Mindennapi kenyerünket
„A világot nem a szüleinktől örököltük, hanem a gyermekeinktől kaptuk kölcsön.” Nehezen tanuljuk meg, hogy ez nemcsak a természeti környezettel van így, hanem emberi környezetünkkel is: a globális termelés, tulajdonlás és elosztás, a migráció, a konfliktusmegelőzés és -kezelés ugyanilyen felelősséget ró ránk a következő generációk iránt. – Korányi András püspökhelyettes publicisztikája.
Talán semmi sem érte olyan váratlanul az emberiséget az elmúlt évek során, mint az a globális széttöredezés, amelyet ma már nem lehetséges nem felismerni magunk körül. Ha a kozmosz képeit hívnánk segítségül, akkor földünk egy hatalmas aszteroidafelhőn száguldana keresztül – csak ebben a felhőben most nem széthullott égitestek roncsolják a bolygót, hanem a korábban megálmodott világrend széthullott darabjai. Mondhatjuk úgy is: az emberiség a történelem hatalmát és erejét kénytelen megtapasztani, amely semmivel sem kisebb, mint a természet és a kozmosz erői.
A Covid-19 nyomása alatt megélt évek korábban elképzelhetetlen változásokat hoztak magukkal: a józanságból fakadó korlátok és a társas kapcsolatok sérülései a pillanatnyi túlélésre fordították a figyelmünket, de ma már látjuk – legalábbis sejtjük – azokat a nagyobb összefüggéseket is, amelyek végérvényesen megváltoztatták az életfeltételeinket. Például eddig elképzelhetetlennek tartott elakadások jelentkeznek a globális kereskedelemben, anyagellátásban, világméretű cégek termelésében. Kezdetben talán azt gondoltuk, hogy ezek csupán átmeneti zavarok, de ma már teljesen világos, hogy rendszerszintű és nagyrészt helyrehozhatatlan szétesés, átrendeződés részesei vagyunk.
Korábban el lehetett tagadni azt is, hogy a jóléti világ határait az új évezred eleje óta egyre keményebben ostromló migrációs nyomás – Itáliában például már másfél évtizede, csak a mi régiónkban erre nem figyeltünk oda! – egy lefojtott és igazságtalan világrend lassú repedezését jelezte előre, amely most hangos törésekkel váltott aktívabb szakaszába.
A legújabb európai háború ennek az átalakulásnak fájdalmas kísérője. De talán helyesebb interkontinentális háborúról beszélni, ha a fegyveres rémdráma mellett a kommunikációs és a gazdasági hadviselést is a helyén kezeljük. A két hadviselő világhatalom – Oroszország és az Egyesült Államok – első számú vezetői nyíltan ki is mondták: új világrend kialakításán dolgoznak.
A világméretű klímakrízis összefüggésében már régen elfogadott a szlogen: „A világot nem a szüleinktől örököltük, hanem a gyermekeinktől kaptuk kölcsön.” Nehezen tanuljuk meg, hogy ez nemcsak a természeti környezettel van így, hanem emberi környezetünkkel is: a globális termelés, tulajdonlás és elosztás, a migráció, a konfliktusmegelőzés és -kezelés ugyanilyen felelősséget ró ránk a következő generációk iránt. Ezért egy jóval szélesebb körű válságtapasztalatot megélve, mint amiről eddig politikailag korrekt volt beszélni és gondolkodni a nagyvilágban, aligha tarthatjuk fenn a történelem végét jelentő civilizációs aranykorról vizionált veszélyes téveszméket, ahogyan azok Fukuyama elhíresült tézisei nyomán elárasztották a világot. Különösen a magabiztos nyugati világot. [Francis Fukuyama amerikai filozófus, közgazdász 1992ben megjelent könyvének címe A történelem vége és az utolsó ember. – A szerk.]
Valamit rosszul csinálunk manapság. A mai problémák horderejéből ítélve már elég régóta. A következő generációktól kölcsönbe kapott világot nemhogy őriznénk, de az általunk erőltetett, zsákutcás eszméinket még rájuk is akarjuk szorítani. Akár az iskolában, akár már az óvodában vagy az anyaméhben…
„…mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…” – hány milliószor járja körül a világot ez az imádságos kérés akár naponta is! Pedig a világélelmezési válság sem a közeli jövő rémképe, hanem valóság, melyben már egyre mélyebben benne járunk. (Ki gondolta volna egy-két éve, hogy a beosztás – vagy akár a nélkülözés – évei egyszer a nyugati ember asztalára is rátelepszenek?) A nyersanyagokért, az energiaforrásokért vagy az ivóvízért folytatott ádáz küzdelemből miért éppen az élelmiszerek maradhattak volna ki?! S itt nem csupán Ukrajnának és Oroszországnak a világ élelmezéséhez való hatalmas hozzájárulásáról, illetve annak kimaradásáról és kiszorításáról van szó, hanem az emberiség és az emberség olyan összetett kríziséről, amely most éppen ezen a téren lett láthatóvá, tapasztalhatóvá.
Jézus kétezer éve tanítja az egymást váltó generációkat arra, amit Luther így hagyott ránk: „Mi a mindennapi kenyér? Mindaz, ami a test és élet fenntartására és táplálására kell, mint például: étel, ital, ruházat, lábbeli, ház, gazdaság, szántóföld, jószág, pénz, anyagi javak, derék házastárs, derék gyermekek, derék háznép, derék és hűséges felsőbbség, jó kormányzat, jó időjárás, béke, egészség, közrend, becsület, jó barátok, megbízható szomszédok és ezekhez hasonlók…”
Atyánk, add meg nekünk ma!
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. május 8–15–i, 87. évfolyam 8–15. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.