Az Istent kereső ember

Az etióp kincstárnok megtérésének története (ApCsel 8,26–40) alapján tartott előadás-sorozatot Túróczy Zoltán 1942 augusztusában az Evangélikus Testvéri Szolgálat gyenesdiási férfievangelizációján. A hat alkalom leirata A hitrejutás útja címmel az Élő Víz Evangéliumi Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1943-ban. A szöveg részenkénti újraközlésével emlékezünk az ötven évvel ezelőtt elhunyt püspökre.

Kandakénak a szerecsenek királyasszonyának komornyikjáról szól ez a történet. Hatalmas ember, hiszen a királyasszony egész kincstárának felügyelője. Ha ma élne, pénzügyminiszternek neveznék. Gazdag is, máskülönben nem utazhatott volna Szerecsenországból Jeruzsálembe csak azért, hogy a templomba mehessen, És okos ember is. Tud olvasni. Előkelő urak még a középkorban is sokszor írattak íródeákkal, mert maguk csak a nevüket tudták aláírni. Mindezeken felül vallásos ember is, máskülönben nem ment volna a templomba imádkozni Jeruzsálembe.

Ha valakinek közülünk ilyen értékei lennének, azt mondanánk rá, hogy milyen boldog ez az ember! Szerecsenország pénzügyminisztere mégis boldogtalan. Azért megy Jeruzsálembe, mert valamit keres. Aki keres, annak hiányérzete van. Akinek hiányérzete van, az boldogtalan. Ez a hiányérzet hajtja őt Jeruzsálembe. Nem kirándulni megy.

Mi lehet Jeruzsálemben, ami otthon nincs meg neki? Az a körülmény, hogy a templomba megy, azt mutatja, hogy azt gondolja: ott lehet az a valami, ami hiányzik neki. Ott kell lennie annak a plusznak, aminek megtalálását otthon nem remélheti.

A szerecsen főembernek Isten hiányzik. Istenei vannak néki, de Istene nincsen. Bálványa van, nem is egy, de érzi, hogy azok közül egyik sem az igazi Isten. Ezért keresi az igazit. Az a meggyőződése, hogy Isten életszükséglet. Nélküle nem tud az ember megélni. Nyugtalan a szívünk, míg csak meg nem nyugszik Őbenne.

Hiányérzetünk nekünk is van. Lehet, hogy magam sem tudom, mi az, ami hiányzik, csak érzem, hogy valakinek kellene lennem, másnak, mint most. Ez a nyugtalanító hiányérzet olykor szórakozásba kerget, olykor bűnbe, máskor „szent" cselekedetekbe, zarándoklásba. Tudod, mi hiányzik, miért ez a nyugtalanság, ez a konferenciáról-konferenciára hajtó vándorösztön? Istenem nincsen! Ez a baj igazi oka, akármi mást fogalmazok is meg ok gyanánt.

Ámós 5:4-ben így szól az Úr Isten: „Engem keressetek és éltek!" Életkielégülés tehát csak Istennél van. Lehet jó az életem villanykörtéje, mégis minden sötétség az életemben, mert a békességnek, a fénynek, a nyugalomnak, a harmóniának középpontjával, az élő Istennel megszakadt az összeköttetésem. Nincsen Istenem. Isten van, csak ez az Isten nem az enyém. Rajtam pedig csak az én Istenem segíthet. Tudom, hogy hiányérzetemre van kielégülés, csak nincsen a birtokomban.

* * *

Hát miért nem az enyém? Azért, mert eldobtam magamtól. A bűneim miatt nem az enyém. Ezt nem látja a szerecsen főember. Elindul Istent keresni, de azt hiszi, hogy a földrajzi helyet kell megcserélnie, s nem tudja, hogy a szívét kellene kicserélnie. Csak hiányérzete van, de kettősségérzete még nincsen. Még nem látja, hogy rabja a bűnnek.

Ma is sokan és sokszor próbálják Istent úgy megtalálni, hogy kikerülik a bűn kérdését.

Keresik Istent az embermentes természetben, a diszharmóniamentes szépben, gyönyörű tájakban, festményekben, szobrokban, zenében, költészetben, múzeumokban. Nem kétséges, hogy mindezek tudnak szerezni bizonyos lelki emelkedettséget, csakhogy akik így keresik hiányérzetük kielégülését, azok bódítószerrel akarják gyógyítani a bajt, bódítószer pedig csak ideig-óráig való enyhülést hozhat, ellenben gyógyulást nem. Istent a bűntudat kikerülésével nem lehet megtalálni.

