Igazságot szólni szeretetben címmel rendeztek zsinati vitanapot – elsősorban lelkészeknek és felügyelőknek – a Magyarországi Evangélikus Egyház püspöki tanácsának, zsinati, illetve országos elnökségének kezdeményezésére június 2-án Budapesten, az országos iroda kápolnájában.
„Színed előtti felelősséggel, egymás iránti szeretetben, nem a rombolás, hanem az építés vágyával vagyunk együtt” – fohászkodott a vitanap megnyitásaként Fabiny Tamás elnök-püspök. A templomi helyszín okán arra biztatta a megjelenteket, bátran tegyenek úgy, mintha istentiszteleten lennének. Azért is örömét fejezte ki, hogy egy színes egyház tagja lehet, és hangot adott annak a reményének, hogy a zsinati vitanapon minden résztvevő megerősödhet ebben.
Szívvel érzett együttműködés
A hosszas egyeztetések után létrejött alkalom jelentősége kapcsán Prőhle Gergely országos felügyelő a köszöntőjében kiemelte: „Úgy kell Istenről, az evangéliumról beszélnünk, hogy a missziói parancsnak eleget tudjunk tenni. Minden megszólalásunkat, cselekvésünket az kell, hogy áthassa, vajon hogyan lehetnénk többen, és hogyan szólíthatjuk meg az utánunk jövő generációkat.” Később, az egyes előadásokat összekötő megszólalásaiban többek között azt emelte ki, amit svájci nagykövetként az alpesi ország kultúrájából, berendezkedéséből magával hozott: ha egy-egy kérdés kapcsán nem tudnak is konszenzusra jutni a felek, „a konkordancia, a szívvel érzett együttműködés mégis lehetséges”. Hangsúlyozta azt is: a felebaráti szeretetre épülő értékek nélkül modern társadalom nem létezik.
A vitanapon délelőtt két blokkban három-három előadást hallgathattak meg az érdeklődők. Varga Gyöngyi, Grendorf Péter és Fabiny Tibor referátuma az „Érted is, amit olvasol?” gondolat jegyében a bibliai hermeneutika területére kalauzolta a jelenlévőket, Garádi Péter, Cserháti Sándor és Reuss András előadása pedig a Társadalometikai kérdések egyházi szemmel témakörben hangzott el.
Élő üzenetté váló holt betű
„A Biblia nem elsősorban Istenről szól, hanem Isten és ember kapcsolatáról, közösségről, teremtettségről. Éppen emiatt közösségi irodalomként tekinthetünk rá. A Biblia nagyjából ezer év alatt formálódott azzá, ahogyan ma ismerjük. Évszázadokkal korábban élt emberek tanúságtételeit öleli föl. Nem tökéletes, és nem is lehet az. Ám elégséges az üdvösség szempontjából” – mondta előadásában Varga Gyöngyi lelkész, egyetemi docens, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Teológia Tanszékének vezetője.
A Biblia autoritásába vetett hit nem feltétlenül követeli meg, hogy a szövegét Isten által sugalmazottnak tartsuk. Az ihletettség kérdésének újragondolására van szükség. Mint felhívta rá a hallgatóság figyelmét, az ihletettség a befogadó oldalán keresendő: a 20. század irodalmi hermeneutikája arra helyezi a hangsúlyt, hogy a szövegnek önmagában nincs jelentése, ezt az olvasó alakítja ki, az olvasás és értelmezés Szentlélek által áthatott folyamatában válik élő üzenetté a papírra nyomtatott holt betű.
Az önmagát magyarázó Szentírás
A Szentírás attól olyan csodálatos könyv, hogy az olvasása közben mindig kérdések kerülnek elénk, kérdésekbe ütközünk – mondta előadásában Grendorf Péter, a Budapest-Angyalföldi Evangélikus Egyházközség lelkésze. Luther Mártonra hivatkozva arról beszélt, hogy a Szentírás önmagát magyarázza, a Szentírás értelmezésénél minden esetben a szempontokat is a Szentírásból kell vennünk. Az Igének van egy belső logikája, szerkezete, tartalmi kohéziója, képi, nyelvi rendszere, amely egységessé teszi a sokszínű formát, a szentírók személyiségét, teológiai látását.
