Kastélyosdombó a nevéhez illően egykor királynői birtok volt. A ma kétszáz lelkes község a Dráva völgyében, Somogy megye Barcsi járásában fekszik. Ékessége a Dráva-kastély, amely sokáig szociális otthonként működött. A hatalmas, gondozott telken álló, felújított épületegyüttesben az Ökumenikus Segélyszervezet 2013-ban megnyitotta a Szociális és Fejlesztő Központ, Családok Átmeneti Otthonát. Az egyszerre negyven fő befogadására alkalmas intézményben életviteli, szociális vagy családi krízisből menekülőknek nyújtanak átmeneti ellátást. Az intézmény célja, hogy a család egysége megmaradjon, és a hányatott sorsú emberek a másfél éves bentlakás után saját lábra állva új életet kezdhessenek. A „sorsfordító házak” lakói közül néhányan megosztották velünk a történetüket.
Az ország délnyugati részéig, a horvát–magyar határig hosszú az út – s nem csak földrajzi értelemben. A családoknak, a bántalmazott anyáknak és gyermekeiknek lélekben is meg kellett érkezniük ide. Korábbi életüket maguk mögött hagyva indultak el az ismeretlenbe. Segítő kezek várták őket az Ökumenikus Segélyszervezet (MÖS) átmeneti otthonában, ám a sebek gyógyítása nem könnyű. Erős eltökéltséggel és szorgalommal azonban az esélyből egy stabil jelen és tervezhető jövő születik.
A nyugalom a legfontosabb
Elsőként a kastélyhoz legközelebbi portára kopogtatunk be Horváth-Tiszberger Katával, a családok átmeneti otthonának vezetőjével. A fiatal nő elhivatottsága, hozzáértése megragadó: mindvégig nagy empátiával jellemzi a gondozottakat.
Egy földszintes ház konyhájában üljük körül az asztalt a háziasszonnyal, Krisztinával, férjével, Attilával és lányukkal, a hetedikes Nikolett-tel. „2013 augusztusában jöttünk Kastélyosdombóra. Előtte Szombathelyen albérletből albérletbe vándoroltunk. Sok adósságunk halmozódott fel, szinte kilátástalan volt a helyzetünk. A helyi családsegítő javasolta ezt az otthont” – kezd mesélni Krisztina. A párja a már nem velük élő, most huszonéves nagyfiúval jött előre terepszemlére, majd ideköltözött a család. „Vonattal jöttünk, alig találtunk ide. Niki még nagyon kicsi volt, nem is emlékszik az egészre. Egy évig közmunkában dolgoztunk, tanfolyamokra jártunk, én most is ott, a mezőgazdaságban, az állattenyésztésben dolgozom, Attila Pécsen egy építőipari cégnél van, az nem közmunka.”
Hamar megszokták az itteni létet, megtalálták a közös hangot a családokkal. Az otthonban komoly szabályok vannak: megkövetelik a jó magaviseletet, a rendezett környezetet, dolgozni, iskolába járni kötelező. Krisztináék megfeleltek. Egy év múlva közölték velük a hírt: a közeli utcában sorsfordító házba költözhetnek. „Azt hittük, csak viccelnek velünk. Nagy öröm volt” – idézi fel az asszony. A kérdésre, hogy mit éreztek először belépve, ezt feleli: „Felszabadultságot. Hogy külön lehetünk.”
A faluban befogadó a közösség. Niki is beilleszkedett az iskolába, idén is volt nyári táborban, szeret sportolni. A család álma, hogy megvegyék ezt a házat, mindenképpen szeretnének itt maradni. „Annyira jó itt” – mondják egymásra nézve.
A lakhatás nincs időhöz kötve. Krisztináék is, ahogy a többi sorsfordító házban élő család, a bejelentett fogyasztás alapján fizetik a rezsijüket, és az előtakarékoskodással havonta kötelezően gyűjtött összeget későbbi lakhatásukra fordíthatják majd. A szervezet nem zárkózik el az elől, hogy egy család megvásárolja a számára most otthont adó házat.
Niki mutatja a szobáját: az itt töltött évek alatt saját ízlésükre formálták a lakóterüket. A férj, Attila elmondja: „Nem volt jó helyünk, állandó lakásunk, most itt élünk, ebben a családi házban. Szeretek itt lakni. A viharok elkerülnek, hála Istennek. Dombó jó hely, a szomszédokkal jóban vagyunk. A dánnal csak integetünk egymásnak – nevetnek össze. – A kislány tud fejlődni, okosodik, nyugalom van. Esélyt kaptunk, hogy jobban éljünk. A nyugalom, ez a legfontosabb.” Kérdésünkre, hogy mindig ilyen jókedvűek-e, Attila bólogat: „Hát miért idegeskedjünk?”
