Piros, kék, sárga és zöld kerámiák sorakoznak a csákvári fazekasműhely polcain. A nyitott kemencében már kiégett, kész csalikancsók, a belső szobában félkész edények várakoznak türelmesen. Kodolányi Borbála hagyományőrző fazekas műhelyében járunk; a szép tárgyaknak az életünkben betöltött szerepe mellett a lelki szépséget formáló Úristenről is szót váltunk. Riportunkkal mindemellett a természetes anyagok használatára is igyekszünk ráirányítani olvasóink figyelmét.
Csákvár belvárosában álló házából siet elénk Kodolányi Borbála. Rózsabokrok között, a teljes nyári díszben álló kertben sétálunk a hátsó kis műhelyig.
Birodalmában Borbála letörli a finom agyagport a székről, mielőtt hellyel kínál, és mesél: „Gyerekkorom óta megvan ez a vonzalom. Apukám asztalos, anyukám rajztanár, kézműves; ötvösnek tanult, s bár nem az lett belőle, most is nagyon szeret mindenfélét készíteni, varrni. Mi a testvéreimmel mindig barkácsoltunk, gyurmáztunk otthon. Nyaranta a Balatonnál a borúsabb napokon kirándulni mentünk. Balatonakarattyán, a magas parton agyagot rejtő sávok vannak a partfalban. Vittünk kis ásót, azzal bányásztuk ki magunknak anyukám vezetésével az agyagot, amit aztán otthon felhasználtunk. Szerintem ő is úgy olvasta, hogy mit kell vele csinálni. Vödörben eláztattuk, kitettük téglára, és amikor az beszívta a felesleges nedvességet, fönnmaradt a gyúrható agyagmassza, abból formáztunk mindenfélét. Apukám este tüzet rakott a kertben, óvatosan beletologatta a tűzbe a kiszáradt műveinket. Másnap nagyon boldogok voltunk, amikor láttuk: milyen jó, ezt mi csináltuk! Talán ma is megvan anyukámnál egy-két kis agyagedény akkoriból.”
A példa öröklődik: Bori két kisebb gyermekének apró kerámiáival a műhelyben is találkozunk.
Hagyomány- és értékőrzés
Bori az érettségi után döntött: fazekas lesz. „Budapestiek vagyunk, anyukám minden évben elvitt a Mesterségek Ünnepére. Volt ott egy fazekas bácsi, aki lábbal hajtós korongon dolgozott. Ez annyira megtetszett, hogy eldőlt: én is ezt fogom csinálni.”
1996-ban végezte el a fazekasképzést. Néhány évig fővárosi műhelyekben dolgozott. Sokat tanult, volt alkalma koron-gozni, edényeket retusálni égetés, díszítés előtt.
De hogyan került Fejér megyébe, Csákvárra? – érdeklődünk. „Egyik munkahelyemen, a Kresz Mária Alapítványban felhívták a figyelmemet egy pályázatra, amit a csákvári fazekasság megmentéséért írtak ki – hangzik a válasz. – Régen nagy hagyománya volt itt a fazekasságnak: a Vértesben és a környező dombokon jófajta agyag található. Erre épült rá a szakma. Az 1800-as, 1900-as évek fordulóján száz családban is foglalkoztak ezzel. A különleges agyagból tűzálló edények készültek. Ezért híres a csákvári fazék: ebben valóban lehetett tűzön főzni.”
A csákvári önkormányzat szolgálati lakást, berendezett műhelyt ajánlott annak a fazekasnak, aki letelepszik a város-ban, és folytatja a mesterség hagyományait. A tíz pályázó közül a bizottság Borit választotta. 1998 óta él itt, igaz, közben másik otthonba költözött, másik műhelyben dolgozik.
Mielőtt megmutatná az alkotásait, elmeséli, mit szeret a legjobban: „Az elejét, a formázást, talán mert azt láttam meg először. Az csodálatos pillanat. Agyagból formázott minket is a Jóisten annak idején, ez az ősi érzés szerintem benne van az emberben, nem?”– mondja mosolyogva.
