Rögtönzött „kiállítás” fogad a budapest-rákospalotai evangélikus templomban. A papi pad melletti székeken lila és piros oltár- és szószékterítők, fekete alapon színes, keresztszemes agendaborító. A hímzés kelyhet, szőlőt és nyitott Bibliát ábrázol. Van itt az „Erős vár…” kottájával és Luther-rózsával díszített maszk az énekkar tagjai számára, de monogramos énekeskönyv- és bibliaborítók is. Valamennyi Kovács Judit gyülekezeti tag munkája. Történetében a pünkösdi szél zúgását is halljuk: a nyugdíjas hölgy idén állt konfirmandusként oltár elé. A benne élő hitről és a hímzett, varrott tárgyakkal végzett szolgálatáról beszélgettünk.
Miközben Ponicsán Erzsébet parókus lelkésznő büszkén rendezgeti a tárgyakat, Kovács Judit belekezd a történetébe. „Rákospalotai vagyok. Beteges kisgyermek voltam, ezért a jászladányi nagymamám elvitt magához, hogy erőre kapjak. Emlékszem, leültetett a kissámlira, és azt mondta: »Most pedig horgolni, hímezni fogsz!« Ma már nagyon hálás vagyok neki – gyerekként persze nem örültem, hogy míg mások játszanak, nekem hímeznem kell. A gobelint, a hímzést, kötést, horgolást tőle, a varrást főleg édesanyámtól tanultam: együtt varrtunk babaruhákat. Az első munkám – pici, hímzett, körbehorgolt terítő – is édesanyámnak készült egy karácsonyra. Ma is megvan! Amikor alkotok, megszűnik körülöttem a világ.”
Kovács Juditnak megvolt a kézügyessége, felnőttként a gyerekeinek is sokat varrt. Nagymamája, édesanyja is kilencvenkét évig élt; amit nem tőlük tanult meg, azt autodidakta módon sajátította el. A hivatása azonban teljesen más lett: faipari technikumot végzett, majd pénzügyi területre váltott. „A gépkocsilízingelés, a banki munka nem kötött le igazán. De annak örülök, hogy most már ráérek erre a szeretett hobbimra. Aki megkér, annak szívesen hímzek, varrok. Jó lenne még ezt sokáig csinálni.”
Konfirmandusok között, érett fejjel
A nyugdíjas asszony eredendően katolikus, de nem gyakorolta a vallását: „Valahogy az a nagy ceremónia nem az én világom. Pedig nagymamám, anyukám mélyen vallásos volt, s nem értették, miért nem érzem otthon magam a misén. Valójában mindig is kerestem az utat Istenhez. Aztán nemrég a párom, Ferenc révén kerültem a palotai evangélikusokhoz: egyszer elhozott az énekkarba, és itt ragadtam. Az a szeretet, amivel Ponicsán Erzsébet lelkésznő és Erdélyi Csaba lelkész meg a gyülekezet fogadott, arra ösztönzött, hogy aktív tag akarjak lenni. Jó evangélikusnak lenni! Olyannyira, hogy most, hetvenévesen született meg bennem a szándék: konfirmálok.”
Hitét idén pünkösdkor erősítette meg a gyülekezet előtt, és vehetett először úrvacsorát. A kérdésre, hogy a vizsgára készüléskor mi ragadta meg a legjobban, alig győzi sorolni: „Készítettem egy kis füzetet, és minden elérhető irodalmat elolvastam és kijegyzeteltem Luther Mártonról. Nagyon érdekelt, hogy honnan indult az evangélikus vallás. Majd a lelkésznő adott föl feladatokat, amikor felkészített, és a stációkat – mert éppen húsvét volt – szépen megcsináltam. A vizsgakérdéseknek is alaposan utánanéztem. Sok mindent tanultam, az egész nagyon megtetszett.”