A Szentírás maga teszi világossá, hogy szükséges az értelmezés. Grendorf Péter ehhez példának hozta az Ézsaiást olvasó etióp kincstárnok történetét, aki Fülöp kérdésére, hogy érti-e, amit olvas, így válaszolt: „Hogyan érthetném, míg valaki meg nem magyarázza?” (ApCsel 8,31)
„Egy szöveg jelentése, személyes jelentősége attól függ, hogy milyen nagy történetben helyezem el. A Bibliát nem értelmezhetem helyesen, ha kívül maradok, ha nem érint személyesen az itt és most, Isten igéjének a mondanivalója” – fogalmazott a lelkész.
Megszólítottak vagyunk
„Isten igéje a Bibliában van, de nem azonos a Bibliával” – fogalmazott A bibliaértelmezés paradigmái és a teológiai hermeneutika címmel tartott előadásában Fabiny Tibor. Az evangélikus teológus, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora egyháztörténeti korszakok és teológiai iskolák főbb bibliaértelmezési modelljeit és azok kritikáját vázolva egyszerre mutatott rá a bibliaértelmezés sokszínűségére és az ezzel kapcsolatos zsákutcákra. Gerhard Ebeling 1947-ben írt programadó tanulmányára utalva szólt arról, mit jelent az, hogy az egyháztörténet a Szentírás értelmezésének története. Ebben a kontextusban beszélt a professzor a történetkritikai megközelítésről, a verbálinspiráció felfogásáról, a kontextuális és a teológiai értelmezésről.
Az evangélikus teológus kitért arra is, hogy a Biblia olvasóközpontú megközelítése nem lehet kizárólagos. „Benne vagyunk a szövegben. Megszólítottak vagyunk, és a megszólítás választ igényel. Nem akárhogyan, nem ideologikusan, hanem a keresztyén hitünk fényében olvassuk a Szentírást” – hangsúlyozta.
Fordítva a lovon
„Fehér hollóként”, az egyetlen nem teológiai végzettségű előadóként lépett az egybegyűltek elé Garádi Péter, a budaörsi evangélikus gyülekezet korábbi felügyelője, az úgynevezett novemberi állásfoglalás egyik aláírója (olvasható az interneten: Novemberiallasfoglalas.hu). Felszólalásában a keresztény etika és a társadalometika között húzódó különbségekről, konfliktusokról szólt. Míg az előbbinek a forrása maga Isten és a Szentírás, addig Kant rendszere nem számolt a természetfelettivel, és megfordította a sorrendet. Nála nem a morál alapul a valláson, hanem a vallás tételei következnek a morálból. A kérdés az, hogy az egyház felismeri-e, hogy „a társadalometika fordítva ül a lovon”, és erőteljes előrenyomulásával elvárásokat fogalmaz meg az egyházak felé”.
Az azonosneműek közötti kapcsolatok megáldásának kérdése kapcsán Garádi Péter azt javasolja: a következmények felől tekintsünk a dologra, és úgy gondoljuk végig, akkor is akarjuk-e, kívánatosnak tartjuk-e. A megosztottság kapcsán úgy fogalmazott: sokkal mélyebb dologról van szó, mintsem pusztán kegyességi irányzatok közötti különbözőségről. A bűn megítélésében, az LMBTQ-kérdéseket érintő véleménykülönbségekben az egyes csoportok között szakadék tátong, amelyet nem lehet betemetni. Ő maga sem a párbeszéd szándékával érkezett a vitanapra – mint mondta –, hanem azért, hogy képviselje a novemberi állásfoglalást és annak aláíróit.
Időre és ismeretre van szükség
„A kereszténységet gyakran a konzervativizmussal rokonítjuk, azonban Jézus tanítása és magatartása sokkal inkább a tradíció kritikájáról tanúskodik” – fogalmazott „Előttetek megyek…” (Mk 14,28) című referátumában Cserháti Sándor szegedi evangélikus lelkész. Jn 16,12–13 alapján arról szólt, hogy Jézus nem tanított meg mindent az első tanítványoknak, és a Lélek sem varázsütésre, hanem fokozatosan, lépésről lépésre juttatja el az emberiséget a teljes ismeretre. Ahhoz, hogy Isten szándéka érvényre jusson, időre van szükség.
Az előadó felidézte: a rabszolgaság intézményének eltörlése és a női egyenjogúság sem szerepel a Bibliában, és ugyanígy melegbarát megnyilvánulásokat sem találunk benne. Ezért „érzékenyen, körültekintően, megfelelő ön- és tárgyismerettel, sok eszmecserével és imádsággal nekünk kell megtalálni a leginkább Jézus szerint való válaszokat. […] A kereszténység társadalmi szerepe nem redukálható a nagy léptékben, lassan zajló folyamatokra való hatására. Legalább ilyen fontos az a háló, hálózat, amely révén a közvetlen, személyes közegben igyekszik közvetíteni a jézusi miliőt. Ez az a szféra, ahol leginkább megnyilvánulhat az érzékeny, rugalmas, tapintatos, de állhatatos odaadás, amelyre Jézus ösztönzi a vonzásában élőket.”
