Nyitunk vagy zárunk?
A nyár egyik ajándéka, hogy végre újra kinyílhattak templomaink is. De sajnos hamar visszazökkentünk a sokat emlegetett „régi kerékvágásba”, hiszen a legtöbb helyen az istentiszteletek után újra gondosan bezárjuk a templomkapukat…
Pedig sokunk természetes igénye, hogy bárhol is járjunk, betérhessünk az utunkba kerülő templomokba. Nem csupán kívülről akarunk megcsodálni egy-egy szép épületet, hanem szeretnénk be is lépni az atyai házba. Nem elég, ha nagy táblákon tájékoztatást kapunk arról, hogy milyen forrásból, hány millió forintért újult meg Isten háza. Az is csalódás, amikor a templomkaput ugyan nyitva találjuk, de rácsokba, zárt üvegajtókba ütközünk. Ez praktikus és biztonságos módszernek tűnik, de csupán látszatmegoldás, hiszen valójában elakadunk a küszöbön.
Vajon milyen indokkal zárható el az út azok elől, akik szeretnének belépni egy-egy templomba? Hogy hivatalosan éppen nincsen istentisztelet? Hogy csak kíváncsiskodó turisták? Hogy netán valami kárt tesznek a berendezésben? De vajon ki tudja felmérni azt a kárt, amelyet a kirekesztettség érzése okoz azok lelkében, akik Isten közelébe vágynak, vagy egyszerűen csak szeretnének pár percre megpihenni egy csöndes, hűvös oázisban?
Sajnos szó szerint értelmezzük, hogy az ajtó, az ablak nyílászáró szerkezet. Pedig igazi feladatuk, küldetésük éppen ennek az ellenkezője lenne! Gondoljuk meg, miért is építünk a házak falába ajtókat és ablakokat. Vajon elsősorban nem éppen azért-e, hogy azok „zárásnyitó” szerkezetként szolgáljanak, hogy lehetővé tegyék az éltető világosság, a friss levegő beáradását, továbbá utat nyissanak az oda betérni kívánók előtt?
Meggyőződésem, hogy Isten háza esetében is fontos, hogy az ajtó, az ablak, elsőrenden ne nyílászáró, hanem zárásnyitó szolgálatot töltsön be. Nem véletlen, hogy már a zsoltáros is így fohászkodik: „Emeljétek föl fejeteket, ti, kapuk, emeljétek föl, ti, ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király!” (Zsolt 24,9)
Furcsa, bizarr gondolat, hogy – akarva-akaratlanul – egyrészt, mintha bezárnánk Istent a saját házába, másrészt pedig kirekesztjük onnan az őt kereső embert. Megtanultuk Salamon király templomszentelési imádságából, hogy az Örökkévaló nem földi hajlékokban lakozik, hiszen őt az egeknek egei sem fogadhatják be. De talán még ennél is fontosabb, amire Jézus tanít, aki már tizenkét éves korában emlékeztetni kényszerült szüleit, hogy a templom atyai ház. Két évtizeddel később pedig, amikor messiási tekintéllyel és hatalommal megtisztította a jeruzsálemi templomot a kalmárszellemtől, szenvedélyes prófétai tűzzel hirdette, hogy a templom az imádság háza. Szent hely, ahol találkozhatunk, kommunikálhatunk mennyei Atyánkkal. Ezt a kapcsolatot nem lehet elintézni, megélni, ápolni és őrizni csupán heti egyetlen órácskában, az istentisztelet behatárolt perceire korlátozva.
Megkockáztatom, hogy amikor féltett műkincsként gondosan berácsozzuk és lelakatoljuk templomainkat, valójában Istent is kirekesztjük onnan. Hiszen mit is keresne Urunk egy olyan hajlékban, ahonnan ki van zárva az az ember, akinek megtalálására, megmentésére egyetlen Fiát küldte el a világba?!
Ha már az előbb hűvös oázist említettem, hadd szóljak még néhány kritikus mondatot a templomablakokról is. Talán akad olyan, aki Dsida Jenő szép verssoraira (Templomablak) asszociál a színes templomablakok káprázatos prédikációjáról: „Színek zengése! Fények zúgása!” De nekem ennél sokkal prózaibb élményeim adódtak az idei forró nyáron. Többfelé tapasztalom: nemcsak az a gond, hogy a templomajtók nehezen nyílnak, hanem hogy a templomablakok eleve kinyithatatlanok.
Vajon mit üzen, ha egy templomban fülledt, áporodott a levegő, ha nem lehet szellőztetni? Hiába fúj a szél odakinn, benn a templomban minden megreked, megáll. Pedig milyen sokat beszélünk, sőt prédikálunk is arról, hogy miként reagáljunk a klímaváltozás egyre nyilvánvalóbb kihívásaira! Templomablakaink mégis sokhelyütt kinyithatatlan üvegfalak maradnak…
Talán minden családban akadnak nemzedékről nemzedékre továbbadott mondatok. Nálunk ilyen „szállóige”, amelyet édesapámtól hallottam, aki gyakran idézte nagyapám egyik igehirdetésének prófétai felhívását: „Nyissatok ablakot Istennek!” Most én is továbbadom, mert meggyőződésem, hogy ez a provokatív mondat szó szerinti, fizikai értelemben éppúgy igaz és aktuális, mint átvitt, lelki összefüggésben.
Még nem tudhatjuk, hogy mit hoz a közelgő ősz: remélt további nyitást vagy netán újabb zárást? Bármi felé tartunk is, adott még számunkra a lehetőség, hogy ajtót nyissunk, ablakot tárjunk a minket kereső Isten előtt!
* * *