A nagy napon, a konfirmáción kilencen voltak – felnőttként csak ő. Mosolyogva meséli: „Igen fura érzés volt a tizenkét-tizenhárom éves gyerekek között lenni, de nagyon aranyosak voltak, szeretettel fogadtak. Igaz, először megkérdezték: ez a néni mit keres itt? Aztán ez a feszültség hamar feloldódott, és a végére mindannyian jól éreztük magunkat. Picit féltem a vizsgától, hiszen már nem vagyok fiatal, de hála a Jóistennek, sikerült. Bevallom: elérzékenyültem, sírtam is. Nem tehetek róla, ilyen érzékeny lelkületű vagyok. Ugyanígy az első úrvacsoravételemen is, ami nekem akkora élmény volt, hogy azt szinte nem is lehet szavakba foglalni.”
Kovács Judit szavaiból árad a Szentlélek teremtette hit és a lelki otthonra találás öröme. Apropó, öröm: a családja hogy fogadta a nem mindennapi döntést? – érdeklődünk. „A család is együtt örvendezett velem, itt volt mindenki. A fiaim is, amikor föl volt téve az oltárterítő, mondták: »Anya, ezt te csináltad, én ezt lefotózom!«”
Judit aktivitása példaszerű. Istentiszteletre, bibliaórára jár, énekkari tag. Minden szabadidejét odaszánja a közösségnek: „Amint a lelkésznő megkér, hogy segítsek, mindenben benne vagyok, amíg erőm engedi. Vasárnapi gyerekistentiszteletet is tarthatok egy ikergyermekes anyukával együtt.”
Ponicsán Erzsébet hozzáteszi: az idén szeptemberben induló gyülekezetimunkatárs-képzésre is elküldte Juditot; a gyermekmunkára szakosodik majd.
A lelkésznő azt is elárulja: gyakran késő estig arról leveleznek, hogy kinek milyen kreatív ötlete támadt, amelyet érdemes lenne megvalósítani. Képeket cserélnek, terveket szőnek, hogy megszépítsék a gyülekezeti alkalmakat.
Meditáció hímzőszállal
Amikor a saját készítésű oltár-, szószékterítőit látja a templomban, az hálával tölti el Juditot. „Örülök, hogy felkértek, hogy megbíztak bennem. Mindig azt mondom magamban: »Édes Istenem, ezt neked csináltam.« Ha pedig elakadok valamiben, akkor azt kérem: »Drága jó Jézusom, neked készítem, adj ötletet« – és tényleg mindig jön megoldás.”
Minden kézimunkájának története van: „Egyik gyülekezeti tagunk nagyon félti az énekeskönyvét, még az anyukájáé volt. Ez a monogramos borító a bibliaborítóval együtt neki készült. A lelkésznő az Agendájára kapott tőlem egy monogramos, hímzett védőborítót. Általában a keresztény szimbólumokat – keresztet, szőlőt, ostyát, kelyhet és a Luther-rózsát – használom. Ezeken a terítőkön aranyszállal dolgoztam. Ez a legnehezebb munka, mert hajszálvékony, könnyen elszakad, sodródik. Hozzáfogtam egy vékony hímzőszálat, és úgy dolgoztam, hogy messziről ne látsszon, hogy keresztszemes.”
A gyülekezet régi énekeskönyveinek megragasztotta a gerincét, és kereszttel díszített filchuzatot tett rájuk. Értékrendjét otthonról hozta, és gyermekei is viszik tovább: nem szabad kidobni, amit még meg lehet menteni. „A lányom építész, volt, hogy hazahozott egy régi széket, és megjavította. A nagymamájától örökölt egy bútort, azt újrakárpitozta. Amit fel tudunk újítani, felújítjuk, hiszen eredetileg faiparos vagyok. A templomi könyvek nem kétfilléres dolgok, kár lenne értük – teszi hozzá. – Arra gondolok: Istenem, volt még itt a gyülekezetben olyan, aki nézegette, ebből énekelt, olvasott: ez maradjon meg így. Gyönyörűek a régi oltárterítők is, biztos vagyok benne, hogy kézzel hímezték, hatalmas munka lehetett. Meg kell óvni őket, hadd lássa az utókor!”
