Sokszoros termés
Sorozatunkban az evangélikus bibliaolvasó Útmutató heti igéinek egyikéről elmélkedünk.
„[H]a a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” (Jn 12,24)
Amikor elkezdünk valami újat, belevágunk egy munkába, meghozunk egy életre szóló döntést, azt abban a reményben tesszük, hogy lesz eredménye, boldogságot hoz, nem fogjuk megbánni. Bizonyos helyzetekben nem láthatjuk előre, hogyan fognak alakulni a dolgok, de van, amikor biztosak lehetünk abban, hogy mire jutunk, ha kitartóan végigcsináljuk.
Vetéskor a gazda szinte maga előtt látja a bő termést hozó aratást, s amikor ez megvalósul, hálás szívvel állapítja meg: megérte keményen dolgozni! Visszhangzik gyerekkoromból az a – rossz mezőgazdasági évek végén hallott – mondat, hogy „valamennyi azért most is termett…”
Jézus, miután bevonult Jeruzsálembe, még egy kis ideig az emberek között tartózkodott, majd – erről olvashatunk a következő fejezetekben – csak a tanítványaival foglalkozott. Ekkor már izzott körülötte a levegő. A tömeg rajongásának és a vallási vezetők gyűlöletének szorításában ő már tudta: itt az idő, hamarosan meg kell halnia. Az a küldetése, hogy megváltsa az embereket, és ennek módja a kereszthalál. Odaadja az életét azért, hogy mi élhessünk.
Amikor az Úr Jézus a halálára készült, biztos volt abban, hogy Isten üdvterve valósul meg az ő áldozata révén. Hogy ennek a vetésnek is lesz termése, életének elvetése sokak számára áldást hoz majd. Hiszen aki hisz őbenne, bűnbocsánatot és örök életet nyer, és sokan lesznek majd, akik hisznek. A kérdés most az: mi közöttük vagyunk-e?
„Kérlek, halálod ára, / Rajtam ne vesszen kárba!” – énekeljük egyik böjti énekünkben (EÉ 203). S a búzáról és konkolyról (Mt 13) szóló jézusi példázat is figyelmeztet (bár ott az Emberfia nem magként, hanem magvetőként beszél önmagáról): aratáskor különválasztják a búzát a konkolytól. Jézus azért halt meg, hogy mi megváltott emberként Isten országába gyűjtethessünk be. Ugye így lesz, és részese leszünk a sokszoros termésnek?