Ködben

„Az ember már azt is mogorván nézte, ha nem nőtt az életszínvonala, hanem csak egyszerűen stagnált. De azt, hogy anyagi téren vissza kell lépnie, valóságos tragédiaként éli meg." Mekis Ádám esperes jegyzete arra az időszakra, amikor ködben lépkedünk egyik napról a másikra.

Sokan egyetértenek abban, hogy a mostani európai helyzet a második világháború óta nem tapasztalt nehézségek elé állítja az embereket. Most ne menjünk bele abba a kérdésbe, hogy kinek a hibájából kerültünk ide – legyen ez a nagypolitika dolga –, de tény, hogy ami történik, az senkit nem fog érintetlenül hagyni. Repkednek körülöttünk a félelmetes szavak: járvány, gazdasági hanyatlás, energiaválság, háború, infláció. És nem látszik a vége. Haladunk befelé a ködbe.

És az egyházban, úgy tűnik, még extra anyagi nehézségek is lesznek. A gyülekezetek nagy többségének költségvetései eddig is borotvaélen táncoltak. Az ingatlanok rezsiköltségei nőttek. Hatalmas, több száz éves templomok, hatalmas, gyakran száz évnél idősebb parókiák, gyülekezeti termek, esetleg iroda-, konyha- és egyéb helyiségek. Esély sincs rá, hogy a rezsiköltség a „lakossági fogyasztók országos átlaga” alatt maradjon.

Erre senki nem volt felkészülve. A nyugati világ elkényelmesedett, és azt gondolta, hogy a jólét az idők végezetéig fog tartani. És erre volt is oka, mert a második világháborút követően a folyamatos gazdasági növekedés azt az illúziót keltette, hogy itt minden az ember jólétéről, gazdagságáról és kényelméről szól. Az ember már azt is mogorván nézte, ha nem nőtt az életszínvonala, hanem csak egyszerűen stagnált. De azt, hogy anyagi téren vissza kell lépnie, valóságos tragédiaként éli meg. Sikertelennek, szerencsétlennek, vesztesnek érzi magát.

A Biblia első lapjain olvassuk, hogy az ember bűnének következménye a munka verejtéke és sikertelensége. Az ember mindent gépesített, hogy a verejtéket megspórolja, és a saját kényelmét növelje. Döbbenetes mennyiségű energiát kell emiatt fogyasztanunk.

Az ember nagy végzete az egymáshoz való hasonlítgatás. Azért érezzük szerencsésnek vagy szerencsétlennek magunkat, mert a másik emberhez képest sok vagy kevés adatott nekünk. A megelégedettség a legritkább fogalom a mai ember gondolkodásában, értékrendjében. Mindig többet és többet. Erre tanít minket a világ. Verseny van, nem állhatsz meg, mert alulmaradsz. De tényleg arra vagyunk teremtve, hogy mindig a dobogó tetején álljunk?

Keresztyénként nem úszhatjuk meg annak a vizsgálatát, hogy van-e abban személyes felelősségünk, hogy ide jutottunk. Egyszerű lenne azt mondani, hogy nincs. De lelkünk mélyén homályosan érezzük, hogy akarva-akaratlanul mi is belekerültünk a nagy gépezetbe. Kis csavarként ott vagyunk valahol, és fogyasztunk és kívánunk és szennyezünk, és nem tudunk és nem is akarunk igazán kilépni ebből. Nem szabad kikerülnünk a bűnbánatot.

Mégis érezzük, hogy ezeknek a kérdéseknek a megoldása rajtunk kívül van. Nem tudunk kilépni ebből a világból, ebből a korból. Nekünk ez adatott, ezzel kell kezdenünk valamit. „Köd fedi még a holnapot” – szoktuk szilveszterkor a templomban énekelni (EÉ 175,6). Néha kevésbé, néha jobban át is éljük, hogyan lépkedünk a ködben egyik napról a másikra. És a ködből előbukkan hirtelen hol egy betegség, hol egy lelki megpróbáltatás, hol egy járvány, hol egy háború.

Amikor Jézus a Hegyi beszédben arról szól, hogy ne aggodalmaskodjunk, akkor nem a jólétben élőkhöz, a céltalan, hedonista életvitelt folytatókhoz beszél, hanem azokhoz, akiknek volna okuk az aggodalmaskodásra. És mégis azt mondja, hogy ne féljetek, ne aggódjatok, ne panaszkodjatok folyton, mert nem szabad az életet folytonos rettegésben tölteni. Igen, mindig találhatunk olyan okot, amely miatt félhetnénk. Jézus azt mondja, hogy az Isten nélküli ember aggódik folyton, mert csak magában bízhat. De nekünk van külső segítségünk.

Luther reggeli és esti imádságában olyan szépen látszik az Istenre való ráhagyatkozás: „Mert én magamat, testemet, lelkemet és mindenemet kezedbe ajánlom. Szent angyalod legyen velem, hogy a gonosz ellenség erőt ne vehessen rajtam.”

Jézus ugyancsak a Hegyi beszédben arra tanít, hogy csak a bajban és megpróbáltatásban (eső, árvíz, szél) derül ki, hogy kősziklára vagy homokra építettük-e az életünk házát. Addig, amíg nincs baj, látszólag egyforma a két ház. Paradox módon pont a bajban mutatkozik meg igazán Isten megtartó szeretete.

Georg Neumark a vigasztaló énekében pedig ezt írja: „Segít-e, mondd, ha gondba veszve / Feltör a sóhaj és a jaj, / S úgy talál minket reggel, este? / Elmúlik tőle tán a baj? / Míg panaszt ejt a szenvedő, / Bánata, terhe egyre nő.” (EÉ 331,2) „Növeld a hitünket!” – kérik a tanítványok Jézust (Lk 17,5). Jézus pedig így imádkozik értünk: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (Jn 17,15)

Haladunk a ködben. Nincs más lehetőségünk, mint belekapaszkodni annak a kezébe, aki teremtett, aki megváltott, és aki ma is szeret.

* * *

 Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. augusztus 28. – szeptember 4–i 87. évfolyam 33–34. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a  e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.