A hitvalló kereszténység a kezdetek óta rendre nem az egyértelműsége, hanem az ellentmondásai miatt tűnt fel az emberiség látóhatárán. Jézus tanítása, az apostolok és az egyházatyák igehirdetése, a hitújítók számos tétele, egy-egy figyelemre méltó mai szentbeszéd inkább paradox, mint ortodox hatású. Utóbbi a régi szokásokhoz csökönyösen ragaszkodót, előbbi az önmagának látszólag ellentmondót, az úgyszólván lehetetlent jelenti.
Ellentétekben rejlő titok
Az Újszövetségben, Péter első levelében különösen feltűnő a paradox érvelés: a levélíró a szenvedésekben az örömre emlékeztet; az üldözötteknek a szabadság távlatát kínálja; a látható világban a láthatatlan Istenre építő bizalomra hivatkozik (1Pt 1,3–9).
Az ellentétek kiélezése Jézus hangvételétől sem idegen: ő boldognak mondja a szegényeket, a vigaszra vágyókat, az igazságtalanság áldozatait (Mt 5,3–10). Állítja, hogy „boldogok vagytok, amikor gyűlölnek titeket az emberek, és amikor kiközösítenek, gyaláznak benneteket” (Lk 6,22). Arra bátorítja az embert, hogy aki arcul üti jobb felől, annak tartsa oda az arca másik felét is, ha pedig valaki el akarja venni az alsóruháját, engedje át neki a felsőt is. Olyan „esztelenségre” ösztönöz, hogy „szeressétek ellenségeiteket” (Mt 5,39–44).
Mindezek az erények valóban inkább furcsák, mint maradiak. A keresztény hit képtelenségét Luther is az ellentétekben rejlő titokként értelmezi. Egy újszövetségilevél-magyarázatban rámutat arra, hogy Krisztus születésében és halálában Isten elrejtetten cselekszik. Szaglászó kopóként vagy nagyítóval a szeme előtt az ember nem tudja nyomon követni Isten ténykedését. Azt csak az ellentmondások álcája alatt, sub contraria speciae mérheti fel a vizsla gondolat. Az oksági összefüggéseken tájékozódó embernek ostobaság lehet az apostol gondolatmenete Krisztusról: szeretitek, pedig nem láttátok; hisztek benne, bár most sem látjátok; örvendeztek, noha megszomorodtatok; készen áll az üdvösség, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben (1Pt 1,3–9).
Újonnan születés
Nehéz tudatosítani, hogy keresztény értelmezésben a jövő nem kizárólag időbeli fogalom, amint a kereszténység „mennyisége” sem határozható meg pusztán földi viszonylatban; a hit súlyának mértékegysége isteni beosztást kíván. A keresztény ember a jelen tényeit minden időben sub speciae aeternitatis, vagyis az örökkévalóság, a tértől és az időtől való függetlenség felől közelíti meg. A bőrünkön tapasztalható ellentmondásokat csak a Krisztus feltámadásából erőt merítő reménység, más szóval a most folyó időt a mennyei jövővel párba állító isteni hatalom oldhatja fel (1Pt 1,3b.5). A feltámadott Krisztus által megteremtett közösség pedig olyan hatást gyakorol az ember életére, amelyet bibliai módon az újonnan születés szóképével lehet a legszemléletesebben kifejezni (Jn 3,7; 1Pt 1,3).
A Krisztus feltámadásából táplálkozó reményhez ugyanakkor tettek is társulnak. Meg kell dolgoznunk azért, hogy ki ne ábránduljunk, és ne érjen bennünket végül csalódás!
A gazdálkodó ember nem tétlenül várja a termést, hanem szorgoskodva szemléli a természet erejét. A keresztény reménység mindig tevékeny. Nem fullad általánosságokba, hanem él, növekszik és erősödik. Bizonyos, hogy a kereszténység legjobbjai soha nem építettek légvárakat. Az apostolok és a reformátorok világosan láthatták a maguk idejében, mivel jár az, ha meghal a reménység. Tudták, hogy a halott reménység már nem reménység többé. Másnak hívják: beletörődésnek, kiegyezésnek, fennköltebben megbékélésnek, kevésbé tapintatosan hitehagyásnak.
