Csepel. Akik nem itt laknak, azok közül valószínűleg nem sokan tudják, hogy a gyárterület és a lakótelep mellett Budapest e kerületének egészen bájos, kertvárosias szeglete is van, amely inkább takaros vidéki falura hasonlít. A XXI. kerületben működik az Ökumenikus Segélyszervezet segélyközpontja és egyik hajléktalanmelegedője is, nem véletlenül, hiszen sokan élnek itt a társadalom peremére szorultak közül. Hogyan lehet egyszerre segíteni hajléktalanokon, időseken, családokon, milyen feladatai vannak a segélyközpontnak? Erre keressük a választ riportunkban.
Tízemeletes panelházak árnyékában bújik meg – két kisebb épületben – a segélyszervezet hajléktalanok ellátására szakosodott nappali melegedője. Leginkább regisztrált ügyfelek térnek be ide, ehhez csupán személyes okmányokra és érvényes tüdőszűrő-vizsgálati papírra van szükség.
„Aki idejön, annak komolyabb segítségre van szüksége, csak úgy, alkalmilag nem térnek be hozzánk – mondja Horváth Mónika intézményvezető. – Ha valaki bejelentkezik, akkor a felvételi beszélgetésen elmondjuk, hogy kik vagyunk, mit csinálunk, miben tudunk segíteni, és természetesen meghallgatjuk, hogy a jelentkezőnek mire van szüksége pontosan. Elsősorban utcán élő hajléktalanok a gondozottaink, de maga a csepeli közeg megkívánja, hogy nagyon elszegényedett nyugdíjasokkal, illetve családokkal is foglalkozzunk.”
Van sikertörténet
Az első épületben zajlik az ügyfélfogadás, és itt van lehetőség fürdésre, mosásra, adományok átvételére, étkezésre. A másik épületben a személyes, akár egyéni kéréseket intéző beszélgetések zajlanak. Mintegy hatvanan vannak az állandó ügyfelek, közülük tíz-húsz a régi segélykérő, a többiek rotálódnak. A helyzetüket a hullámzó szociális állapotok is meghatározzák. A régóta meglévő ügyfelek esetében beszédes, hogy a környezet, amelyben élnek, mennyire tudja őket segíteni vagy éppen ellenkezőleg: visszahúzni.
Az Ökumenikus Segélyszervezetnek ebben az intézményében hat főállású szociális munkás, egy megállapodásos segítő és egy biztonsági őr alkotja a dolgozói csapatot. Ám egy hajléktalanmelegedőben járva ott motoszkál az emberben a kérdés: van ezen a területen egyáltalán sikertörténet? És jó hallani a választ a szakembertől.
„Az egyik ügyfelünket három éve ismertem meg, mikor idekerült Csepelre a segélyszervezethez. Ez a férfi akkor az ötvenes éveiben járó, masszív alkoholista volt, akiben megvolt a lehetőség a gyógyulásra, javulásra, de valahogy sosem sikerült neki. Ittas állapotban nagyon sokszor volt agresszív, mi mégis nagyon hamar megtaláltuk egymással a közös hangot – kezd a történet ismertetésébe Horváth Mónika. – Ő tipikusan az az ügyfél volt, akit eleinte mindenhova kísérni kellett az ügyintézésre. De amikor eljött a pillanat, hogy egyedül tudta a dolgait intézni, egyedül szervezte meg, hogy legyen háziorvosa, attól kezdve változás következett be az életében, kinyílt. Büszkén mondhatom, hogy mára már albérletben lakik, nyolcórás, bejelentett állása van, és boldogan élnek az élettársával. Ám ez a nagyon örömteli eset tényleg ritka.”
Horváth Mónika intézményvezető az ügyfeleivel
Sokaknak nem jön el az áttörés az életükben, nem tudják megtenni az egyes lépéseket magukért, inkább maradnak az utcán. És olyan is van, aki nem magáért, hanem megfelelési kényszerből, a segélyszervezeti dolgozókért csinálja meg a kért dolgokat, de ezek a döntések nem vezetnek kiúthoz.
