Kárpátaljáról, főként Nagydobronyból menekült gyerekek iskolájává változott a Vecsési Evangélikus Egyházközség temploma. A rendhagyó suliról a 24.hu internetes portál készített riportot. Alább ebből közlünk részleteket.
A Vecsési Evangélikus Egyházközség templomában Bartha Viktória, a gyülekezet egyik tagja meséli éppen, hogyan változott meg a templom küldetése, mióta Oroszország megtámadta Ukrajnát. Az evangélikus templomot 2016-ban kezdték átépíteni, kibővíteni, a püspök tavaly avatta fel. A gyülekezet álma mindig az volt, ha már ekkora tér áll rendelkezésre, legyen is benne mozgás. Civil szervezetük, a Sátor Egyesület régóta működtet egy Sátor Suli nevű programot, ami hátrányos helyzetű gyerekek korrepetálásával foglalkozik.
A háború kitörése után a Sátor Suli a menekült gyerekek iskolájává változott. Hétfőn, csütörtökön és pénteken délelőtt, kedden és szerdán délután tartanak itt órákat. Jelenleg 26 diákjuk van, ők a családjukkal vecsési munkásszállókon laknak. Javarészt roma családokról van szó, mindannyian Kárpátaljáról jöttek, a többségük Nagydobronyból. „A háború hatását nem igazán látni rajtuk, ők még a legelején átjöttek, amikor épp csak elkezdődött az egész. A gyerekeknek pedig az adja a létbiztonságot, hogy itt vannak velük a szüleik”, hangsúlyozza Heinemann Ildikó lelkész, a Sátor Egyesület elnöke.
Kétség sem férhet hozzá, hogy a jelenleg itt tanuló 26 ukrajnai gyerek a templom minden négyzetcentiméterét megtölti élettel. Hiába nincs kifüggesztett órarend, levegőben szálló krétapor vagy készenlétben álló dolgozatpapír, a templombelsőt valódi iskolává varázsolják maguk a gyerekek.
[…]
A felső szinten egy nemrég elkészült teremben a felső tagozatosok tanulnak, épp a tízes számrendszer van terítéken. Az irányítás a 72 éves Gitta néni kezében van, aki – bár már jó pár éve visszavonult a tanítástól – minden egyes nap kijár a menekült gyereket tanítani. „Éjszaka nem alszik, ezeket a feladatokat csinálja. Mindent ő talál ki, ránk csak annyi szükség van, hogy például most megkért minket, szerezzünk neki tojástartót”, mondja az egyesület elnöke.
Gitta néni óráján a gyerekek olykor egymást túlkiabálva igyekeznek bizonyítani tudásukat. „Tudom, hogy okos vagy, csak ne kiabálj bele, majd én megmondom, ki mondja”, fegyelmez a tanítónő, teret adva a bátortalanabb diákoknak is. A tanórát figyelve a lelkész elárulja, Gitta néni annyira lelkiismeretesen végzi a feladatát, hogy amikor két gyerek nem jött el az órára, elment a szülőkhöz, és kicsit le is teremtette őket.
Hogy pontosan mire kellettek a tojástartók, nem tudtuk meg, mert közben egy másik ajtón benyitva átléptünk egy pihenő helyiségbe, ahol kiderült: ebben a templomban még egy csocsóasztal is elfér – a gyerekek legnagyobb örömére. A tanórák egyébként az iskolától eltérően csak 40 percesek, a szünetek viszont 20 percig tartanak, ilyenkor egy csocsómeccs is belefér, sőt, olykor az udvaron is szívesen kertészkednek a gyerekek.
A lenti szinten a legkisebbeknél színezés és mondókatanulás a program. Nincs hiány jelentkezőkben, hogy ki mondja el újra a „nyuszi fülét hegyezi, nagy bajuszát pödöri” kezdetű versikét. A gyerekekkel egyébként Bartha Viktória – ő egyúttal a Sátor Egyesület titkára – is foglalkozik, Ildikóval ketten tették a legtöbbet azért, hogy ezek a gyerekek most itt tanulhatnak.
