Az utóbbi időben fokozott figyelem irányult a hazai erdőgazdálkodás kérdésére. A rendeletek, jogszabály-módosítások bemutatása helyett a lehető legközelebb hozzuk olvasóinkhoz az erdő világát: erdész vezetésével jártunk a gyönyörű környezetben fekvő, Tolna megyei Váralja környéki erdőkben.
Kanyargós utcán haladunk felfelé a Mecsek oldalában fekvő falu, Váralja evangélikus templomának parókiájához. Érkezésünkkor Schaller Bernadett, a Nagymányok–Váraljai Evangélikus Egyházközség lelkésze nyit ajtót. Elmondja, hogy férje, az erdész Szűcs János a váraljai parkerdőnél vár minket. Egy-egy pohár frissítő házi szörp elfogyasztása után az erdő felé vesszük az irányt, néhány perc autózás, és meg is érkezünk a találkozóhelyre.
A fákkal való ismerkedést megkezdve megtudjuk, hogy éppen egy mezei juhar alatt állunk, mellettünk pedig ezüsthárs nyújtózkodik az ég felé. Kicsit távolabb cser és gyertyán mutatja magát nekünk, de a Mecsekben honos fafajok között megtaláljuk itt a bükköt és a tölgyet is. A parkerdőben gazdasági jellegű fakitermelést nem folytatnak, ez a terület kifejezetten pihenésre, rekreációs célra létesült, minden itt végzett tevékenység ezt szolgálja.
Sétára indulunk. Néhány méter után a tűző napsütésből a fák lombjának árnyas oltalmába érünk. Erős evangélikus kötődése ennek a helynek, hogy – amint arra fotós kollégám idefelé jövet utalt – itt tartották az első Szélrózsa evangélikus ifjúsági találkozót.
Üzennek a meghajló bükkök
Laikus szememnek is feltűnő, hogy a közeli kis tavakból sok víz hiányzik. „Gyerekkoromban is előfordult, hogy nyáron egy-két hétre kiszáradt a tavakat tápláló patak, most már azonban inkább fordítva van: akad néhány hét, amikor van benne víz, egyébként egész nyáron száraz. Ez már a klímaváltozás egyik jele” – mondja Szűcs János, aki húsz éve dolgozik erdészként Váralján. Hozzáteszi, a klímaváltozásra utal az is, hogy a sok makktermés miatt lógnak a bükkök ágai.
Mint megtudjuk, normális esetben a bükk tízévente legfeljebb kétszer hoz bő termést, ehhez képest a mostani már egymás után a harmadik év, amikor a bükkök rengeteget teremnek. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a fák a számukra egyre kedvezőtlenebb feltételeket érzékelve megpróbálnak az utánpótlásról úgy gondoskodni, hogy a korábban megszokotthoz képest sokkal több termést hoznak.
Sétánkat folytatva bepillantást nyerünk a hazai erdőgazdálkodás történelmi hátterébe. Mint megtudjuk, a trianoni döntés után Magyarország az erdőterületeinek nyolcvanöt százalékát vesztette el, a maradék országnak mindössze tíz százalékát borították erdők, ami aztán a telepítéseknek köszönhetően elérte a húsz százalékot. Erre szükség is volt, mert a különböző modern anyagok térhódítása mellett is fokozódó igény volt és van ma is a fára, az épületfától kezdve a nyílászáró- és bútorgyártáson át a tüzelőfáig.
A társadalom igényeinek folyamatos változása szükségessé teszi az erdőgazdálkodásban végzett munka szemléletének bizonyos változtatásait is. Két dolgot azonban fontos szem előtt tartani – hívja fel figyelmünket a szakember –: az egyik az, hogy az erdészre nem az erdőnek van szüksége, hanem a társadalomnak, mert az erdő az erdész nélkül is nő, a megfelelő mennyiségű és minőségű faanyag viszont társadalmi igény. A másik, hogy az erdész munkájának nem a különböző formában feldolgozott fa a célja, hanem az egészséges, nagy értékű erdő. Ha ezt sikerül megvalósítani, az magával hozza az értékes faanyagot, amelyet különböző módon fel lehet használni.
