Hűség és hűtlenség
Sopron és a környező települések lakossága száz évvel ezelőtt népszavazás keretében dönthetett arról, hogy – a Monarchia szétesése, majd a trianoni békediktátum után – Magyarországhoz vagy Ausztriához kíván-e tartozni. Sopronban 1921. december 14-én, a falvakban 16-án került sor a referendumra.
A soproni polgárok többsége a maradás mellett volt, ezért kapta utóbb a település a civitas fidelissima (a leghűségesebb város) címet. A városi legenda szerint a Templom utcai Esterházy-palotában számolták a szavazatokat. Amikor kiszivárgott a hír, hogy Sopron Magyarországnál marad, a harangozó elszaladt, és megszólaltatta az evangélikus templom harangját. Hamarosan a többi templom harangja is megkondult. Amikor Bécsből telefonon érdeklődtek az eredményről, valaki a kagylót az ablakon kitartva közvetítette a harangzúgást: „Uraim, a soproni magyar harangok megadják a választ.” A soproni evangélikusok harangját azóta Hűségharangnak hívják. (A hűség úgy is érthető, hogy az 1864-ben felszentelt négy harangból csak ez maradt meg, a többit az első világháborúban rekvirálták.)
„Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango”, „az élőket hívom, a holtakat elsiratom, a villámokat megtöröm” – sok harangon olvasható ez a felirat. A villámok megtörése a természeti katasztrófákra utal, a holtak elsiratása a lélekharangra. A soproni harang az élőket hívta, elsősorban a többségi akarat megvalósulásának megünneplésére, hamarosan pedig templomi alkalomra is: 1922. január 1-jén itt tartották ugyanis azt az istentiszteletet, amelyen a népszavazás eredményéért adtak hálát.
Az országos magyar politika természetesen ezt óriási sikernek tekintette, hiszen ebben találtak némi gyógyírt a trianoni döntés okozta fájdalomra. Már rögtön a békeszerződést követően megfogalmazódott ez a remény. Villani Frigyes báró, külügyminiszteri osztálytanácsos erről így írt akkor: „…talán Sopron és környéke megmenthetők Magyarország számára.”
A város evangélikus gyülekezetének vezetői is mindent megtettek a maradás érdekében. A jegyzőkönyvek arról tanúskodnak, hogy a szavazás előtt a presbitériumban mindenkit arra buzdítottak: Magyarország mellett szavazzanak. Külön érdekesség, hogy ez a bejegyzés németül szerepel (mert azt mindenki értette), csupán a határozat áll magyarul: „Az egyháztanács felügyelő úrnak ezen a hazánkhoz és evangélikus vallásunkhoz való rendületlen hűségre felhívó lelkes felszólalását éljenekkel honorálja és ez alkalommal is egyhangúlag tanúbizonyságot kíván tenni arról, hogy a magyar hazához és egyházunkhoz ragaszkodik.”
Aligha vitatható, hogy a városban jelentős tényezőnek számító evangélikus gyülekezet vezetésének ez a határozott útmutatása is hatással volt a népszavazás eredményére. Számukra ugyanis nem egyszerűen az volt a tét, hogy a város Magyarországé marad-e, hanem hogy a gyülekezet továbbra is a magyarhoni evangélikus egyházhoz tartozik-e. Ezzel együtt igaz lehet a korabeli mondás, amely szerint Sopronban még „a nyelvet nem ismerő is matyarnak mondta magát”.
A december 23-i presbiteri ülésen már büszkén jelenthette Zergényi Jenő felügyelő: „Egyházközségünk továbbra is tagja marad magyarhoni evangélikus egyházunknak”, majd megfogalmazza meggyőződését, hogy a gyülekezet minden tagja „hazafias érzelemmel híven részt vett a győzelem megszerzésében”. A vonatkozó jegyzőkönyvi bejegyzés ezzel a mondattal zárul: „Az egyháztanács az elért győzelem feletti örömét lelkes éljenekkel fejezi ki.”
A népszavazáson részt vevő soproniaknak több mint hetvenkét százaléka szavazott Magyarország mellett. Tárgyilagosan kell szólni arról is, hogy a környékbeli települések többségében viszont más volt az eredmény, és egyebek mellett éppen az olyan evangélikus többségű falvak, mint Ágfalva, Balf, Bánfalva és Harka szerettek volna Ausztriához tartozni. Miközben a magyar történelmi emlékezet joggal büszke a soproniak – beleértve az ottani evangélikusok – döntésére, nem szabad más közösségeket kárhoztatni azért, hogy demokratikus jogukkal élve ők másként szavaztak. Attól még ők is hű állampolgárok és jó keresztények, tiszteletre méltó evangélikusok maradtak.
Rájuk azért is szeretettel kell gondolni, mert negyedszázaddal később, a második világháborút követően a teljesen értelmetlen kollektív büntetés jegyében többségüket kitelepítették az országból. Ekkor már nyoma sem volt a demokráciának, így természetesen népszavazást sem tartottak. Egyszerűen csak bevagonírozták őket. Ágfalva akkori evangélikus lelkésze, Pusztay László ezt mondta nekem 2000-ben egy interjúban: „Voltak, akik könnyes szemmel szorongatták a kezemet, és köszönték a vigasztaló szót. Nehéz volt. Az egyik vagonban a magyar himnuszt énekelték. A harangok is szóltak, azok is siratták az ágfalviakat.”
A történet sajnos úgy teljes, hogy a soproniak hiába szavaztak Magyarországra, „jutalmul” 1946-ban az ottani német evangélikusokat ugyanúgy kitelepítették, mint a környező települések gyakran magyar érzelmű németjeit.
Itt is, ott is szólt a harang. Az egyik esetben a polgárok hűségéért, a másikban a haza hűtlensége miatt.
* * *
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. december 12–19-i, 86. évfolyam 49–50. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.