„Zdrásztvujtye!” – köszönünk egymásnak az ukrajnai menekültekkel, akik az önkéntes segítő, Attila vezetésével tértek vissza Budakesziről, ahol hivatalos ügyeket intéztek a kormányhivatalban. „Úgy néz ki, hogy többen is munkába állhatnak Pilisjászfalu egyik pékségében” – értesülünk a jó hírről Kézdy Péter lelkész társaságában, aki éppen körbevezet minket a piliscsabai Béthel Evangélikus Missziói Otthon területén.
Kicsit nehézkesen ment az ügyintézés – derül ki a rövid beszámolóból –, mert a menekültek csupán ukránul és oroszul beszélnek, ezúttal pedig az egyik piliscsabai önkéntes tolmács is „csak” telefonon tudott közreműködni. Ha már a munkáról esik szó, megtudjuk, hogy itt, az otthonban is tudnak kínálni egy állást, hiszen a nagy kertben mindig van valami tennivaló, ráadásul ez a tevékenység ebben a csodálatos környezetben terápiás töltődést is nyújt. A piliscsabai evangélikus gyülekezet ukrán vendégei mosolyognak. Ide most nem kell tolmács, mert látszik, érződik, hogy abban az adott pillanatban jól érzik magukat. Van örömük, hogy hamarosan dolgozhatnak, és ha ideiglenesen is, de van hova hazajönniük. Belépnek a Gileádról elnevezett épület ajtaján, mi pedig folytatjuk sétánkat a fenyő-, gesztenye- és platánfákkal övezett Klotildligetben fekvő missziói otthonban, amelyet használ a helyi gyülekezet, és rendszeresen tartanak itt konferenciákat, csendesheteket is.
Hívogató új templom
A Béthelt közel száz éve, 1924-ben alapították. Jeruzsálem, Hóreb, Sion – olvasom a Szentírásból ismert helyszínek neveit az épületeken. A telek csücskében építkezés zajlik: templom épül. A falak már állnak, és ha minden jól megy, nyár végére be is fejeződnek a tavaly kezdődött munkálatok, reménység szerint ősszel pedig fel is szentelhetik Isten új házát.
Az új templom építésének gondolata régóta „benne volt a levegőben”. A jelenlegi, harminc évvel ezelőtt Németországból elemekre bontva ideszállított épület eredetileg is ideiglenes jelleggel került a Béthelbe, ráadásul a szerkezet állapota igen sokat romlott az elmúlt időszakban. Az egyház elhatározása nyomán épülő új templom egyszerre szolgálja majd a piliscsabai gyülekezetet, valamint a missziói otthont.
„Habár nagyon szeretjük a fatemplomot, de az a Béthel területének annyira a belső részén van, hogy az utcáról egyáltalán nem látszik. Sokan még a piliscsabaiak közül sem tudják, hol van, vagy hogy egyáltalán van evangélikus templom. Az újonnan érkezőnek be kell lépnie egy zárt kertbe, megtenni egy hosszú utat a templomig és benyitni egy ismeretlen épületbe. Az új templom azonban egy kereszteződésnél áll, az utcára tekint, ami sokkal hívogatóbb egy érdeklődő számára. Az építészeti megoldások is ezt a hívogató funkciót szolgálják az átriummal és az üvegajtókkal, hogy megtehessék az első óvatos lépéseket, akik kíváncsiak Isten igéjére, és vágynak egy jó közösségbe” – mondja Kézdy Péter.
Táplálék testnek-léleknek
Évi a gyülekezet tagja. Kislányával, Laurával érkezik. Írott tojásokat hozott a Béthel ukrán vendégeinek az ortodox húsvét alkalmából. Ez a szép gesztus, kedves figyelmesség a feltámadás örömhírét hordozva lélekerősítő azoknak az embereknek, akik az Oroszország által indított háború nyomán kerültek egy idegen ország egyik kisvárosába, amelynek valószínűleg még a nevét sem hallották korábban.