Rend és rend-ellenesség
„Nem a többi ember a mérték, hanem Krisztus” – mondta Isteni rend és emberi rend-ellenesség című előadásában Reuss András. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem professor emeritusa a homoszexualitás kapcsán a kultikus tisztasági törvényekről és Pál apostol Római leveléről szólt. Az emberek között az isteni rend „az emberek szívén, agyán, cselekedetén keresztül érvényesül vagy nem érvényesül” – fogalmazott.
A rendszeres teológus felidézte a világi törvényi rendelkezéseket, majd a Római Katolikus Egyház Hittani Kongregációjának Megfontolások az azonos nemű személyek együttéléseinek törvényes elismertetésére irányuló törekvésekről című dokumentumát idézte: „Nincs semmi alapja annak, hogy hasonlóságokat vagy akár csak távoli analógiákat lehetne megállapítani az egyneműek együttélései és Istennek a házasságra és a családra vonatkozó terve között.” Reuss András ezt alátámasztva a teremtés rendjére utalt, valamint Pál apostolra hivatkozva (Ef 5,21kk) elmondta: „Férfi és nő házasságának hivatása, hogy megjelenítse Isten és népe, Krisztus és az egyház viszonyát.”
A zárszóban Hafenscher Károly, egyházunk zsinatának lelkészi elnöke arról szólt, mit jelent zsinatolni, vagyis közös úton együtt járni és együtt keresni az igazságot, azaz magát Jézus Krisztust. „Közös ügyünk, hogy igére figyelő, bibliás emberek legyünk. Komolyan kell vennünk, hogy egymás hite által épülhetünk. A mai alkalom is egy ilyen tanulóalkalom volt.”
A teljes előadások megtekinthetők egyházunk YouTube-csatornáján.
A zsinati vitanap délutáni szekcióbeszélgetései az Üllői úti épület különböző nagyobb termeiben zajlottak. A legtöbb csoportban megfogalmazódott az igény az eltérő – akár ellenkező – vélemények megismerésére és az ezt a célt szolgáló, a párbeszéd lehetőségét biztosító további rendezvényekre, vitanapokra.
Izgalmas kérdések tisztázásával kezdődött az egyik szekcióbeszélgetés: elsősorban mi a cél a vitanappal? Megismerni, megítélni vagy meggyőzni egymást? Hogyan értelmezzük ma a „Jézus szeret” kijelentést: egyfajta rózsaszín ködként vesz minket körbe, vagy azzal is tisztában vagyunk, hogy Jézus szeretete rávezet bennünket a bűn felismerésére? Miként értelmezzük a Bibliát, és szükséges-e az újraértelmezése? Ugyanakkor volt olyan csoport is, amelyben a résztvevők egyenként beszámoltak arról, miért jöttek el a zsinati vitanapra, és itt milyen gondolatokat ébresztettek bennük az előadásokban elhangzottak.
„Az elmúlt évek egyik talán legmegosztóbb kérdése a homoszexualitás és nemváltoztatás kérdésköre, nemcsak társadalmilag, hanem egyházi körökben is. Az újabb, fiatalabb generációk, függetlenül attól, hogy egyházi vagy állami iskolába járnak, tele vannak kérdésekkel – a tapasztalat pedig az, hogy ezekre a kérdésekre a hitoktatók nem mindig vannak felkészülve. Az ő kérdéseikkel kicsit fáziskésésben van az egyház” – hangzott el az egyik beszélgetésben.
„Ez a jéghegy csúcsa. Foglalkozzunk a valódi problémákkal, mint a gyermekszegénység, a gyermekéhezés, a cigánykérdés, a hátrányos helyzet, a klímaszorongás, a depresszió. Azt gondolom, hogy a homoszexualitás kérdése a gyerekeknél egy felfújt, politikailag felkapott téma, és legjobban a saját korosztályuk nem tud ezzel mit kezdeni, mert ha érintettek, kiközösítik őket” – hangzott el reflexióként egy újabb gondolat. Majd a csoportban felmerültek különböző nézőpontok arról is, pontosan „mi okozhatja” a homoszexualitást, hová vezethető vissza, illetve kell-e visszavezetni valahova. Bűnnek vagy állapotnak nevezzük, biológiai és genetikai alapokon nyugszik, vagy valaki egyszerűen így születik?