Magyarországon egyébként törvény mondja ki, hogy az erdőnek hármas szerepe van: gazdasági (fakitermelés), közjóléti (parkerdők, kirándulás) és védelmi. Utóbbi azt jelenti, hogy az erdők oxigént termelnek, valamint a talajvédelmi funkciót is ide kell érteni, vagyis vannak olyan részek, ahonnan ha levágnák az erdőket, könnyen megcsúszna a talaj.
Örökerdő-szemlélet
Kittenberger Kálmán, Fekete István, Molnár Gábor műveinek hatására Szűcs János felfedező szeretett volna lenni gyerekkorában, egyszer aztán felvilágosították, hogy ezen már nagyjából túl van a világ, nem nagyon fog ismeretlen földrészeket találni. Amikor a B tervével kapcsolatban is lelombozták, miszerint oroszlánvadász sem lesz belőle, elgondolkodott rajta, hogy ki lehet az az ember, aki egész nap kint van a természetben, járja az erdőt. Ekkor derült ki számára, hogy létezik egy olyan szakma, hogy erdész. És milyen jó, hogy így alakult, hiszen most ebben a szakmai minőségében ül be kétszemélyes terepjárójába, hogy nekiveselkedjünk a hegyi útnak.
Mivel hárman vagyunk, én örömmel vállalom, hogy a csomagtartóban utazom. Jó hely ez, mint János megnyugtat, teljesen biztonságos, hiszen a birkáit is itt szokta szállítani, és még egyiknek sem esett baja. Elengedünk egy szemből érkező, éltes korú, lehetetlenül kék-zöld színű platós Arót, majd utunkat felfelé folytatva a meredélyen János beavat minket az erdőgazdálkodás néhány alapvetésébe: „Egy erdő felnevelése nyolcvan-száz év. Amikor eléri azt az állapotát, hogy a legértékesebb a faállománya, abból valamennyit ki kell vágni, hiszen az elődeink azért dolgoztak, hogy amit telepítettek, azt a legjobb állapotában hasznosítsuk, ahelyett hogy hagynánk elveszni az erdőben. Mi arra törekszünk, hogy ez a folyamat minél temészetközelibb legyen, ezért nem csinálunk nagy tarvágásokat, hanem lehetőség szerint az úgynevezett »örökerdő-szemléletet« alkalmazzuk. Ez azt jelenti, hogy nincs kijelölt, nagy vágásterület, hanem mindig csak néhány fát szedünk ki, vagyis az adott erdőrészben soha nincs olyan pillanat, hogy ne találnánk benne fát. A fakitermelésnek ez a módja jár a lehető legkisebb beavatkozással.”
Megállunk. A bükk, gyertyán, cser lombkoronáiból összeálló erdei tetőszerkezeten áttörő napfény csillogó bronzszínűvé varázsolja az avarszőnyeget. Olyan erdő ez, amelyet szívesen elképzelünk: hogy milyen jó benne az útról letérve sétálni, szabadon bóklászni a hatalmas fák között. Mint vezetőnk elmondja, sokan abban a tévhitben élnek, hogy a természetes erdő így néz ki. Pedig a fák hasonló magassága és vastagsága annak jele, hogy azonos korúak, nagyjából hatvan-nyolcvan évesek, ez pedig azt jelenti, hogy ennyivel ezelőtt tarra vágták ezt a hegyoldalt. Természetes erdőben, ahol nincs erdőgazdálkodás, egyszerre van jelen a kis csemete, a százéves fa és közte minden más korú is. Az aljnövényzet, a bokrok, a sűrűn növő fiatal fák miatt az ilyen erdőn gyakorlatilag nem lehet áthatolni.
Mint megtudjuk, régebben az volt az erdészeti elv, hogy az elszáradt, beteg fát azonnal ki kell szedni, mondván, szaporodási helyet biztosít a kórokozóknak, kártevőknek. Az utóbbi időben ez a szemlélet fordulatot vett, mert az ilyen fákat most már szigorúan tilos kivenni, hiszen élőhelyet nyújtanak madaraknak, védett rovaroknak. „Ha ott, a két bükk között elnézel kicsit messzebb, pont látsz egy ilyet, ami tele van odúval. Abban biztosan több madárcsalád is lakik” – kapok élőben illusztrációt a madárotthonul szolgáló maradványfákhoz.