Amikor megtudtuk, hogy a munkásszállásokon vannak ukrajnai családok, először a gyülekezetben adományokat gyűjtöttünk, tele volt velük a terem. Aztán a vezetőségünk összeült, hogy mit tudnánk még segíteni – meséli Ildikó a kezdetekről. Mindenbe beavatták a polgármestert is, majd, mivel nagyon sok gyerek is van a munkásszállókon, arra jutottak, szeretnék őket foglalkoztatni. „Próbáltuk jelezni, hogy nincs megoldva a gyerekek foglalkoztatása”, emlékszik vissza, majd a pozitív válasz után el is kezdték megszervezni a projektet.
[…]
„Ez egy csoda, amit mi megélünk. Azt érezzük, hogy végre van küldetése a templomunknak, tudunk hogyan szolgálni” – fogalmaz Ildikó. Mint mondja, a gyerekek már az első héten bátrak és közvetlenek voltak, „látod, mennyi érzelem van bennük, akármikor megyek, jönnek és megölelnek”. Mi több, a gyerekek olyannyira nem felejtettek el gyerekek lenni, hogy már az első héten halkan, de rendet kellett tenni köztük, például el kellett magyarázni, hogy a templomtérben nem szabad rohangálni, az az imádkozásra való. A lelkész szerint ugyanakkor látszik, milyen sokat ad nekik a hit, így tanulnak együtt imádságokat is, és az is megesett már, hogy egy kisfiú rohant felé azzal, hogy elmondhat-e egy igeverset.
A legnagyobb kihívást az önkéntesek összeállítása jelenti, még mindig izgulnak, hogy legyen valaki, amikor kell. A gyülekezet tagjai is sokat segítenek persze, „ha megkérek valakit, hogy jöjjön el ebédeltetni, akkor eljön”. Egyelőre rövid időre terveznek, most az áprilisi beosztás van soron, de azért már arról is beszélnek, hogy tanév végéig mindenképp szeretnék ezt csinálni. Aztán az egyik megbeszélésen felvetődött, hogy mi lesz nyáron, de ezt majd később találják ki.
Könnyű egy hétig lelkesnek lenni, de három hónapig már kevésbé. Az én egyik feladatom, hogy a lelkesedést továbbadjam, hogy végig kitartson – mondja. Az is előfordul, hogy a lelkésznek kell beugrania órát tartani, de van, hogy pont ezekből születnek a számára legkedvesebb történetek. „Szerda este szóltak, hogy csütörtökön nekem kell jönni, úgyhogy egy mesét vittem, A kakas meg a pipét. Körbe ültünk a gyerekekkel, aztán megpróbálták eljátszani, fantasztikus élmény volt. Jó élmény velük lenni”.
Hasonló élményekről számol be Viktória is, aki békeidőkben a gyülekezet karitatív dolgaiért felel. Az elmúlt hetekben azonban jócskán megváltoztak a szokásos feladatai: most szervező és tanító is, ha kell, adományokat gyűjt, ebédet ad, a gyerekek egy részét pedig ő hozza és viszi a templomi iskolába. „Tizenvalahány önkéntessel dolgozunk együtt, naponta más jön, így jó, hogy van nekik egy biztos pont, aki mindig ugyanaz, és akitől mindig tudják, hogy ugyanarra számíthatnak”, vélekedik.
[…]
„Ha néhányan emiatt végzik el az általános iskolát, és lesz köztük egy, aki továbbtanul, akkor már megérte, amit csinálunk.” Viktória azt tekinti missziójának, hogy ezeket a gyerekeket ugyanúgy kezeljék, mint bármelyik másik társukat. Szeretném, hogyha egy-két év múlva visszagondolnak az itt eltöltött időre, arra emlékezzenek, hogy »a tanítónéni itt hitt bennem, bízott bennem, elhitte, hogy képes vagyok tanulni«.
Kulcsfontosságúnak tekinti az elfogadást, bár biztosan sokaknak furcsa, hogy ő mindennap kint áll több roma családdal egy ház előtt, de azt mondja, ha ő elfogadóan megy oda, akkor vele szemben is így járnak el.
És így történhet meg, hogy pár perc múlva már Istenről beszélgetnek, és kiderül, hogy a menekült férfiak között az egyik férfi apukája egyébként református lelkész.