A Piliscsabai Evangélikus Egyházközség március 14-én fogadta az első menekülteket, amikor a gyülekezet egyik önkéntese a Nyugati pályaudvarról magával hozott egy harkivi családot, amely a háború végéig szeretne itt maradni.
„Ugyanazon a napon délután többen is bementünk a Keleti pályaudvarhoz, ahonnan egy másik harkivi családot is magunkkal hoztunk a Béthelbe” – emlékezik vissza az első menekültek fogadására Kézdy Péter. A történetüket is ő meséli el nekünk: „Amikor megszólaltak a légoltalmi szirénák, a metróban kerestek menedéket. Miután a légiriadó véget ért, visszamentek volna a házukba, de az otthonukat addigra lebombázták. Ezután a négy pici gyermekükkel – a legidősebb sincsen még hatéves – négy napig fagyoskodtak a metróban, majd az alagútban három órát gyalogolva jutottak ki a harkivi főpályaudvarra, ahonnan végül Moldávián és Románián keresztül három nap alatt jutottak el Budapestre. Traumatizált állapotban szálltak be az autóinkba. Egy éjszakát töltöttek itt. Enni adtunk nekik, kimostuk a ruháikat, másnap vonattal mentek tovább Berlinbe. Aznap már jött is a következő átutazó család, azóta pedig mostanáig huszonöten voltak olyanok, akik a háború elől menekülve néhány napra nálunk pihentek meg, gyűjtöttek erőt, hogy továbbutazzanak. A Hóreb épületben átutazó családokat fogadunk. Őket vasárnap estétől péntekig tudjuk fogadni, hétvégén pedig a missziói központ eredeti küldetésének megfelelően lelkigyakorlatos csoportok töltik meg a szobákat. További három család tartósan itt lakik a szolgálati házban, a háború végeztével innen mennének haza.
Rengeteg segítséget kapunk a gyülekezeti tagjainktól és más piliscsabaiaktól is, akik maguk kerestek fel minket, és ajánlották fel a támogatásukat. Kaptunk élelmiszer-, pénz-, ruha-, játékadományt. Kaptunk lefagyasztott babgulyást, amit akkor tudtunk elővenni, amikor váratlanul érkezett menekült család. Még a solymári Waldorf-iskolából is rendszeresen kapunk meleg ételt. Helyi kereskedőktől kaptunk pékárut, zöldség-gyümölcsöt. Odaadó tolmácsok időt és anyagi áldozatot nem kímélve segítenek. Olyan is van, aki a magyart mint idegen nyelvet tanítja az egyik fiatal ukrán vendégünknek. A fáradtan, szorongva érkezett embereket gyülekezeti tagunk öleléssel, simogatással nyugtatta.”
Minden szó, minden tett arról árulkodik, hogy a befogadottak itt többet kapnak annál, mint hogy fizikailag gondoskodnak róluk. A gyülekezet lelkésze, az otthon intézményvezetője meg is erősít ebben, amikor azt mondja: „A Béthelnek van egy sajátságos légköre. Sokan mondták már, hogy amikor beléptek ide, érezték, hogy ez egy imádságos hely. És igen, érződik, hogy akik annak idején felépítették ezt a helyet, imádságban éltek, és biztos vagyok benne, hogy ezt a vendégeink is tapasztalják. A menekülteknek tudunk adni ukrán nyelvű Bibliát és János evangéliumát, és az itt lakókkal volt egy nagyon szép közös passióolvasásunk is nagypénteken, amikor ők ukránul, én magyarul olvastam fel Jézus szenvedéstörténetét. A gyülekezet támogató és imádságos háttere erősít minket ebben a szolgálatunkban.”
Csoportkép derűs arcokkal
Miközben éppen körbejárjuk a missziói otthont, az egyik önkéntes tolmács érkezik, hogy segítsen nekünk a kommunikációban. László Kijevben járt egyetemre, öt és fél évig tanult az ukrán fővárosban, csaknem anyanyelvi szinten beszél oroszul.