A globális felmelegedés kérdése sajnos itt sem megkerülhető. Az erdész azt is elmondja, milyen veszélyek fenyegetik a hazai bükkösöket: „Az már most látszik, hogy a klímaváltozás, a folyamatosan emelkedő átlaghőmérséklet miatt a bükk élőhelye Magyarországon jelentősen össze fog zsugorodni a következő mintegy fél évszázadban. Ez a mostani munkánkkal úgy van összefüggésben, hogy ha most bükköt ültetnénk itt, ahol jelenleg jó neki, hatvan év múlva már sokkal kitettebb lenne a környezeti hatásoknak, a kórokozóknak, megváltozó páratartalomnak s a többi, vagyis most meg kell találnunk azokat a honos fafajokat, amelyekről úgy gondoljuk, hogy hetven-nyolcvan év múlva is életképesek lesznek. Úgy gondoljuk, hogy a tölgy, a cser, a hárs jobban fogja bírni a megváltozó éghajlati körülményeket.”
Közel a teremtett világhoz
A bükköst magunk mögött hagyva haladunk tovább. Éppen csak csörgedező patakok gázlóin hajtunk keresztül, majd a „nagydiófánál” jobbra kanyarodunk. Érdekesség, hogy magát a fát már kivágták, azonban nevében tájékozódási pontként tovább él a váraljaiak mindennapjaiban.
Olyan helyre érkezünk, ahol Szűcs János a természetes felújításra mutat nekünk példát. Az imént megtekintett, aljnövényzettől mentes korosabb bükkössel ellentétben itt fiatal és idősebb bükkök, csemeték alkotják az erdőt. Fák generációit láthatjuk magunk előtt. És sajnos a klímaváltozás egy újabb látványos tünetét, a csúcsszáradást: a gyökértől legtávolabbi rész, a korona kezdi el megérezni leghamarabb a csapadékhiányt, s mivel oda már nem jut fel a nedvesség, a lombkorona felső része elszárad.
A természetes módon felújított erdőrésszel való ismerkedés után újra bevetem magam a kényelmes csomagtartóba. Néhány percnyi kanyargást követően egy vadhálóval körbekerített hegyoldal tetején állunk meg. Csodálatos kilátás nyílik előttünk, és ezt a látványt részben az biztosítja, hogy a vadak, elsősorban a szarvasok miatt dróttal óvott területen nemrég telepítettek őshonos fajtákat egy elöregedett akácos helyére. Vadgyümölcsök társaságában tölgy, cser, juhar és kőris növekszik itt a vadháló által nyújtott biztonságban. A védelmi vonalat majd csak azután távolítják el, amikor az erdőrész fái olyan magasságot érnek el, hogy a szarvasok nem tehetnek kárt bennük.
Autók tízezrei, embertömeg, „lesből támadó” elektromos rolleresek között élő budapesti emberként nagyon éles számomra a kontraszt, amelyet a főváros forgatagához képest ez a hely adott nekem pár óra alatt. Miközben értékelem a csendet, a látványt, az illatokat, a hangokat, mindent, amit itt a Mecsek erdeiben kaptunk, megfordul a fejemben, hogy vajon mennyire tud ennek a helynek örülni Szűcs János. Egy olyan ember, aki hivatásszerűen tölti itt a napjait: „Korábbi főnököm egy értekezleten azt javasolta nekünk, hogy az erdőn végzett munkánk ne váljon napi rutinná, vigyázzunk, hogy ne égjünk ki benne. Ha kimegyünk az erdőre, akkor ne csak azt nézzük, hogy például hol lenne szükség egy kis gyérítésre, hanem egészében figyeljük az erdőt, hogy észrevegyünk olyan apróságokat is, amiket ez a hely képes nekünk nyújtani. Azt mondta, néha egyszerűen csak járjuk az erdőt. Eleinte nem értettem, hát kint vagyok az erdőn napi nyolc órát, még ezen felül is itt sétálgassak? Aztán egy kis idő után leesett, milyen jó ide úgy kijönni, hogy nem csinálok semmi olyat, ami munka. Leülök, nézem a felhőket, nézem a madarakat, figyelem a hangokat. Közelebb engedem magamat a teremtett világhoz.”
* * *
A riport eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. szeptember 11–18-i 87. évfolyam 35–36. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
