Elnézést kérek, van itt egy szabad hely számomra?

Akkor is, ha menekült vagyok, ha roma vagyok, ha hajléktalan vagyok, ha aluliskolázott vagyok, ha nem vallásos vagyok, ha meleg vagyok, ha pánikbeteg vagyok, ha tolókocsiban ülök?

A végtelenségig lehetne sorolni azokat az embereket, akik hiányoznak vagy láthatatlanok közösségeinkben. Komfortzónánkon kívül eső kérdések ezek, mégis kikerülhetetlen, hogy gondolkodjunk róluk. A Lutheránus Világszövetség Conviviality munkacsoportjában az értékes együttlét megtapasztalását előmozdító megoldásokon dolgozunk. Június 7. és 10. között Finnországban találkoztunk.

Az alkalomra sok kérdéssel mentem: hogyan lehet ilyen különböző társadalmakból jövő embereknek közös megoldásokat adni? Olyanokat, amelyek segítenek bennünket diverz, sokszínű közösségeket építeni. A svéd, holland, német, olasz, észt, finn, angol, szlovák kollégákkal hogyan tudunk olyan közös pontokat, programot megfogalmazni, amely bárhol, bármilyen közösség számára értékes, segítő alapanyag lehet a növekedéshez? Mert az építkezés előttünk áll, egyházi közösségeink előtt ugyanúgy, mint bármilyen más közösség előtt.

Sokaknak nincs hangjuk, helyük, vagy láthatatlanok. Túl sokszor nyugtatjuk meg magunkat azzal, hogy „más dolga”, hogy „bízzuk a szakemberekre”. Miért működünk még mindig úgy, hogy majd egy villámhárító ember vagy közösség megoldja, egy olyan „bevállalós”? Miért gondoljuk azt, hogy nekünk ezzel vagy azzal a kérdéssel nincs dolgunk, mert még nem tartunk ott, még nem készültünk fel rá?

Nagy munka úgynevezett convivial (mondjuk így: befogadó) közösséget építeni, olyan közösséget, amelyben biztonságban érezheti magát mindenki, aki szeretne odatartozni. Meggyőződésem, hogy minden egyes embernek van tapasztalata arról, milyen nem elfogadottnak lenni. Valamilyen szempontból mindnyájan tartozunk egy-egy kisebbséghez: például evangélikusként élni Magyarországon is egy ilyen kisebbségi tapasztalás. Az összetartozás élménye csak olyan közösségben születhet meg mindenkiben, amelyik biztonságot, elfogadást jelent minden tagjának.

A finn útra készülve nagy megkönnyebbülés volt, amikor levettem a polcról az Andorka Eszter-emlékkönyvet (Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!). De hiszen Esztus húsz éve is ezen munkálkodott, minden prédikációja ezt hirdette! Milyen modern volt, milyen sok fejtörést okozott ezzel környezetének! Mert hát egy befogadó, elfogadó közösségért meg kell dolgoznunk nap mint nap. Legyőzve saját félelmeinket, óvatosságunkat.

Nem tudom, hogy húsz évvel Esztus halála után készek vagyunk-e kinyitni a kapukat, bátran helyet adni szívünkben és közösségeinkben is a sokféleségnek. De a biztonság kedvéért tegyünk ki egy széket, hátha vendég érkezik.

* * * 

A szerző magyar–esztétika szakos bölcsész, diakóniai munkatárs, a pilisi Bizsu közösségi tér szakmai vezetője, a Magyarországi Evangélikus Egyház 2021. évi Prónay Sándor-díjazottja.