Csendes hősök

Amikor ezeket a sorokat írom, két ünnep előtt állunk. Magyarként megszoktuk, hogy októberben minden évben előbb a mi forradalmunkról, október 23-áról emlékezünk meg, majd az egyház forradalmáról, a reformációról. Mindkettő valahol az igazság kereséséből indult ki, és mindkettőnek volt „véres” hozadéka is.

Ahogyan a szabadságunkért felkelők igazságkeresését nem kell magyarázni, mégis fájdalommal emlékezünk meg a sokszor ártatlanul meghaltakra, úgy az egykori szerzetes igazságkeresése, Szentírás-kutatása, imádságai és harca is hozott magával „áldozatokat”, melyeket a sokszor szélsőséges túllengések, politikai motivációk hoztak felszínre (parasztháború, vallásháborúk).

Elgondolkodtam, mit is érezhet az az ember, aki a maga és a családja életét próbálja csendesen, nyugodtan élni. Aki nem akar hős lenni, aki nem akar világot megváltani, aki legelőször is a családjára gondol. Vajon elítéljük ezért? Gyávának tartjuk? Nem egy történetet hallottam arról, hogy 56-ban volt olyan, aki katonaként a nagy összevisszaságban inkább hazament Budapest környékéről vidékre, hogy a sajátjait védje-óvja, akikről nem tudott semmit. Nem a „vártára” indult, a sűrűjébe a történéseknek. Vajon jól tették? Helyesen cselekedtek?

Habitusunk, küldetésünk, értékrendünk különböző cselekedetekre sarkall. Van, aki harcol, és van, aki a következményeket sejtve inkább a lehető legbékésebb utat keresi. Ami aztán persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy később ne kelljen neki is ezekkel a „következményekkel” szembesülnie, akár áldozatként is.

A mostani – számomra értelmetlen – háború hozta felszínre ezeket a gondolatokat. Egy ukrán édesapa, aki a családját még időben átmentette a határon, nem maradt otthon, védve hazáját az agresszióval szemben, hanem hazánkban keresett menedéket. Tudja azt is, hogy valószínűleg soha többé nem mehet haza, hiszen megtagadva a hadkötelezettség teljesítését, megszegte hazájának a törvényeit. Ezért gyáva? Vagy egyszerűen az „igazságot” felülírja családjának a szeretete, féltése?

Igazság és szeretet, a megújulás szándéka és a következményekkel szembenézés aggodalma. Számomra mindenképpen példaképek azok, akik felvállalják és végigviszik – akár életük kockáztatásával is – az igazságért folytatott harcukat. Mindezt teszik nem egyszerűen magukért, hanem mindazokért is, akik szenvednek az elnyomástól, az igazságtalanság mindennapos, lelket megnyomorító hatásaitól. És teszik ezt úgy, hogy tudják, akár családjuk sorsát is erősen befolyásolják mindazzal, ami velük történik, amit ők cselekszenek. Ugyanakkor számomra teljesen érthető azoknak a magatartása is, akik folyamatosan keresik a párbeszéd, a kommunikáció eszköze által a béke útját, lehetőségét. Vagy ha ez már nem lehetséges, mentik azt, ami számukra a legfontosabb: a rájuk bízottakat, a családot.

Hálás vagyok Istennek azért, hogy elindult a reformáció folyamata. Hiszem, hogy Isten Luther Márton életén keresztül is meg akarta újítani egyházát. Ebben a folyamatban nemcsak egy wittenbergi pap-tanár igazságérzete, hite, igeszeretete volt jelen, hanem az akkori politikai folyamatok, történelmi helyzetek is segítették ezeknek a tanoknak, a reformáció hatásának a terjedését.

Ugyanígy az 56-os események segítették elő azt, hogy később volt mire építeni, amikor már elérhető közelségbe került a szocialista rendszer bukása. Persze nagyon sok család hozott áldozatot mindezért. Tönkrementek egzisztenciák, életek. Ott vannak azonban azok is, akik ugyancsak átélve ezeket az időszakokat, benne voltak a nagy változásokban; az ő életükre is hatással voltak a nagy idők, mégsem maradt fenn a nevük, nem lettek hősök, holott saját, szűkebb körükben a helytállásukkal, Istenre hagyatkozásukkal a maguk helyén mégis azok voltak. Azok, akik nem álltak ki nagy közösségek elé, nem váltak vezető egyéniségekké, de az adott helyzetben, ember és ember közötti kapcsolatokban képviselték hitüket, szabadságszeretetüket.

Hősök. Akikről évről évre megemlékezünk. És hősök, akiknek a nevét nem is ismerjük, nem is hallottunk róluk, de Isten ismeri őket. Ahogyan a 131. zsoltárban is olvassuk: „Uram, nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetem. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem. Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem. Bízzál, Izráel, az Úrban most és mindörökké!”

* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. október 23–30-i 87. évfolyam 41–42. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a  e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.