A fiatal lány tehát hagyományőrzővé lett. Mind a négy gyermeke Csákváron született, nagyfia és -lánya már önállósodott, kisfia és kislánya tizenegy és nyolcéves. „Sűrű itt egy nap! Miután reggel a gyerekek elmentek az iskolába, megetetem a tyúkokat és a nyuszikat, majd körülnézek a kertben: van egy kis melegházam is, abban mindig kell locsolni. Csak ezután jövök a műhelybe – ecseteli a napi tennivalóit. – Ebédre hazajönnek a gyerekek, együtt ülünk asztalhoz. Délután különórák, leckeírás, még egy kis munka a műhelyben. Vannak megrendeléseim, de ez rendszertelen. Tavasztól őszig kézművesvásárokra, nagyobb rendezvényekre megyek árusítani. A Mesterségek Ünnepe és a táncháztalálkozó nem maradhat ki.”
Mivel a térségben nem szabad bányászni, az agyag, amelyet használ, ma már nem helyi: nagy zsákokban veszi Szekszárdról, de van tűzálló német agyaga is. Sorra mutatja a munkaeszközeit.
Legbelül áll a fazekaskorong, mellette kisebb szerszámok, kések. „Ezekkel az edények oldalát alakítom, simítom. Van egy metszőm – egy drót két kis fogantyúval –, hogy lehessen az agyagot vágni, darabolni, illetve a korongról ezzel választom le. Az asztalon meg az összes többi szerszám, kis késecskék, pálcikák, ecsetek, ceruzák. No és az írókák, amikkel a mintákat festem az edényekre.” Rámutat egy formás kerámiatálra: névre szóló ajándék lesz egy tanító néninek az osztályától, a kisgyerekek nevét fogja beleírni.
Bori-kék bögre és a totyafazék
„Készítek hagyományos csákvári edényeket is. A szekrényben félkész csalikancsók vannak. Ez egy trükkös edényke, van benne egy csőrendszer, azon keresztül kell kiügyeskedni a bort anélkül, hogy leöntenénk vele magunkat.” A titok egyszerű – miután már megmutatják. „Régen az alsó része zöld, a belseje és a felső, áttört része sárga volt, én is így készítem hagyományosan. Boroskancsót szoktam még, szintén belül sárga-kívül zöld. „Csákváron nagyon sok boroskancsót készítettek, egymásnak ajándékozták az emberek. Tréfás versikéket írattak rá a fazekassal. Ezt itt – mutatja az egyiket – az anyukám vette a fehérvári piacon, mikor egy-két éves voltam. Az van ráírva: »A föld forog, én nem hittem, amíg a bort nem szerettem. De mióta jó bort iszom, velem a föld többször forog.« Most éppen harminc csalikancsó vár a megrendelőre.”
Régi minta alapján kerülnek ki Borbála keze alól a hagyományos edények: „A csíkos fazekak is jellegzetes edényei a csákvári fazekasságnak: étel tárolására, szállítására voltak használhatók. Az pedig egy bugyogakorsó. Alul vörös mázatlan, belül is mázatlan, felül zöld mázas. Hűvös maradt benne a víz, amikor kint dolgoztak a földeken. Van benne egy golyó, amit azért tettek bele, hogy ne legyen állott a víz.” A totyafazekat akkor használták, mikor már sparhelt állt a konyhákban; széles az alja, ezért nagy felületen éri a meleg. Kisebb és nagyobb bögréket is látunk a polcokon kék, vörös, zöld színben, de nincs két egyforma minta.
A hagyományos mellett Borbála modernebb technikával is dolgozik. A zöld-sárga edények mellé kell valami változatosság. Mint kiderül, nagyon szereti díszíteni a tányérokat. Majd egy hatalmas tárgyat mutat még: savanyítóedényt, amelyben uborkát, káposztát lehet fermentálni. Novembertől pedig kerámia karácsonyfadíszek készülnek: harang, szívek, csillag, angyalka.
„Sokan kérdezik, de nem tudom megmondani, meddig készül egy kancsó. Ha készítek egy tárgyat, sose nézem az órát. Annyi kis munkafázis van! Mondjuk úgy: tíz nap kell ahhoz, hogy egy kemencére való edényt elkészítsek odáig, hogy megírva, mázasan kiveszem a kemencéből. Két égetés szükséges, az első a zsengélés, a második a mázas égetés, mindkettő kilencszáznyolcvan Celsius-fokon történik, és egy-egy napot vesz igénybe.”