Sokan vannak, akik sejtenek valamit ebből az igazságból s ezért a jócselekedetekben keresik Istent. Azt gondolják, hogy az ennek a belső, nyugtalanító hiányérzetnek az oka, hogy nem elég „jók" s ezért elindulnak az áldozatos szeretetszolgálat útján. Tiszteletreméltó és sokakat megszégyenítő, amit felmutatnak. Tényleg boldoggá is teszi őket, ha mást boldogíthatnak. A hálakönnyek csillogásától mintha kiteljesednék az életük. De azután egyszer csak elkezd hűlni a szívük. Csalódnak azokban, akikkel jót tesznek, azokban is, akiktől jót várnak s végül önmagukban is. Megismerik a rászorultakban az irgalmasság élősdijeit, a jobbmódúakban a kőszívű ember fiait, önmagukban a jószívűségében tetszelgő hiú embert, vagy a mechanizmussá hűlt szociális gépet. Erre oly keserű lesz a szájuk íze, hogy megutálják az egész életet s zordan visszavonulnak forogva a csalódás keserű levében s panaszolgatva állandóan: Minden hiábavalóság. Bizony, nem lehet Istent a bűntudat kikerülésével megtalálni.

Sokan vannak, akik mélyebbre szállnak, s erkölcsi síkon keresik életük kiteljesedését. Hősi elszántsággal rántják ki akaratuk kardját bűneik ellen. Megpróbálnak erős elhatározással szakítani mindennel, ami ellen erkölcsi érzékük tiltakozik. Fogadalmakkal, esküvésekkel erősítgetik gyenge akaratukat, majd megpróbálnak apránként leszokni a bűnről. Aztán örök búcsúzkodással mindig holnapra halasztják az új élet kezdetét. Végül elkeseredetten látják be, hogy a pokol felé vezető út az önerejében bízó ember jószándékával van kikövezve. Jól látják, hogy a bűn kikerülésével nem lehet Istent megtalálni, szembe is néznek a bűn kérdésével, de megoldani nem tudják.

Nem lehet csodálkozni azon, hogy ezek után sok olyan ember is akad, aki az emberben élő őshiányérzet kielégülését a vallásos és egyházi életben keresi. Érzi, hogy kiszakadt az Édenből s ez az, ami hiányzik neki. Botorkálva megindul az Éden kapuja felé. Keresi az elhagyott Istent, de nem azt, aki ellen fellázadt, akit bűnével megsértett, nem a szent Istent, hanem a Gondviselőt, aki őt mindennel ellátja s könnyűvé teszi számára az életet. Keresi azt az Istent, aki neki szolgál, de nem kell neki az az Isten, aki tőle vár szolgálatot. Keresi azt az Istent, akinek ő parancsolhat, de nem kell neki az az Isten, aki az embernek osztogat parancsokat.

Ez az emberformálta Isten tehetetlen a bűnnel szemben. Tud adni romantikus ellágyulásokat és naiv vigasztalást, ha fáj az élet és üresnek érzi magát az ember, de nincs ereje ahhoz, hogy megszabadítson a gonoszságaimtól.

* * *

A szerecsen pénzügyminiszter kereste az Istent, de nem találta meg. Tulajdonképpen jó helyen kereste és mégsem találta. Ez a tragédiája mindazoknak, akik a bűn problémájának megkerülésével akarják megtalálni Istent.

Meg kell azonban őszintén mondanunk azt is, hogy Isten emberi oldalról egyáltalában sohasem található meg. Elrejtett az Isten. Ember soha meg nem találhatja. Ahogy van színvakság, úgy van Istenvakság is. A bűn megvakította az embert Isten meglátása szempontjából. E földről a mennybe, Istenhez, nem vezet út.

Milyen borzasztó keresni valamit és nem találni! Még borzasztóbb valakit keresni és nem találni! Ezerszer borzasztóbb keresni Istent és nem találni meg!

És mégse essünk kétségbe, ha hiába keressük Istent! Isten megtalálásához az út a kétségbeesésen keresztül vezet. Az istenkeresésben tanácstalanul vergődő, kétségbeesett emberhez két üzenetet küld Isten: Ne hagyjátok abba a keresést, „mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből" (Fil. 2:13). És: „Közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok" (Jakab 4:8).

* * *

A sorozat továbi részeit keressék a héten minden reggel az Evangélikus.hu nyitó oldalán!