Így már lehet építkezni
Egy másik dombói ház felé vesszük az irányt. Különleges helyre érkezünk. Itt két anyuka lakik két-két gyermekkel: Edit a két kamasszal, Karolinával és Kristóffal, Jolán pedig három gyermeke közül kettővel, Vandával és Milánnal. A világító kék szemű kisfiú elő-előszalad, a nővére szobájában van éppen.
A központi hely itt is a konyha, innen nyílnak a szobák. Pár hete költöztek be, s máris látszik a női kezek munkája: színes függönyök, személyes tárgyak, könyvek, plüssjátékok. Ki-ki elkezdte kialakítani a maga kis birodalmát. A közös helyiségeket pedig együttesen szeretnék csinosítani – árulják el az anyukák. Környezetük azt sugallja: már nem sodródnak; kezdik kézben tartani az életüket.
Edit és Jolán története hasonlóan drámai módon indult, két irányból érkezve fonódott össze a sorsukat itt egyesítő szál. Editéket üldözte a gyerekek apja, a lakhatásuk is rendezetlen volt. Az átmeneti otthonba menekültek előle, és másfél évig ott laktak.
„Terrorból jöttünk, albérletből albérletbe vándoroltunk a zaklatása elől. Már évek óta nem voltunk együtt, de nem hagyott békén minket. Alkalmi munkákból éltem, teljes bizonytalanságban. Eljött a nap, a dátumát nem tudnám megmondani, de jött egy impulzus, hogy ezt nem bírom tovább. Elmentem a helyi családsegítőkhöz, akikkel már kapcsolatban voltam. Hívogatták az intézményeket. Aztán hirtelen felgyorsultak az események, a kríziskezelők segítségével vonattal idejöttünk. Számtalanszor kezdtem újra az életemet, annyi holmival, amennyit épp elbírtunk. Négy vonattal jöttem a két gyerekkel, folyamatosan telefonon egyeztettük, merre járunk. Szigetvárra elénk jött a MÖS autóval. A gondozónk itt várt ránk – idézi fel Edit. Közben a távolba mered, s érződik, sok mindent nem bír még most sem kimondani. – Munkám lett: kezdetben tallérért [készpénzre nem váltható pénzhelyettesítő a családok átmeneti otthonának munkaprogramjában – a szerk.], majd közfoglalkoztatásba kerültem az intézményben. Tavaly nyáron sikerült elhelyezkednem a barcsi tejüzemben. Ám ősszel leépítés volt, újra közfoglalkoztatásba mentem. Idén aztán visszavettek az üzembe.”
Az esélyről határozott véleménye van Editnek. A múltra visszatekintve mérlegeli, hogyan hatott rájuk, amin keresztülmentek: „A valódi segítséget itt, a MÖS-nél kaptam meg, itt minden létező módon segítenek a családoknak. Próbálunk lábra állni, összeszedni magunkat. De lelkileg nem lehet, ezt soha nem lehet! Hallottam bent durva történeteket, ezek hosszú távon nem gyűrhetők le, úgy vélem. A gyerekeimen is meglátszik a nyoma. Így lettek kihordva, így születtek, így kezdték az életüket. Kristóf alapból érzékenyebb, labilisabb típus, epilepsziát diagnosztizáltak nála nemrég. Karolina kiskamasz, megvívjuk a mindennapi harcainkat.”
És a jövő? „A stabilitás felé mozdult el a mérleg nyelve. Itt már minden azon múlik, hogy mi hogy tesszük oda magunkat. Ha nem jön közbe semmi – például a munka elvesztése –, akkor így már lehet építkezni. Nem arról szólnak a napok, hogy túléljünk, hanem hogy rendezzük kívül-belül a dolgainkat. Kis lépésekben ugyan, de haladunk – mondja Edit. – A létbizonytalanság miatt eddig nem volt lehetőségem, sokszor tb-t sem tudtam fizetni, örültünk, ha volt ennivalónk. Hogy a problémáimat leküzdjem, és a mindennapokkal is megharcoljak, hiába van körülöttem segítség, azt akkor is magamnak kell lerendeznem. Ezek belső harcok. Nem tudom, hogyan lehet ebből kijönni, de az ember arra teremtődött, hogy felfelé kapaszkodjon. Ezt próbálom szem előtt tartani.”