Borbála szeret vásárba járni, ahol találkozik a vevőivel, illetve más kézművesekkel. Vannak visszatérő vásárlói: „A múltkor a vásárban jött egy nénike, és mondta, hogy négy-öt évvel ezelőtt vett nálam egy kávésbögrét, és azóta minden reggel abból iszik, abból sokkal finomabb a kávé. Ennél szebb dicséretet nem hallottam. Sokkal jobban örülök ennek, mintha, mondjuk, díjat kapnék. A vásárlók dicsérete motivál.”
Miben áll a munkáinak az egyedisége, van-e védjegye? – kérdezzük. „Nincs két egyforma fazekas, ezért nem lehet egyforma edényeket sem készíteni. Bögre, kancsó ezerféle lehet, sokféle forma és díszítmény. Azt szokták mondani erre a kékre, amit használok, hogy ez a »Bori-kék«. A kék máz, ami alá festek más színű mázakat is, összeolvad a kemencében ilyen különlegessé.”
Azt is megtudjuk, mi Kodolányi Borbála álma: egy saját készítésű cserépkályha. Vajszínű lenne színes mintával vagy hagyományos zöld. Falicsempét is szeretne készíteni, mutatja is a próbadarabokat.
Élhető ez a vallás
Kodolányi Borbála a családjával az evangélikus egyházban talált lelki otthonra. Nem kapott vallásos nevelést, tizenkilenc éves korában döntött úgy, hogy megkeresztelkedik, szülei után a református egyházban.
„A két nagyobbik gyerekem még református hittanra járt, de nem kötötte le őket. Nem is voltak akkor még megkeresztelve. Majd megismertem Szebik Károly evangélikus lelkészt, aki elhívott a templomba. Kiderült, hogy az evangélikus egyháznak kórusa is van, én meg szeretek énekelni. Meghívtak a kórusba, s egyre inkább odahúztunk abba a társaságba; a gyerekek is megtalálták a társaikat. Így őket már evangélikusnak kereszteltük, mert az a közösség lett a mi közösségünk. Úgy gondolom: a kereszténység az alap, és nekünk az evangélikus egyház lett az otthonunk.”
A kérdésre, hogy miért jó nekik itt, azt feleli: élhető vallás az evangélikus. Két nagy gyermeke már konfirmált, a kicsik is fognak, jelenleg Mészáros Tamás gyülekezeti felügyelő tanítja nekik a hittant.
Hite erőt ad neki: „Azért is szeretem ezt a közösséget, mert egymást erősítjük a hitünkkel. Egymásért imádkozunk. Amikor Boróka lányom megszületett, szívrendellenességet találtak nála. Nyolc hónaposan meg kellett operálni. A nagyobbik fiam mesélte, hogy miután kiderült, mikor fogják műteni, abban az időpontban Mészáros Tamás hittanóráján minden gyerek értünk imádkozott. Ezt akkor tudtam meg, amikor már hazaértünk a kórházból. Elmondhatatlanul sokat jelentett nekem! Most is kiráz a hideg, ha rágondolok.” A kislány azóta meggyógyult, egészséges. És persze ő is ismeri ezt a történetet az érte elmondott imádságokról.
Csákváron azt is megtudjuk, hogy több evangélikus gyülekezet a Borbála készítette kehelyből, poharakból veszi az úrvacsorát: például Székesfehérváron és Tatabányán. Talentumot kapott az Istentől: tudja, hogy örömet szerezhet az általa készített szép tárgyakkal, amelyek elkísérik az embereket életük ünnepein és hétköznapjain. Szóba kerül, hogy Jeremiás próféta a fazekas házában kapott tanítást Istentől; a teremtő folyamatra utalva kérdezzük Borbálát: milyen érzés alkotónak lenni? „Vannak határaim. Nem tudok bármit elkészíteni, tiszteletben kell tartanom az agyag tulajdonságait. Jó érzéssel tölt el, ha ránézek a kész edényeimre: legszívesebben ajándékba adnám őket, de nem tehetem meg. Nehéz volt megtanulni – mert nagyon szeretek ajándékozni is –, hogy árat kell rájuk írnom.”
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. július 3–10–i, 87. évfolyam 25–26. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