Volt olyan szekcióbeszélgetés, amelynek résztvevői az ország különböző pontjairól, eltérő gyülekezeti, tapasztalati háttérrel érkeztek, ezért a homoszexualitással és annak egyházi megítélésével kapcsolatban széles skálán mozogtak a vélemények. Felmerült többek között a szexuális irányultság hitvallásos helyzetének kérdése, a bibliaértelmezések különbözősége mögött rejlő okok, az Isten előtti és a Szentlélek által megvilágított lelkiismereti döntés fontossága.
Egy másik szekció résztvevői elsősorban a bibliai hermeneutikai előadásokon elhangzottakra reagáltak. Például ezekre a kérdésekre keresték a válaszokat: Milyen szerepet tölt be a Biblia ma az evangélikus egyházban? Mi segít jobban a Szentírás értelmezésében: ha közösségben vagy ha egyedül olvassuk? Hányféle üzenete lehet ugyanannak az igehelynek vagy bibliai történetnek?
Ebben a beszélgetésben felmerült az úgynevezett „meglepetésteológia” gondolata is. Az ötletgazda kifejtette: számára mindig izgalmas kérdés, hogy Isten milyen új üzenetet – más szóval meglepetést – tartogat neki még a jól ismert igeszakaszok újraolvasása során is. Az alkalmon többször utaltak Varga Gyöngyi előadásának egyik gondolatára: mit jelent az, hogy „olvasom a Bibliát, és ő is olvas engem”?
Az egyik szekcióbeszélgetés résztvevői a bibliaértelmezés kérdésén túl érintették a Magyarországi Evangélikus Egyház által az elmúlt évtizedekben kiadott etikai nyilatkozatokat is, és foglalkoztak a novemberi állásfoglalás szövegének egyházon belüli, biblikus alapú, de kritikai megvitatásának lehetőségeivel.
Egy másik csoportban a délelőtti pódiumelőadások után felvetődött: milyen ellentmondásos az, hogy politikatudományi kifejezésekkel – „konzervatív”, „liberális” – beszélünk teológiáról, és hogy ez mennyire segíti vagy épp hátráltatja a közös gondolkodást. A fogalmi készletek tisztázása is szóba került, például a bűn fogalmának vagy az alapvető normáknak a meghatározása. A nemi identitás kérdésével vagy egyéb problémával az egyházhoz vagy felénk forduló emberekkel kapcsolatban az a konklúzió született, hogy ha abból, ahogyan élünk, megmutatkozik a krisztusi szeretet, a Krisztus-arcúság, akkor nagyobb bizalommal fordulnak felénk a kérdésekkel, kételyekkel élők, így tudjuk őket Krisztushoz odaszeretni.
Egy másik szekcióban az idézhető, hivatkozható útmutatás, állásfoglalás iránti igény rajzolódott ki. Ha központi tanítás, iránymutatás nem várható is a témában – fogalmazták meg –, akkor is szükség lenne egy olyan tanterv kidolgozására, amely a hitoktatóknak adna segítséget ahhoz, hogy a családi életre nevelés erőteljesebben jelenjen meg a hittanórákon, hogy a gyerekeket még inkább segíteni lehessen keresztény identitásuk megerősítésében. Személyes élettörténeteken keresztül arról is beszélgettek az adott szekció résztvevői, hogy amikor valakinek egészen közeli érintettsége lesz, akkor az miképpen formálja az egyént és a családot.
A csoportok legtöbbjében egyetértettek abban, hogy a másik véleményének a megismerésére, az e célt szolgáló, a párbeszéd lehetőségét kínáló rendezvényekre szükség van, akár szűkebb keretek között működő, kisebb szellemi közösségek formájában is. A vitanap ezért jó kezdeményezés, örömteli az egymással való beszélgetésre törekvés. Elhangzott olyan vélemény is az egyik résztvevőtől, hogy „mindkét táborban megvan a veszély: ahelyett, hogy a másik felé megnyílna, inkább démonizálja a másikat, és nem hajlandó vele kommunikálni”. Egyúttal megfogalmazódott az is, hogy nem előremutató nyilatkozatokkal kell „egymás ellen vonulni”, mert ez szakadáshoz vezethet, hanem a diskurzus közösség által koordinált mederbe terelése a megfelelő út.
