például öntözőcsatorna-rendszereket hoztunk létre, és tisztítottuk ezeket, a helyiek dolgoztak rajtuk, a heti munkáért élelmiszert kaptak. Fákat ültettünk, iskolákat építettünk, írásoktatást szerveztünk, a mezőgazdaságban is segítettünk vetőmagokkal, gyümölcsaszalókkal és egyéb eszközökkel. Vannak olyan részei az országnak, ahol lehetséges a halgazdálkodás, ebben is részt vettünk, ahogy a hulladékgyűjtés, -szétválogatás és -újrafeldolgozás folyamatában is. Négy egészségügyi központot hoztunk létre, itt nem komplett kórházakra kell gondolni, inkább körzeti szintű orvosi rendelőkhöz tudnám hasonlítani, az ottani viszonyok között ez is jelentős előrelépés volt. Az határozta meg a munkánkat, hogy mindig csak egyet akarjunk előrelépni, hogy az emberek is tudják tartani ezt az ütemet, és ne vigyünk idegen testet a helyi rendszerbe. Húsz év alatt nagyjából 6,5 milliárd forintnak megfelelő összeget fordítottunk a projektekre, ennek körülbelül a tíz százalékát a külügyminisztérium adta, a többit nemzetközi pályázatok útján kaptuk, például az Európai Uniótól, az ENSZ-től vagy az ACT Alliance nemzetközi szövetségünktől.
– Kikkel kellett Afganisztánban egyeztetni a projektekről?
– A segélyezés akkor működik jól, ha nem akarunk ideológiát exportálni. Arra törekedtünk a húsz év alatt, hogy ne vigyünk oda kész elgondolásokat, elvárásokat, ez a fejlesztési segítségnyújtás egyik alapdilemmája. Amikor az íróasztaloknál döntünk arról, hogy mi történjen a helyszínen, könnyen félresikerülhetnek a dolgok. Felvettük a kapcsolatot különböző kormányzati szervekkel, ilyenkor mi elmondjuk, hogy mit csinálnánk, ők pedig elmondják, hogy számukra mi lenne a legfontosabb. Ez önmagában még egy felülről irányított rendszer lenne, de mi leültünk a törzsi vezetőkkel is, átbeszéltünk velük számtalan projektet, például mikor azt mondták, hogy iskolát szeretnének, megnéztük, hogy tényleg annyira messze van-e a legközelebbi iskola, mint mondják. Amikor aztán Mazar-i-Sarifba jött hozzánk az említett törzsi vezetők küldöttsége, akkor már világos volt, hogy tényleg iskolát akarnak, ami azóta is működik. Azt viszont el kellett fogadnunk, hogy délelőtt a fiúk, délután a lányok jártak iskolába. Nem azért harcoltunk, hogy koedukált oktatás legyen, hanem azért, hogy egyáltalán legyen oktatás.
Az interjú folytatása az Index.hu-n olvasható.
A nyitó képen Lehel László, az Ökumenikus Segélyszervezet elnök-igazgatója törzsi vezetőkkel tárgyal a Samarkandyan-i iskola építése ügyében. Fotó: Ökumenikus Segélyszervezet.