„A sikerhez ketten kellenek: az ügyfél és a szociális munkás. Kettejük különleges bizalmi kapcsolata és tenni akarása vezethet a jó irányba. Olykor a szociális munkásnak – mondhatni, már sértő módon – bele kell lépnie az ügyfél személyes életébe, hogy rá lehessen jönni, mi a gát, miért nem tud megtörténni a változás. De az is megesik, hogy az ügyfelek »vizsgáztatják« a szociális munkásokat, hogy felmérjék, megbízhatnak-e bennük. Türelem, bizalom és számtalan újrakezdés hozhatja el az eredményt” – tudjuk meg Horváth Mónikától.
Emberség és nyugalom
A hajléktalanellátásban dolgozni sziszifuszi munkának tűnhet. Míg a gyerekeken vagy akár az állatokon mindenki örömmel segít, a társadalom peremére sodródottakat nehezen tudjuk elfogadni, megérteni, pláne segíteni. Ritka, hogy valaki kifejezetten ezt a szakterületet válassza magának. A csepeli intézményvezető azonban rajongással beszél a munkájáról.
„Mikor diákként azt mondtam, szociális munkás szeretnék lenni, sokan kérdezték tőlem, hogy miért csinálnám. Mostanra úgy tudom megfogalmazni, hogy azért vagyok szerelmes a szociális munkába és azon belül is a hajléktalanellátásba, mert itt csak az számít, hogy milyen ember vagyok valójában. Itt nem érdekli a másikat, hogy milyen a telefonod, vagy van-e műkörmöd. Itt ha őszinte – mondhatjuk: nagybetűs Ember – vagy, akkor mész valamire, csak ez számít. Persze a szociális munkán belül is mi, a hajléktalanellátásban dolgozók vagyunk azok, akik csúnyán beszélnek, tetvesek, rühesek lesznek” – meséli nevetve Horváth Mónika.
A segélyszervezet hajléktalanok ellátására szakosodott nappali melegedője
„Mikor belépek ide, mindig nyugalom van, családias környezet fogad. Mindenap többszöri étkezést kapunk, kezdve a reggelivel, akár még repetát is, ha van rá lehetőség. Télen meleg teát, hogy átmelegedhessünk, nyáron hideg üdítőt, limonádét, ami a hőségben igazán jólesik az embernek, pláne kánikula idején – ezt már az egyik ügyfél, Zoltán meséli. – Olyankor figyelnek arra is, hogy több időre beengednek az épületbe, nehogy valamelyikünk hőgutát kapjon. Vannak korlátozások, de azok betartásával próbálnak emberségesek lenni itt Csepelen. Persze jó lenne több időt itt tölteni, akár csak az udvarban leülni, elbeszélgetni a másikkal. Szállón vagyok én is, a barátaim is, de próbálunk arra figyelni, hogy ne úgy nézzünk ki, mint a hajléktalanok. Valahova jutottunk sajnos, de próbáljuk összeszedni magunkat, és ebben ad segítséget a segélyszervezet.
Az itt dolgozókat név szerint fel tudom sorolni. Az intézményvezetőhöz, bármilyen elfoglalt is, mindig lehet kérdéssel fordulni, mindig meghallgatja az őt kérdezőt, legyen szó egy hivatalos papír elintézéséről vagy csak simán egy beszélgetésről.
A jó szó mellett olyan alapvető segítségekre kell gondolni itt, a nappali melegedőben, mint a tiszta törülköző, a tusfürdő, fertőtlenítő, vitamin és természetesen a napi többszöri étkezés.”
Biztonságérzet békeidőben és járványban
A csepeli hajléktalanmelegedőben sokszínű csapat dolgozik: van idős, és van egészen fiatal, van diplomás, és van egykori hajléktalan, tapasztalati segítő. Így tudnak igazán szerteágazóan segíteni. A felvételi beszélgetésnek is az a lényege, hogy kiderüljön, az ügyfélnek mire van szüksége pontosan. Időnként csak egészen egyszerű információra vagy egy váltás tiszta ruhára, de előfordul az is, hogy az itteni szakemberek nem tudnak segíteni, és a Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálathoz kell küldeniük egy-egy jelentkezőt. És sajnos sokszor olyan is van, hogy egy-egy krónikus beteg kisnyugdíjas ügyfél nem tudja magának megvenni a gyógyszereit – még ha csak havi ötezer forintba kerülnek is –, így a gyógyszerkiváltásban kell neki segítséget nyújtani.
