En garde!

„Miért csinálna mást, ha kardozhat is?” – felelte Laci bácsi, amikor az öltöző előtt várakozva megkérdeztem tőle, melyik fegyvernemet ajánlaná vívásra beíratott gyermekemnek. Laci bácsiról, aki egy nagy múltú budapesti sportegyesület vívószakosztályának utánpótlás-neveléssel foglalkozó vívómestere, mindenki tudta, hogy a kard megszállottja.

Egyszer az egyik rivális egyesület két tőrözőjével készültünk a házasságkötésükre. A jegyesoktatás első alkalmán, amikor megtudtam róluk, hogy mindketten vívnak, eldicsekedtem nekik, hova jár a gyermekem. „Laci bácsihoz? – kérdezték összemosolyogva. – Akkor biztosan kardozni fog. Akiben ő lát egy kis fantáziát, annak, amint lehet, kardot nyom a kezébe.”

„Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot” – mondja Jézus (Mt 10,34). Urunk idézett szavaival épp az idei munkaév tematikája kapcsán találkoztam újra, nemrég egy bibliaórára készülődve. Azt, hogy egy pesti vívómester vonzódik a kardhoz, még könnyen megérti az ember. Na de hogy a názáreti Mester is kardot hoz ebbe a világba, ez az állítás már bizony zavarba ejtő.

Ráadásul az beszél így, akit a rá vonatkoztatott prófécia szerint úgy emlegetünk, mint a „Békesség Fejedelmét”; akinek születésekor angyalkórus zengte a betlehemi mezőn, hogy „a földön békesség”; és aki feltámadása után ezekkel a szavakkal köszönti összezavarodott tanítványait: „Békesség néktek!” Némileg összezavarodva érezhetjük magunkat mi is, amikor azt halljuk tőle, hogy nem békességet, hanem kardot hoz.

Pedig a békesség nagy kincs. Hogy mennyire az, azt leginkább a hiánya idején tudjuk megbecsülni. Amikor egy sérelem hosszú időre megrontja egy közösség életét. Amikor szembefordulnak egymással, akiknek oly fontos lenne összetartani: családtagok, kollégák, honfitársak. Amikor a megosztó békétlenség belénk költözik. Háborog a lelkünk, nem jön álom a szemünkre, vagy olyat teszünk, amit azután talán magunk is megbánunk. Közben talán nagy áldozattal megteremtett értékek morzsolódnak szét a viszály őrlő malomkövei között. Hasonló helyzetekben nem csoda, ha megszületik bennünk a békevágy. Hogy jöjjön már valaki, aki megoldást hoz. Akinek hatására megteremtődik a béke, s a kardokból végre kapákat kovácsolnak a korábban szemben álló felek.

Ezért a kincsért az ember kész több olyan áldozatot meghozni, amelyről azt gondolja, hogy a megbékélést munkálja. Ilyen például az elhallgatás, amikor azért, hogy „jaj, csak meg ne bántsunk valakit”, vagy „nehogy rossz fényt vessen ránk őszintén kimondott álláspontunk”, némasággal véljük munkálni a békét. Másik tévedésünk a tagadás lehet. Hiszen azzal sem jutunk közelebb az igazi békéhez, ha leplezni próbáljuk mindazt, ami a békétlenség okozója. Ahogyan sokszor nem vezet megoldáshoz a beletörődés, a változás, a változtatás esélyéről lemondó passzivitás sem. Mindez gyakran inkább csak egészségtelen helyzetek konzerválására szolgál.

Szeretünk Jézusra úgy tekinteni, mint aki ebben – a Békesség Fejedelmeként – támogat bennünket. Mintha az ő követésének lenne része az elhallgatás, a problémák szőnyeg alá söprése, a változást hozó harcról való lemondás. Ilyen félreértések tisztázását szolgálhatja ez az idézett jézusi mondat: „Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.”

Ő nem látszatbékét kínál. Hanem a megharcolt és az igazság talaján létrejött megbékélést szorgalmazza. Személye ebben lesz igazodási pont. Tanítása választóvonal helyes és helytelen között. Lelkülete így lesz mozgatónk megvívásra váró harcainkban.

Luthernek – akinek ötszázharmincnyolcadik születési évfordulóját a napokban [november 10-én – a szerk.] ünnepeltük – kiélezett helyzetben kellett döntenie a wormsi birodalmi gyűlésen. Több irányból érte nyomás. Voltak, akik arról győzködték, mennyire nem időszerű a török fenyegetés árnyékában megosztó nézetekkel gyengíteni a nyugati keresztény világot. Voltak, akik rendjét féltették, nehogy az összeférhetetlenség látszata kapcsolódjon nevéhez. Mások a biztonságát látták fenyegetve, ha kitart az általa igaznak tartott álláspont mellett. Ő viszont – ha úgy tetszik, a kardot választva – ezt mondta: „Ha nem győznek meg a Szentírás bizonyságával vagy világos észérvekkel […], úgy a lelkiismeretemhez és az Isten Igéjéhez vagyok kötve.” Majd így folytatta: „Sem nem bátorságos, sem nem tanácsos bármit is a lelkiismeret ellen cselekedni.”

En garde! Ne tiltakozzunk hát, amikor igéjén keresztül maga a Mester szólít a pástra. Hogy mint mai tanítványai e békétlen világban lelkiismerettel vívjunk az igazságért.

* * *

A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. november 14–21-i, 86. évfolyam 45–46. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.