Edit mutatja nőies színekkel berendezett szobáját, könyveit, egy barátnője által ásványokból készített ékszereket. Tudatosan választ olvasmányt, a lelki egyensúlyát, harmóniáját keresi. Látszik, hogy a gyerekek is otthonosan mozognak, jól érzik magukat a házban.
Egyről a kettőre
Jolán fiatal édesanya. Bár már dél van, ma még nem aludt: éjszakai műszakja volt a barcsi tejüzemben. Nem látszik fáradtnak, és megosztja velünk a történetét. „Három gyermekkel érkeztem 2020. december 16-án. Engem is bántalmazott a párom. A legnagyobb fiam, aki tizenhat éves, végül hazament az apjához még decemberben.”
Jolán pedig maradt a két kisebbel. Le akarta zárni ezt a kapcsolatot, és új életet kezdeni. A bántalmazások elől a gyermekjólétisek menekítették ki, feltették a vonatra, hatszáz kilométert utazott, négy vonattal jött. „Lakást, kocsit, munkahelyet hagytam ott. Szerencsére hamar találtam munkát. Eredeti végzettségem szociális gondozó és ápoló. Szeretnék mielőbb a szigetvári kórházban elhelyezkedni. S amint lehetséges, felvenni a falusi csokot [családi otthonteremtési kedvezmény – a szerk.], hogy saját lakást vegyek itt, Dombón. Ez még idén megvalósulhat – bizakodik. – A kislányom tizennégy, a kisfiam nyolcéves. Nehezen viselték a zaklatott életet, a sok félelmet. Jó ez a nyugalom.”
Edit és Jolán a családok átmeneti otthonában barátkozott össze: egy lakótérben laktak, egy munkahelyen dolgoznak. Kezdettől jól kijöttek egymással, természetes volt, hogy ellátják egymás gyerekeit is, amikor a másik dolgozik. „Közösen vettünk dolgokat a fürdőbe, a konyhába, függönyöket is, együtt csinosítjuk a házat. Szeretnénk kifesteni. Egyről a kettőre haladunk. Nyugodtan kelünk, nyugodtan fekszünk. Itt jó! Eleinte nem ismertem senkit, de már megbarátkoztam a szomszédokkal, a falubeliekkel is megismerkedtem, köszönünk egymásnak. Sok segítséget kaptunk mindenkitől” – összegzi Jolán.
A sorsfordító ház adta esélyről így gondolkozik: „Új életet kaptunk ezáltal. Tervezhetjük, hogyan jussunk előrébb. Az eddigi akadályokat legördítjük. Itt már tudunk kertet művelni, állatokat tartani, nem egy szobában élünk. Olyan, mintha saját otthonunkba mennénk haza, amikor leszállunk a buszról. Biztonságban, szeretetben összetartunk, nem veszekszünk. Esténként kiülünk a lépcsőre, és beszélgetünk. Olyan, mintha Edit a nővérem lenne. Nem hagyjuk senkinek, hogy visszafordítson ebből az új életünkből. Van az otthonban egy fiatal lány kisbabával, ő mintha az örökbe fogadott lányom lenne, a kicsi pedig az unokám. Nekik én próbálok segíteni, tanácsokat adni.”
Aki keres, az talál
Mielőtt a harmadik helyszínünkre indulnánk, a kastély irodájában Pintér-Buruzs Anikó központvezető tájékoztat bennünket: „2013-ban egy adventi gyűjtés összegéből sikerült felújítani, berendezni a kastélyt. Az ország egész területéről fogadjuk a családokat, akiknek munkát tudunk biztosítani a szociális gazdaságban. Tizenegy szobánk van, tágasak, világosak, fenyőbútorral berendezve. Volt már tízfős családunk is, ők is elfértek. A konyhában egyszerre többen tudnak főzni, mosogatni; beosztás szerint használják, hogy ne zavarják egymást. A közös helyiségeket is maguk takarítják. A fürdő, vécé is kényelmesen van kialakítva.”
Pintér-Buruzs Anikó arról is beszámol, hogy aki szeretne dolgozni, az náluk talál munkát. Aki viszont munkanélküliként érkezik, és nem ragadja meg itt sem a lehetőségeket, az komoly jelzés számukra. „A bekerülő családok legnagyobb problémája a lakhatás elvesztése, ám ez nem véletlenül történik: ad hoc döntések, meggondolatlan hitelfelvétel eredménye. Kilátástalan helyzet áll elő, ami a gyermekek elvételéhez, hajléktalansághoz vezethet. Itt tudunk mi segíteni, fedelet, munkát, iskoláztatást, lelki támaszt adunk.”