Egy másik érdekes alkotását, a Waldorf-babát is megmutatja. Speciális, természetes anyagokból formált rongybaba, gyapjúval van kitömve a feje. Igen nehéz a technikája, mint mondja, egy YouTube-videóról tanulta meg.
Kovács Judit szolgálatnak tekinti a munkáját. Felemelő érzés számára, ha tervezhet valamit, vagy felkérik az említett értékmentésekre. Kérdésünkre elárulja: nagyon pihenteti ez a precizitást és koncentrációt igénylő munka. „Még akkor is megnyugtat, ha nem sikerül valami. Akkor megpróbálom még egyszer. Ha elrontom, újrakezdem, de nem vagyok ideges.” Mint egy meditáció? – kérdezzük, s riportalanyunk megerősíti: valóban ilyen lelkiállapotba kerül, míg dolgozik.
Horgolt ünnepek
Nagy egymásra találásként jellemzi Judit a lelkésznővel való együtt munkálkodást. A hit megélése és a kreativitás tereinek megnyílása sok közös élményt adott már számára eddig is. A hagyományait erősen őrző gyülekezet pedig gazdagodott egy olyan hívő taggal, aki kézművestalentumát szívesen át is adja: a világjárvány előtt indult, de a lezárások miatt csak egy alkalmat ért meg a rákospalotai evangélikus női délután Kovács Judit vezetésével. „Szeretném, ha a fiatalok megtanulnák a hímzés, kötés, horgolás csínjátbínját. Ősztől újra találkozunk, remélem, be tudjuk őket vonni ebbe a dologba.”
Végül a további tervekről érdeklődünk. A tárgyak között látott horgolt, fehér angyalkái és csillagai arra utalnak, a templomi karácsonyfa is kézműves díszeket kap. Tavaly adventben a lelkésznő rátatalált egy „horgolt fenyőfára”. A gyülekezet felügyelője pont olyan vasakkal foglalkozik, amelyekből megalkotható a fenyőfa alakja. Judit vezetésével kis kockákból mindenki, aki tud horgolni, elkészítene egy-egy részt, s a végén összeállna belőle egy olyan fenyőfa, amelyet saját kezűleg készítettek.
A közeljövő tervei közt szerepel egy másik gyülekezeti kör indítása is. Abban a fiatalok és az idősek találkoznának.
Ponicsán Erzsébet a hátteréről elmondja: évekkel ezelőtt volt egy konfirmáció, amelyen jelen volt a gyülekezet legidősebb, hűséges tagja, a népviseletben járó Teréz néni is. A vele való testvéri kapcsolatból jött az ötlet: találkozniuk kell a fiataloknak és az időseknek. Azon a bizonyos konfirmáción a lányok-fiúk rákospalotai népviseletben jelentek meg, a ruhákat a hívek adták össze. Mosták, vasalták, keményítették a gondosan megőrzött darabokat. Azon a pünkösdön így találkozott régi és új. Most Kovács Judit érkezésével új lendületet kaptak ezek a hagyományokat felelevenítő, a hitet, az evangélikus identitást erősítő kezdeményezések.
Búcsúzáskor még egy fontos gondolatot oszt meg velünk a nyugdíjas asszony: „A nagymamáktól nagyon sok mindent lehet tanulni! Az enyém arra is megtanított engem, hogy ha hibát ejtek, azt ki kell javítanom. Kerüljön bármennyi pluszmunkába! A hibás terítőt, ha kész is volt, lebontatta velem, és újra meg kellett csinálnom. Ez nagy önfegyelemre és pontosságra, türelemre nevelt. Bennem van az élet minden területén, hogy ne fogadjam el a hibásat, javítsam ki, ne sajnáljam rá az időt, energiát, s nem csak a tárgyak vonatkozásában. Pláne így van ez, ha Isten házába készít valamit az ember. Pedig mindenki vét el dolgokat. De muszáj mégis a tökéletességre törekedni.”
* * *
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. július 17–24–i 87. évfolyam 27–28. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