Az intézményvezető által említett emberség és tisztelet nemcsak a dolgozók, de az ügyfelek számára is fontos. „Kint lenéznek minket, de itt nem kezelnek le. Biztonság is van, mert van őr is. Akik itt dolgoznak, mind kedvesek, normálisak, mindenkit név szerint fel tudok sorolni én is. Itt még a biztonsági őrrel is lehet jókat beszélgetni vagy meginni vele egy kávét, bármiben segít, és ha valamit nem tud, akkor utánakérdez. Minden lehetőséggel élek, amit kínálnak. Az étkezés, a fürdés, mosás, amikor csak lehetőség van rá. A hajléktalanlétből kijönni nemcsak egy emberen, a szociális munkáson múlik, hanem kettőn áll a vásár. Semmibe nem kerül elmenni a tüdőszűrőbe, elintézni a papírokat, beadatni az oltást. Bennem van felelősség a másik iránt, mert nem akarom, hogy beteg legyek, vagy megfertőzzek mást” – mondja Attila, egy másik ügyfél.
A járványhelyzet a szociális szféra dolgozóit és ellátottait is nagyon megterhelte, hiszen korlátozni kellett a létszámot, a bent tartózkodás időkeretét is, sok új ügyfél is jelentkezett. Rendkívül nehéz volt a tizenkét főben meghatározott létszámkorlátot betartani az előző télen is. „Ilyenkor végtelenül nehéz a tizenharmadik embernek azt mondani, hogy őt már nem tudjuk beengedni, várnia kell még egy órát, úgy, hogy tudom, hogy az egész éjszakát az utcán töltötte mínusz tíz fokban” – árulja el Horváth Mónika. Ugyanakkor azt is megtudjuk: az intézményvezető nagyon büszke arra, hogy a rendkívül nehéz időszak ellenére náluk egy ügyfél sem fertőződött meg, senkit nem vesztettek el sem a kollégák, sem az ügyfelek közül.
A biztonságérzet pedig nemcsak a járványhelyzetben, hanem békeidőben is fontos egy ilyen intézményben. „Ahogy ide bejövök, nincs bennem az a szorongás, hogy lenéznek, mert hajléktalan vagyok. Az összes dolgozó nagyon segítőkész. Lehet beszélgetni is, kérdezni is. Emberszámba vesznek minket, és ez jólesik. Amit lehet, azért én is megteszek persze, hiszen az oltást is beadattam, van tüdőszűrős papírom is. Fontos, hogy itt van ingyenes tárolószekrényünk, be tudjuk tenni a váltóruhánkat, így mindig tiszták lehetünk, és nem nézünk úgy ki, mint a hajléktalanok” – meséli Norbert.
A járvány újbóli fellángolásával a munkatársak továbbra is nagyon odafigyelnek a biztonságra. Kötelező a maszk, ugyanakkor az ügyfelektől nem kérnek kötelezően védettségi igazolványt, hiszen így lenne olyan, akit nem engedhetnének be, ez pedig ellentétes az intézményvezető elveivel. Bár a hajléktalanok között is sokan vannak, akik felvették az oltást, de ha valakinek nincs védettségi igazolványa, az nem lehet kizáró ok – ő is kap ételt, és átmelegedhet Csepelen.
Központosított segítségnyújtás
A hajléktalanmelegedőtől kissé távolabb, a kertvárosi részben, egy egykori, mára felújított iskolaépületben működik 2015 óta a segélyszervezet segélyközpontja. Sokszor megmosolyogják ezt azok a dolgozók, akik anno ide jártak iskolába. A központban összesen öten dolgoznak bent, de külső segítségként van jogász, adóságkezelési tanácsadó vagy épp pályázatfigyelő munkatársuk is, aki egy-egy esetben szakmai tanáccsal segít.
A segélyközpont vezetőjétől, Révfalvi Dorottyától megtudjuk, hogy míg a 2000-es évek elején hetente három segélykérő jelentkezett, addig mára ez a szám rendkívül megugrott. A tavalyi év mérlege hetvenhétezer kérés volt, azaz a koronavírus-járvány alatt több mint ezernégyszáz segélykérés érkezett hozzájuk hetente mindenféle módon: telefonon, postai le-vélben, e-mailben.