Nem kötelező a telephelyen működő fóliázásban, állattenyésztésben vagy a 2019-ben beindított komlótermesztésben részt venni: külső munkahely szerzésében is segítenek. Az esélyt adják, hogy azzal élve önállóan tartsák fenn magukat az albérletben vagy a sorsfordító házban élők. A folyamat minden lépcsőfokánál képzett szakemberek segítenek.
És hogy a vezetőnő szerint mi a siker? „Ha valaki nem kerül vissza a rendszerbe, hanem megerősödve, akár a régi környezetében meg tud állni a lábán. Tizenöt-húsz család már bizonyosan élt az eséllyel a sorsfordító házban, és többen onnan is tovább. Célunk, hogy a szülők által a gyerekek is megtanulják a rendszert: reggel időben kelni, munkába, iskolába járni, pontosnak lenni. Apróságok, de ebből adódik, hogy van otthon étel, tiszta ruha, lehet célokat kitűzni. A szerepek, a felelősségek az egész család előtt egyértelműek, a gyerekek is érzik ennek a súlyát. Ha ezt el tudjuk érni, ennek a csíráját el tudjuk ültetni, az már siker.”
A gyerekek sem kallódnak el
Drávagárdony pár kilométerre délre fekszik Kastélyosdombótól. A másfél szobás ház konyhájában beszélgetünk Judittal, aki két fiával és élettársával lakik ma itt, a sorsfordító házban. A kapott esély révén még tovább tudott lépni: párjával közösen házat vettek. „Az ott – mutat az ablakon át egy közeli épület felé –, a felújítás folyik, tavaszra beköltözhetünk. A fiúk már kiválasztották a szobáikat”– mosolyog.
Judit feleleveníti az előzményeket: „Érdről jöttünk. A férjem súlyos beteg lett, elvesztette a munkáját, nem tudtuk fizetni az albérletet, ott is otthonban laktunk. Kimondottan a sorsfordító ház lehetősége miatt kértük, hogy ide jöhessünk. Nagy váltás volt az ország másik végébe kerülnünk. Rögtön kaptam munkát is, segédmunkásként dolgozom a szociális gazdaságban. A faluban kedves fogadtatásban volt részünk, jók az emberek. A gyerekek is megszokták a környezetet, az iskolát, de eleinte nehéz volt.” Mint megtudjuk, hamar megkapták az éppen kiürült házat, azonban nem sokkal a beköltözés után – három évvel ezelőtt – az édesapa daganatos betegség következtében elhunyt.
Három éve Juditnak még álmában sem merülhetett fel, hogy saját házba költözhet. Könnyebb, hogy azóta van párja, és együtt tudnak továbblépni. Az édesanya igyekvő, kitartó munkával érte el az eredményeit. Nyugodt, mosolygós személyiség, aki keményen megküzdött a nehézségekkel. „Erősnek kell lennem, tizennégy és tizenegy évesek a fiaim. Nagyok, de mégiscsak gyerekek. Nehéz időszak volt nekik is, amikor meghalt az édesapjuk. Most már vannak céljaik, terveik. A nagy Barcsra megy tanulni az ipariba, asztalos szeretne lenni. A kicsi hegyet szeretne mászni. Átvészelték talán az elmúlt időszakot” – mereng el.
Mi fontos még a lakhatás mellett? „A gyerekeket vittem pszichológushoz, segítettek, mikor a férjem meghalt. Bármit lehet kérni. Ha csak beszélgethetek valakivel odabent vagy a Katával itt.” Közben megérkezik Judit élettársa is. Ő Barcson, a Kézmű Nonprofit Kft.-ben dolgozik. Judit megállapítására ő is csendesen bólogat: „Annyira jó itt, nem is megyünk innen sehova, de nem ám! A gyerekek sem akarnak elmenni a faluból.” A veszteség után ők így kaptak a szervezet által esélyt egy új kezdetre.
A búcsúnál Juditot a nagyfia karolja át. Már magasabb az édesanyjánál. Komolyan, mégis derűvel a szemükben tekintenek a kamerába.
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. november 28. – december 5-i, 86. évfolyam 47–48. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.
Idén harmincéves az Ökumenikus Segélyszervezet. Az évfordulóra És te mit kaptál? címmel a Luther Kiadóval közösen különleges könyv készült, amelyben a szervezetben önkénteskedő közismert emberek, illetve megsegítettek beszélnek arról, mit jelent számukra adni és kapni. A kötet ára 4500 forint. A Luther Kiadó könyvesboltjában és webáruházában 3600 forintért kapható.
