Keresztény, válogatott?

Kikkel ülünk egy asztalhoz – és kikkel nem akarunk szóba állni? Keresztényként, még magunk között is hajlamosak vagyunk a személyválogatásra. Pedig Jézus épp ennek ellenkezőjére tanít minket. Gáncs Tamás jegyzete.

Felkiáltójel. Ó, ió, ció, kció, ekció, lekció, elekció, szelekció! De ki szelektál, ki válogat? Óriási kérdés volt már az első keresztény gyülekezetek életében is, de az ma is. Mióta ember él a földön, válogat, szelektál. Az ősember a vadászaton, gyűjtögetés közben, a ma embere a munkahelyek, az okostelefonok, a ruhák és az élelmiszerek között, de válogatja még a szemetet is, jó esetben, természetesen: kommunális, műanyag-, papír-, üveg-, veszélyes hulladék, és még folytathatnánk.

Válogatós emberek vagyunk, lássuk be. Apró dolgokban éppúgy, mint életünk fontos döntéseiben. Válogatósak vagyunk: emberekben is. Ő igen, ő nemigen, vagyis: nem. Ez a családtag rendben, ez nincsen rendben. Őt szeretem, őt nem szeretem. Ő szimpatikus, ő nem szimpatikus, ővele egyetértek, ővele nem. Vele megegyezik az ízlésem művészeti alkotásokban, sorozatokban, életfelfogásban, gasztronómiában, vele pedig nem. És ahogyan megyünk befelé, az élet sűrűjébe, egyre inkább érezzük azt is: nő a tét. Ővele szóba állok, ővele már nem. Ő olyan családtag, akivel szívesen együtt ebédelek, ő pedig olyan, akivel már nem ülök le egy asztalhoz. Micsoda családi drámák! Egy életre kettétört kapcsolatok!

Valljuk be, hiszen ez emberi vétkességünk része, szeretünk szelektálni – sajnos sokszor emberek között is. Űzzük ezt a mesterséget mi is. Mint ahogyan űzték Mózes, Ézsaiás, Jézus vagy Pál idejében. Magabiztosan jelentették ki minden kor farizeusai, hogy ki méltó az Isten országára, és ki nem, hogy ki mehet oda Jézushoz, és ki nem. Mintha legalábbis embernek delegált feladat lenne az ítélkezés, egyfajta vallásos szelekció.

Óriási tévedés ez. Szereptévesztés. Amit Péter Kornéliusz házában mond – „Most kezdem igazán megérteni, hogy nem személyválogató az Isten…” (ApCsel 10,34) –, az akár a páli igeszakasz mottója is lehetne.

Isten nem személyválogató, nem szelektál. Éppen ezért az ember – akit Isten a saját képmására teremtett – az egyik legnagyobb bűnt követi el, ha elkezdi méregetni a másikat: hogy ő meg ő meg ő miért nem illik a gyülekezetbe, az egyházba, a kereszténység nagy családjába. Mert ő más. Más, mint én. Más, mint a hagyományos. Más, mint a megszokott. Más, mint a komfortos. Más kegyességű, mint én.

Micsoda gőg van ezekben a gondolatokban! És legtöbbször olyanok szájából halljuk az ilyesmit– sokszor a mi szánkból is persze –, akik amúgy elkötelezettek vagyunk Jézus ügye mellett. Csak szeretnénk úgy alakítani a viszonyokat, hogy számunkra a legkönnyebb legyen. Szeretnénk úgy irányítani életünk döntéseit, hogy mi azon a bizonyos széles úton bandukoljunk csupa olyan emberrel, akik ugyanolyanok, mint mi.

De ez nemcsak hogy nem következik a jézusi tanításból, hanem éppen az ellentéte annak: Jézus a keskeny útra hívja el az övéit. Jézus a társadalom perifériáján élőkkel is szóba áll, asztalközösséget vállal, sőt elhívja őket a tanítványi válogatottba, ahol Jézus elhívása az egyetlen kritérium. Mindenkinek helye van, aki elfogadja a jézusi elfogadást, befogadást. Jézus magához hív, és ahogyan a 2022. év igéjében is hangsúlyozzuk, senkit sem küld el, aki hozzá megy.

Ami nem azt jelenti, hogy nem kell megváltozni vagy hozzá változni, hanem azt jelenti, hogy vele úgy vándorolhatunk, és úgy tehetjük le a voksunkat és az életünket a krisztusi út mellett, hogy közben maradhatunk önazonosak, ugyanakkor válhatunk Krisztus-azonossá is. Micsoda ajándék ez! Micsoda kiváltság!

Pál felerősíti a jézusi szándékot. Az igencsak összetett római közösségnek írt levelében tudatosan szembemegy a fel-felbukkanó szelekciós vágyakkal. „Nincs különbség zsidók és görögök között – írja –, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják őt, mert »aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül«.”

Óriási vigasztalás és felszabadítás van ebben a páli igében. Olyan lelki energia, amelyből katarzis születhet. Akkor is, ha nyomasztanak az egyházi év végének [a cikk nyomtatásban 2022 novemberében jelent meg – a szerk.] kérdései az ítélettel, az elmúlással kapcsolatban.

Reménység van elrejtve! Igen, felkiáltójellel. Felkiáltójel. De ez már egy másik. Ó, ió, ció, áció, váció, ováció! Vagyis zajos ünneplés. Üdvrivalgás. Mégpedig a mennyben. Ha egy, akár csak egy ember is – akár te, akár én is – hazatér. Megérkezünk. Hozzá érkezünk. Először vagy sokadszor újra.

* * *

Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. november 6–13–i 87. évfolyam 43–44. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.