Révfalvi Dorottya, a segélyközpont vezetője (középen) a munkatársai körében
A munkatársak közül egyesek a beérkező segélykérésekkel foglalkoznak, eldöntik, mely esetekben kell azonnal segíteni, mert komoly krízishelyzet van a háttérben. Van, aki a nagyobb stratégiai partnerekkel, cégekkel tartja a kapcsolatot, hiszen a vállalatok nem tudnak a segélykérőkkel szakmailag foglalkozni, ezért a megkereséseket átirányítják a segélyszervezethez. A vállalatokkal közös segítségnyújtás sokszor háztartási gépek, tisztítószerek, zöldség-gyümölcs, pékáru megfelelő módon való célba juttatását jelenti.
Mint megtudjuk, az ügyfelek egyik felét levelezés alapján – „papíralapon” – kezelik, a másik felét pedig a „terepen”, a megsegítettek otthonaiban. Tehát az itt dolgozók beosztják, hogy ki mikor van az irodában, és ki az, aki éppen családlátogatásra megy.
A segélyszervezet segélyközpontja
Sokan úgy keresik a segélyközpontot, hogy nem igazán tudják, milyen segítségre lenne szükségük. A jól irányzott segítségnyújtás alapja pedig az, hogy a szakemberek megismerjék az esetet. Ha valaki például azzal fordul a szervezethez, hogy „tönkrement az életem”, akkor utána kell járni, mi a pontos és hatásos segítség, amelyre szüksége van. Például nem célszerű konzerveket adni, ha a segélykérőnek a tartós élelmiszer helyett inkább életvezetési tanácsadás lenne a valódi segítség.
A központ vezetője úgy fogalmaz: komoly előkészítő munka előzi meg a konkrét segélyezési döntéseket. Ugyanakkor a segélykérő együttműködése is fontos. Aki csak elvár, türelmetlen, annak meg kell tanítaniuk azt is, hogy a támogatásért valamit neki is tennie kell – például egy-egy befizetetlen számla kiegyenlítése esetében be kell tartania a közösen kidolgozott törlesztési ütemtervet.
Emlékezetes esetek
A heti több mint ezer megkeresésnek nem mindegyikét követi sikeres segítségnyújtás, ezért is adódik a kérdés: mely esetekre emlékeznek vissza szívesen, jó emlékként? Révfalvi Dorottya az egyik sikertörténetének azt tartja, hogy a segélyszervezet által egykor megsegített egyik kisgyermek, akit egykor a karjaiban tartott, ma már anyuka, és a korábban hallott életvezeté-si tanácsokat a gyakorlatban kamatoztatja; a gyermekkori nehézségek ellenére ma már rendben van az élete.
„Az én egyik legemlékezetesebb esetem egy ételosztáshoz kötődik. Az egyik évben már reggel nyolc órakor, amikor még csak az előkészületek zajlottak, megjelent egy férfi. Másnap reggel ugyanígy ott állt. Mikor vittem neki egy bögre meleg teát, elmesélte, hogy vidékről jön, és ugyan nagyon szeret a sátorban beszélgetni a többiekkel, és elfogyasztani az ebédet, de aztán még egyszer beáll a sorba, hogy elvihesse a családjának az aznapi meleg ételt. Mivel az egész családnak nincsen annyi pénze, hogy elutazzon Budapestre, ő korán érkezik, és a végéig marad, hogy ne csak neki, hanem a családjának is jusson ennivaló. Ő a nagypapa, aki ingyen tud utazni, így szervezi meg, hogy ne éhezzen a családja” – meséli Ardelean Mária munkatárs.
Az itt dolgozók örömét egyikük így fogalmazza meg: „Feltöltenek azok a hívások, e-mailek, amikben az ügyfelek visszajeleznek nekem, hogy milyen sokat számított az, amit kaptak, és honnan hova sikerült eljutniuk az általam közvetített segítséggel. Ez nagyon jó érzés.” Egy másik munkatárs, Szabó Mária hozzáteszi: „Bármennyire klisésen is hangzik, nagyon jó adni, és olyan jó látni, hogy sikerült segíteni!”
* * *
Az Ökumenikus Segélyszervezet fennállásának harmincadik évfordulójára a Luther Kiadóval közösen különleges meglepetéssel jelentkezett. Az És te mit kaptál? – Történetek arról, miért nagyobb öröm adni, mint... című könyvben közismert önkéntes segítők, illetve megsegítettek mesélnek arról, mit jelent számukra adni és kapni. A kötet megvásárolható a kiadó könyvesboltjában és webáruházában.
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. december 12–19-i, 86. évfolyam 49–50. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.
