A tíz éve megválasztott Ferenc pápa újbóli magyarországi látogatása kapcsán a katolikus egyházfőt fókuszba állító lapszámmal készült a Vigilia folyóirat idei márciusi száma. „Mit köszönhetek Ferenc pápának?” – tették fel a szerkesztők a körkérdést mások mellett Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspöknek. A lap hasábjain megjelent, személyes hangvételű írást közöljük.
Munib Younan szentföldi püspök, a Lutheránus Világszövetség akkori elnöke, Ferenc pápa és Martin Junge LVSZ-főtitkár 2016. október 31-én Lundban
Mosolyogva gondolok vissza Ferenc pápa 2013. március 13-ai megválasztására, pontosabban arra, amit akkor átéltem. Egészen sajátos helyzet volt. Aznap tartottuk országos presbiteri ülésünket, amely a zsinati testület után a Magyarországi Evangélikus Egyház legmagasabb döntéshozó fóruma. Már zajlott a konklávé, és mindannyiunkat nagyon érdekelt az eredmény. Azokban az órákban már híre volt, hogy talán felszáll a fehér füst… A megbeszélésen a laptopjaink előtt ültünk, és azon kaptuk magunkat, hogy a tárgysorozattal kevésbé törődve mindenki a híreket nézi. A levezető elnök aztán úgy döntött, hogy ha már így alakult, függesszük fel az ülést, nézzük együtt. Még a telefonommal is készítettem fényképet arról, hogy az evangélikusok mennyire figyelik a katolikus egyház fejleményeit. Majd vártunk, vártunk, de valami miatt nagyon elhúzódott a döntés; be is kellett fejeznünk az ülést, magam is elindultam haza. Az autóban hallgattam tovább a közvetítést. Nem is tudom, miért, de egészen izgatott voltam. Hazaérve sem szálltam ki a kocsiból, nem akartam elveszíteni egy percet sem addig, amíg a garázslakattal vacakolok. És amikor egyszer csak elhangzott a számomra ismeretlen Jorge Mario Bergoglio név, a közvetítést a televízióban szakértőként és tolmácsként is szolgáló Vértesaljai László atya hozzátette: jezsuita… Őszintén szólva ekkor eszembe villant az egyháztörténet egyik-másik epizódja a protestánsok és jezsuiták szembenállásáról. Sokáig nem értem rá ezen gondolkodni, mert lekötött azóta híressé vált, kedves civil köszöntése: „Jó estét!” Ennél a gesztusánál is fontosabb volt, hogy letérdepeltette a Szent Péter téren összegyűlt tömeget, és kérte, imádkozzanak érte.
Aztán „a meglepetések pápájaként” egyháza nevében bocsánatot kért azért a magatartásért, amelyet egyháza más keresztények ellen a múltban tanúsított. Azt mondta, hogy ez nem tükrözte az evangélium szellemiségét. Vallom ugyanakkor, hogy nekünk, protestánsoknak is bocsánatot kellett kérnünk, hiszen mi is sokat vétettünk a keresztény egység ellen, s részesek voltunk katolikus papok és világiak halálában. Fontosnak tartottam, hogy magyarul is megjelenjen a római katolikus és evangélikus közös bizottság által szerkeszett és kiadott, A szembenállástól a közösségig című irat 2016-ban, majd az ötven év párbeszédének dokumentumgyűjteménye, az Úton az egység felé című vaskos kötet 2021-ben.
Boldog vagyok, hogy a világ hetvenötmillió evangélikusát tömörítő Lutheránus Világszövetség egyik alelnöke lehettem abban az időben, amikor a reformáció ötszázadik évfordulójára emlékeztünk Lundban. Az alkalmon Ferenc pápa is részt vett. Itt is azzal kezdte beszédét, hogy bocsánatot kell kérnünk egymástól az egymásnak okozott sebekért. Egyik fontos mondata így hangzik: „Hálával ismerjük el, hogy a reformáció segített még inkább központi jelleget adni a Szentírásnak a katolikus egyházon belül.” Végül máig tartó érvényességgel a híres lutheri kérdést idézte: „Hogyan találok irgalmas Istent?”
Az egyháztörténeti jelentőségű lundi alkalomról – amelyen Ferenc pápa és a Lutheránus Világszövetség akkori elnöke, Munib Younan szentföldi püspök egy fontos dokumentumot is aláírt – beszámolt a világsajtó. Magam mindezt egy személyes élménnyel egészítem ki. Az istentisztelet után az evangélikus püspök megkérdezte a pápát: „What’s next?” – „Mi a következő lépés?” Ő így válaszolt: „I don’t know. I am not the Holy Spirit.” – „Nem tudom, nem én vagyok a Szentlélek.” Ebben a mondatban véleményem szerint az a remény és az az elszánás is benne van, hogy ha a Szentlélek úgy akarja, akkor mi nem lehetünk az ő akadályai, és további lépéseket kell tennünk a látható egység felé vezető úton.
Mi, evangélikusok sokat tanulunk Ferenc pápától, leginkább az irgalmasság gyakorlásának terén. A jézusi befogadást és könyörületet tükröző szavai – amelyeket persze sokszor rosszindulatúan kiforgattak – sokunk számára bátorítóak idehaza is. Megragadott az a közvetlenség is, amellyel a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson a protestáns, ortodox és zsidó vezetőket köszöntötte, velük beszélgetett. Ugyanez a természetesség jellemezte, amikor 2021 őszén fogadott bennünket, evangélikus és katolikus püspököket, akik a roma szakollégistákkal jártunk a Vatikánban. Örülünk annak is, amikor ő is pozitív példaként hivatkozik ránk. 2023. január 20-án az egyházmegyék liturgikus felelősei előtt a következőket mondta: „Kérem szépen, a homíliák katasztrofálisak! Néha mesélik nekem: »Elmentem misére azon a plébánián, és egy jó kis filozófiaórát hallhattunk, negyven-negyvenöt perces előadást.« […] És ezt már annyiszor elmondtam, mert ez olyasmi, amit sosem értünk meg: a homília nem előadás, hanem szentelmény. A lutheránusok azt mondják, hogy szentség, szentelmény – azt hiszem, a lutheránusok mondják –; ez szentelmény, nem előadás. Imádkozva kell előkészíteni, apostoli szellemben.”
Igen, mindent imádkozva kell előkészíteni. A többi valóban a Szentlélek műve. „A szél fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy…” (Jn 3,8)
