„Nekem a Balaton a Riviéra…”
Tolna megye szívében, Gyönkön felnőni egyet jelentett azzal is, hogy ritkán jutottunk tópart vagy folyóvíz közelébe. Jártuk a földeket, erdőt-mezőt, fára másztunk, a Riviérát hírből sem ismertük, és a legjobb szórakozás a nyári kánikulában a diófa legmagasabb ágának képzeletbeli űrhajóján volt.
Talán ezért sem volt bennem sok késztetés az úszás elsajátítására. Nem jártunk strandra, nyaralásra is csak ritkán volt lehetőségünk, a Balatont először és hosszú évekre utoljára nyolcévesen láthattam. Úttörőtáborban voltunk, ahol az egész hetes program fénypontja a délutáni csobbanás volt a türkizzöld habokban. Pólóban fürödtem, mert a tejfehér bőröm már első nap pecsenyére sült. Hatalmas úszógumival merészkedtem a vízbe, azzal is bizonytalanul, mert pillesúlyú kislány lévén a legkisebb hullám is elsodort. Utolsó délután a mélyebb vízbe merészkedtek a többiek. Belekapaszkodtak az úszógumimba, és húztak engem is befelé a tóba. Önfeledt játék, ugrálás, labdázás után hirtelen azt vettem észre a tó közepén, hogy egyedül maradtam. Társaim kiúsztak, én ott ragadtam, a túlparton pedig tornyosulni kezdtek a gyülekező viharfelhők.
Csírázó bátorságom odalett. Hang sem jött ki a torkomon, csak vártam, hogy valaki észrevesz, megment, és kihúz a partra. Az érzést sosem felejtem. Talán ez az élmény az oka, hogy szédülök, és szinte összeszorul a mellkasom, ha csupán derékig gázolok bármilyen természetes vízbe. Sosem vágytam többet a tó közelébe. Ha néha mégis a strandon kötöttünk ki, szépen csendben elüldögéltem egy árnyas fa tövében.
Talán ezért is furcsa még hat év után is kimondanom, hogy balatoni lelkész lettem. Emlékszem, amikor költöztünk, sokan irigykedve mondták, hogy mostantól az életünk egy véget nem érő nyaralás lesz. Karnyújtásnyira a „Riviéra”, csak élveznünk kell mindazt, ami ezzel az ölünkbe pottyan.
Valóban lenyűgöző látvány a lenyugvó nap ragyogó aranyhídja, a zöldben úszó, tükörsima víz csillogása. A sülő lángos vagy hal illata, az őszi csend, a vízben úszó madarak látványa. A tökéletes idill mosolyog ránk mindenhol. A Balaton legszebb arca képeslapokon, kulcstartókon, magazinok oldalán. Aztán eljön az az idő, amikor kiürülnek a nyaralók. Amikor véget ér a zsongás, és a Balaton megmutatja a másik arcát. Vészjóslóan közeledik a vihar. A túlparton, a hegyek felett már leszakadt az ég, és a szél egyre nagyobb hullámokat korbácsol. A türkizszín haragos szürkébe fordul, a szél tombol, és időnként ott ragad a tó közepén egy csónak vagy vitorlás.
Viharban a tó közepén a címe Böröczky Bulcsú fotójának is. Látva a képet, újra elfogott a nyomasztó érzés, amely harmincöt év után is elkísér. Szinte hetente hallva az újabb híreket, hogy gyerekek, fiatalok, idősek kerülnek veszélybe a viharban vagy éppen a kiszámíthatatlanul mélyülő tóban, csak arra a kiszolgáltatott érzésre tudok gondolni, ahogyan tehetetlenül vártam, hogy valaki észrevegyen. Arra, hogy szavak nélkül is hallja néma kiáltásomat, és vigyen a partra, ahol újra szilárd talaj van a lábam alatt, amely megtart, ahol kapaszkodni tudok, mert a látszólag csendes, békés tó egyetlen pillanat alatt pusztítani tud.
„Uram, nincs emberem…” – mondta a Betesda tava mellett fekvő beteg a Mesternek (Jn 5,7). Harmincnyolc éve várta, hogy valaki észrevegye, meghallja szótlan-ságát, és bevigye a vízbe. Az idei nyár számunkra itt, a Balatonnál nemcsak a sorozatos balesetek, a tóban történt tragédiák, viharok miatt lesz emlékezetes, hanem a szokatlanul sok kettétört élet miatt is. Fiatalok, akiknek senki sem hallotta meg a néma kiáltását. Fiatalok, akik maguk választották a halált, mert nem volt, aki észrevegye, megragadja, kihúzza őket akkor, amikor összecsaptak a fejük felett a hullámok, és nem volt kapaszkodó, amely megtartotta volna őket a viharban.
Mert ami látszólag csendes, nyugodt, sokszor csak a felszín, a képeslap, az élet szebbik oldala, amelyet mások számára mutatunk. De van az életnek másik oldala is: a szürke, a viharos, az egyre jobban mélyülő, a sodró. Ahol csak akkor marad meg a segítségre szoruló, ha van embere, aki észreveszi, megragadja, és a biztonságos partra húzza őt. Visszaadja számára a reményt, és a hit erejével tudja Jézus szavait továbbadni: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36)
Ha merülni kezdenél, ha viharba kerülnél, ha egyedül maradnál: ne félj! Mert mindig van kiút, mindig van segítség, új lehetőség, mindig van remény.
* * *
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. szeptember 5–12-i, 86. évfolyam 35–36. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.