Egy falat nuggets
Akár egy csirkefalat körül kialakult szituáció is felidézheti bennünk az ószövetségi figyelmeztetést: „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” (Péld 22,6)
A rég nem látott, távoli rokonnal a nyár végi utószezon egyik estéjén találkoztunk a Balatonnál, egy siófoki étterem teraszán. Vacsorázni hívtuk őket, remélve, hogy közben lesz alkalmunk arról is beszélgetni, mi történt velük az elmúlt években, amikor nem volt lehetőségünk a találkozásra. Apa, anya és iskolába készülő szemük fénye, egy igazi, öntudatos hercegkisasszony foglalt helyet asztalunknál. Lassacskán az étel is megérkezett. Ideje volt, mivel már mindnyájan éhesek voltunk.
A kislány a gyermekmenük közül választott: rántott csirkefalatkákat hasábburgonyával. Már javában ette, amikor édesanyja kedvesen odafordult hozzá: „Milyen jól néz ki, adsz nekem egy falatot?” A kisasszony szinte gondolkodás nélkül vágta rá: „Nem, ez az enyém.”
Hallva e készségesnek éppen nem nevezhető választ, feléledő érdeklődéssel kezdtem figyelni az asztal túloldalán kialakuló beszélgetést. Az apa kezében ebben a pillanatban megállt az evőeszköz, amelyet azután lassan, nyugodt mozdulattal a tányérjára helyezett. Kicsit előbbre hajolva lánya szemébe nézett, és szelíd, de határozott hangon ezt mondta: „Hamarosan iskolába mész, ahol sok fontos dolgot meg fogsz tanulni. Ez is egy ilyen fontos dolog: megtanulni, hogy amink van, azt meg kell tudjuk osztani egymással. Erre mindnyájunknak szükségünk van.” Azután zavart mosollyal az arcán felénk fordult, és magyarázkodva csak ennyit mondott: „Egyedüli gyerek.” Majd mintha mi sem történt volna, tekintete visszatért a tányérján gőzölgő harcsapaprikásra.
A gyermek néhány pillanatig elgondolkodva nézett maga elé, majd felemelve a tányérja mellett heverő életlen kést, nekilátott, hogy az egyik csirkedarabból kóstolót nyiszáljon édesanyjának. „Ez ám a hollywoodi filmekbe illő happy end” – gondoltam magamban, miközben lelkem mélyén kalapot emeltem az imént megcsodált atyai reakció előtt. Mostanság gyakrabban tapasztalom, hogy szülők hasonló helyzetben egészen másként viselkednek. Hol magukból kikelve, felcsattanó indulattal korholják gyermeküket, aki értetlenül, elkerekedett szemmel próbálja kitalálni, hogy most meg mi rosszat mondott. Máskor pedig inkább rezignáltan ráhagyják a trónörökösre a választ, mintha csak attól félnének, hogy a vita során még nagyobb, kínos pillanatokat eredményező vihar kerekedik, netán még sérül is a gyermek lelke, önérzete, személyisége.
„Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” (Péld 22,6) Most, az új tanév első napjai felől visszagondolva erre a nyár végi vacsorára s a csirkefalat körül kialakult szituációra, különös hangsúllyal visszhangzik bennem ez az ószövetségi figyelmeztetés.
Neki megfelelő módon… Úgy hiszem, könnyű félreérteni ezt a szófordulatot. Amikor a „neki megfelelő” szavakat tévedésből vagy akár akarattal, egy az egyben cseréljük a „neki tetsző” vagy éppen „akaratával egyező” kifejezésekre. Hiba ugyanis a ránk bízott gyermekek iránti szeretetünket összetéveszteni a mindent ráhagyó engedékenységgel.
Neki megfelelő – talán így is mondhatnánk: „javát munkáló”, „épülésére szolgáló”. Ilyenek lehetnek a gyermek számára a környezetében élő felnőttektől kapott, fogódzót jelentő keretek. Javára szolgálhatnak a biztonságot kínáló lelki alapok. Építőleg hatnak az eligazodást segítő értékek, a követésre érdemes példa. Segítheti, ha képessé válik a közös hang megtalálására a társakkal.
Ezek mind kapaszkodót és eligazodást kínáló útravalók. Eszközök, amelyek hasznára lehetnek abban, hogy biztonságban érezhesse magát a támaszt jelentő, következetesen kialakított, stabil keretek között. Hogy megtapasztalja, hogyan válhat egy közösség értékes, megbecsült tagjává. Hogy képes legyen dönteni értékes és talmi, fontos és lényegtelen, megtartandó és elhagyni való között. Hogy tudjon osztozni.
A gyermekek és ifjak megfelelő módon való nevelése nagy felelősség és különösen szép feladat minden felnőtt nemzedék számára. Istentől kapott küldetésünk, hogy ebben eszközei, munkatársai lehetünk. Mint szülők, nagyszülők, keresztszülők. Mint pedagógusok, hitoktatók és lelkészek. Egyházi óvodáink és iskoláink munkáján keresztül is.
Egy új tanév kezdetén ehhez kérjünk erőt, bölcsességet és áldást. Hogy a ránk bízottak megkapják a megfelelő nevelést, amely segíti őket eligazodni, legyen a tét az élet nagy döntéshelyzete vagy akár csak egy falat csirkenuggets.
* * *
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. szeptember 11–18-i 87. évfolyam 35–36. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.