„A Kijevben töltött időszak miatt személyes érintettséget érzek ebben a helyzetben. A feleségem egyébként orosz, ő is Kijevben tanult, ott ismerkedtünk meg. Most pedig úgy éreztük, hogy a lehetőségeink szerint segítenünk kell azokon, akik a háború elől menekülve Magyarországra, azon belül is ide, Piliscsabára kerültek” – mondja László, miközben belépünk a három ukrán család menedékéül szolgáló házba.
Tolmácsunk tájékoztatja őket, hogy az evangélikus egyház médiájától érkeztünk, beszélgetni szeretnénk velük, illetve ha nincs ellenükre, fotókat is készítenénk. Ellenkezésnek nyoma sincs, kedvesen vibráló, mosolyokkal kísért izgatottságnak annál inkább. Az egyik asszony nevetve mond valamit, amit ugyan nem értünk, de a gesztusaiból pontosan tudjuk, miről van szó: ha kép is készül róla, gyorsan átöltözik.
A ház nappalijában ülünk le beszélgetni. Az édesanyjával és kisöccsével érkezett Nasztaszja meséli a történetét, hogyan került Harkivból Piliscsabára: „Február 24-én ágyúzásra ébredtünk, ezután menekültünk le a pincébe. Közvetlenül a mi negyedünk melletti városrészt bombázták. Tíz nap után úgy döntöttünk, hogy muszáj elhagyni az otthonunkat, mert a kisgyermeknek annyira nyomasztó volt ez a helyzet. Lviven keresztül előbb Varsóba kerültünk, majd onnan Magyarországra.”
Olga a lányával és két hónapos unokájával jött Dnyipróból, ahol az orosz határ melletti Harkivhoz képest valamennyivel nyugodtabb volt a helyzet, de a repülőteret és a katonai objektumokat tűz alatt tartották az oroszok. Egy hónap után indultak útnak, egy menekültek számára biztosított vonattal jutottak el a lengyel fővárosba, majd onnan Budapestre.
Irina és Viktória a Kijevtől nyugatra eső Zsitomirból indult útnak vonattal március 9-én, miután ott is lőni kezdték a várost. A beszámolók szerint a célpont egy katonai támaszpont volt, de több lakóház is találatot kapott és lángba borult a támadásban.
A Béthel szomorú sorsú, mégis reménykedő ukrán vendégei elmondják, mennyi pluszt kapnak a fizikai szükségleteik ellátásán kívül. Jó érzés látni, hogy a háború, a bombázások, a pusztítás elől elmenekülő, apákért, fiútestvérekért, férjekért aggódó emberek, akik akár mi is lehetnénk, tudnak mosolyogni, tudnak bizakodni.
A beszélgetés végeztével kollégám csoportképet készít róluk a kertben. Igazítja, beállítja őket, de közben nem tudja nem észrevenni, hogy a hétéves Ilija szeretné kipróbálni a fényképezőgépét. Megkapja a lehetőséget, alkalmi kis fotósunk készít is néhány képet. Nevető emberekről. Hiszünk benne, és imádkozunk érte, hogy mielőbb véget érjen a pusztítás Ukrajnában, hogy a Béthel vendégei egyszer majd ugyanilyen vidám képeket készíthessenek egymásról – otthon.
Lassan elköszönünk egymástól, Marci is visszakapja a fényképezőgépét. Kézdy Péter kísér minket az autóhoz, és búcsúzóul megosztja velünk egy meghatározó élményét az elmúlt hetekből: „Egy család már egy hónapja úton volt autóval, amikor megérkeztek hozzánk. Csak három napot töltöttek itt. Mégis különösen a szívembe zártam őket, mert velük kapcsolatban nagyon eleven felismeréssel éltem át Martin Buber vallásfilozófusnak a felebaráti szeretetről szóló értelmezését: szeresd felebarátodat, mert olyan, mint te!”