A levélíró apostol ellenben azzal vigasztal, hogy a Krisztushoz láncolt remény sohasem hal meg. Ha porba hullik is, halála az elvetett mag sorsához hasonló: életet rejt magában, a felnövekedés és a megerősödés ígéretét (1Pt 1,6–7.21). Éppen ezért a keresztény jövendő soha nem köt alkut a jelennel. Képes arra, hogy fölébe emelkedjen a történelmi adottságoknak, és inkább Istennel működik együtt céljai elérésében, semmint az emberekkel.
Tavaszt idéző reformáció
2022-ben a reformáció ünnepéhez érkezve okkal kérdezhetünk rá arra, hogy meddig növekszik, mire korlátozódik, milyen határidejű a reménységünk. Meghal-e, vagy életben marad, ha különféle kísértések között megszomorodunk (1Pt 1,6)?
Az a vád semmiképpen sem érhette Péter első levelének szerzőjét, hogy ne számolt volna korának történelmi tényeivel és a látókörében élő gyülekeztek sorsával. A helyzetet azonban alighanem még keresztény testvérei számára is meglepően értékelte: „…röviden írtam, bátorítva titeket […], hogy az az Isten igazi kegyelme, amelyben álltok.” (1Pt 5,12)
A keresztényeket sújtó szomorúságok és kísértések, az emberek tudatlansága, az engedetlenség és a szeretetlenség, de még a halál sem akadályozhatja meg Istent a maga akaratának érvényre juttatásában!
A népszámlálás adatai, a gáz- és a villanyszámlák összegei, az élelmiszerek árai, a fizetések és a nyugdíjak mértéke ne tereljék el a figyelmünket hitünk céljáról, lelkünk üdvösségéről (1Pt 1,9)! Földi életünk javaiért fáradozó igyekezetünknek égi örökségünk ne váljon áldozatává!
Jószerével nem volt még mit az utókorra hagyni, az apostol ennek ellenére úgy észlelte, hogy a keresztények jussa feltűnően szeplősödött és hervadozott (1Pt 1,4). A hibák és a veszteségek azonban nem feledtethették, hogy Krisztus követőinek a mennyben fenntartott, el nem múló örökségük van. Az Isten által ígért jövendő nemhogy váratna magára, az nemhogy elkezdődött volna, hanem minden csalóka látszat ellenére készen van, és értékesebb az aranynál is (1Pt 1,7).
„Az idő megráncosíthatja a bőrt, de az érdeklődés elvesztése számít igazán, mert ha az nincs, az a lelket is megráncosíthatja. Én pedig nagyon figyelek arra, hogy a lelkem fiatalságát megtartsam” – nyilatkozta nemrégiben az egykor népszerű televíziós műsorvezető, Kudlik Júlia. Az életévek növekedésével arányosan halványuló rivaldafény hiánya, úgy tűnik, nem borította sötétbe a korábbi csillagot. Mondataiból kiderül, hogy „a hit, a tiszta láng” (EÉ 257,1) nem hunyt ki a képernyőről hajdan leköszönt tévés személyiség szívében.
Mi történt volna a kereszténységgel, ha vértanúival együtt elveszítette volna a követendő céljait is? Hol tartanánk ma, ha a pénz elértéktelenedésével együtt időről időre a kereszténység szellemi kincsei is elértéktelenedtek volna? Mi lenne velünk, ha értelmetlennek találnánk munkánk eredményét, eszményeink pedig álmokhoz lennének hasonlóvá? A forgó időben a gyülekezetek tagjainak életre szóló ajándékot kínáló apostol így fogalmaz: „…minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké.” (1Pt 1,24–25)
Életének alkonyán a sorsával dacoló Ady sem hódolt be a sötétségnek, hanem a tavaszt idézve a Tűz márciusáról énekelt, és ifjú testvéreit szólította. Mivel mindaddig gyakran megégette magát, tudhatta, hogy a tűz egyrészt megtisztít, másrészt – jelképesen – az életre hevít és a jövőre ösztönöz. 2022 októberének és novemberének fordulóján, az idő mindenhatóságát meghazudtolva, bátran borítsuk fel a naptári rendünket, és paradox módon lapozzunk együtt a költővel hitünk tavaszához (A Tűz márciusa):
Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs, Csak majmolás, álúrság és gaz bírság
S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok
S mégis, sír-mélyről látom sikeretek: Holnap talán könnyebb lesz a mártirság.
[…]
De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
Az Élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit, Annak százszorta inkább kell akarni.
* * *
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. október 23–30-i 87. évfolyam 41–42. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
