Nyitás kétségekkel és reményekkel
Egy hónapja kóstolgatjuk a nyíló templomok, éledő gyülekezetek, a jelenléti, tehát nem digitális, nem virtuális istentiszteletek ízét. Mindazt, amitől közel egy esztendő alatt már-már elszoktunk, sőt most olykor már-már szinte félünk: a közös éneklést, az igehallgatást, az úrvacsorát, a valóságos közösséget, az érintést, az áldást…
Valljuk be: kicsit még szorongva méricskéljük egymást a maszkok mögül. Ugye nem lesz ebből ismét valami baj? Ugye nem jön a ki tudja már, hányadik hullám? Tényleg visszakaphatjuk sokat emlegetett, hőn áhított „régi életünket”? Vagy talán nem is a régit kellene folytatnunk, hanem inkább valami igazán újat lenne jó elkezdenünk? Végre engedni, sőt kérni, hogy maga Isten teremtsen, formáljon, szüljön újjá minket?!
Ezekkel a kérdésekkel, ambivalens érzésekkel jócskán találkozhatunk a Bibliát lapozgatva is. Mind a négy evangéliumban olvashatunk például arról, hogy Jézus első tanítványai miként fogadták a világtörténelem legnagyobb nyitásának, áttörésének, Krisztus feltámadásának örömhírét.
Lukács frappáns tömörséggel így jellemzi a tanítványokat, amikor megjelenik közöttük a Feltámadott: „…hitetlenkedtek örömükben…” (Lk 24,41) Máté sem hallgatja el, hogy amikor „meglátták őt, leborultak előtte, némelyek azonban kételkedtek” (Mt 28,17). Márk is hangsúlyozza, hogy Mária Magdolna hiába rohan a tanítványokhoz a feltámadás evangéliumával, azok „nem hittek neki” (Mk 16,11), és hiába állítják az emmausiak is, hogy személyesen találkoztak a Feltámadottal, „nekik sem hittek” (Mk 16,13). Az egyik leghitelesebb szemtanú, János egyenesen arról számol be, hogy a tanítványok húsvét napján félelmükben mintegy önkéntes karanténba vonultak, és a feltámadott Úrnak a bezárt ajtón keresztül kellett belépnie közéjük…
Talán soha nem tudtunk ennyire azonosulni a gyermeke gyógyulásért könyörgő édesapa fohászával, aki így fordult Jézushoz: „Hiszek! Segíts a hitetlenségemen!” (Mk 9,24) Egyre jobban értjük Ady Endre merész versének (Hiszek hitetlenül Istenben) paradox hitvallását is: „Hiszek hitetlenül Istenben, / Mert hinni akarok, / Mert sohse volt úgy rászorulva / Sem élő, sem halott.” Ugyancsak a szívünkből szól a Jézusba kapaszkodó ének (EÉ 383) önkritikus vallomása: „Hitem pedig, mint a változó hold, / Hamar elfogy, tölte alig hogy volt; / Hol felhat égig, / Hol meg elhal, s a homályban késik.”
Pedig szeretnénk újra bizakodva nézni a jövőbe. Szeretnénk merész terveket szőni. Lesz még újra ünnep a világon és az egyházban. Lesznek még újra missziói napok igazi közösségre vágyakozó emberekkel megtelt sportcsarnokokban. Lesz még újra országos evangélizáció az igére szomjazókkal zsúfolt Deák téri templomban. Lesz még újra Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozó több ezer fiatal önfeledt, együtt éneklő, örvendező közösségében…
Természetes, hogy ilyenkor – nagyon helyesen – megszólal bennünk a híres conditio Jacobaea, a jakabi feltétel: „Ha az Úr akarja, akkor élünk, és ezt vagy azt fogjuk cselekedni.” (Jak 4,15) Hiszen az elmúlt esztendő éppen eléggé szembesített minket saját korlátainkkal, veszteségeinkkel. Mindannyian hordozunk kisebb-nagyobb sérüléseket, még frissen sajgó vagy talán már gyógyulóban lévő sebeket. S ezeket nem szabad és nem is kell sem elhallgatnunk, sem takargatnunk, legkevésbé szégyellnünk. Ne feledjük: maga a feltámadott Úr sem szégyellte, hanem nyíltan vállalta sebeit az övéi előtt! Ennek terápiás hatásáról így vallunk egyik legszebb böjti énekünkben (EÉ 197): „Jézus, sebeidnek mélye / Vigasztalja lelkemet…”
Igen! Igaz, hogy ember tervez, Isten végez. Igaz, „ha az Úr akarja, akkor élünk…” De vajon mi az Úr akarata? Mi lehet annak az Úrnak az akarata, a terve velünk, aki így summázta küldetését: „…én azért jöttem, hogy életük legyen…” (Jn 10,10)?
Mondjuk ki tehát bátor bizalommal: legyen meg az ő akarata!
* * *
A jegyzet elhangzott június 7-én a Kossuth rádió Erős vár a mi Istenünk című műsorában. Az adás ITT hallgatható vissza.