Vallomások, intelmek a konfirmációról

A konfirmáció a lelkészek szolgálatában is meghatározó esemény. Sokan a saját gyermekkori konfirmációi élményük hatására alakították a későbbi évtizedekben az általuk konfirmáltak felkészülését vagy a konfirmációi istentiszteleten elmondott prédikációjuk üzenetét. Összeállításunkban nyugalmazott lelkészek – többen már nincsenek az élők sorában – konfirmációról szóló személyes vallomásaiból szemezgetünk, illetve az Evangélikus Élet című egyházi lap korábbi számaiból idézünk rövid részleteket, arra a kérdésre keresve a választ, hogy kinek mit jelent a konfirmáció, illetve hogyan lehet röviden megfogalmazni a lényegét.

Az evangélikus egyház rendje szerint csak megkeresztelt személyek konfirmálhatnak. A konfirmáció keretében megvallják hitüket és megerősítik a keresztségben szerzett, Istenhez kötődő szövetségüket. A gyermekkeresztségben a keresztszülők vállalják a felelősséget a gyermek konfirmációjáig, amikor a konfirmandus az egyház felnőtt tagjává válik. Az Evangélikus Élet című lap 1937. január 31-ei számában Kemény Péter A keresztszülő kötelességei című írásában tizenöt pontban szedte össze az általa javasolt „szabályokat” a keresztszülők részére. Így inti őket a konfirmációra vonatkozóan: „Keresztgyermeked hittanvizsgáján lehetőleg mindig ott légy, konfirmációjáról pedig semmiképpen sem hiányozzál. Templomban kezdődött feladatod a kereszteléskor és templomban végződjék a konfirmáció és az úrvacsoravétel napján. Ezért keresztgyermekeddel együtt járulj az Úr asztalához, és vedd érette a bűnbocsánat, a feloldozás, az Istennel való közösség és hálaadás poharát.”

***

A 2019-ben elhunyt Zügn Tamás evangélikus lelkész a következőképp magyarázta a megváltás, illetve a keresztség és a konfirmáció lényegét az Evangélikus Élet 1992. május 24-ei számának Jn 20,16–18 alapján írt, A nagy felismerés című igemagyarázatában: „Isten gyermekei akkor kerülnek a megváltás érvényessége alá, amikor beteljesedik rajtuk Ézsaiás próféta szava: »Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak téged, enyém vagy.« Minket is nevünkön szólított a feltámadott Úr: a keresztségben a mi nevünk fonódott össze az Ő nevével. A konfirmáció alkalmával ismét nevünkön szólítva kaptuk a megerősítést.”

***

Az egyház rendje szerint konfirmációra csak az a személy bocsátható, aki előzetesen részt vett a felkészítő oktatáson. A 2008-ban kilencvenhárom éves korában elhunyt Benczúr László az Evangélikus Élet 1967. január 29-ei számában Folyik a konfirmáció címmel írt egy cikket. Ebben a következőképpen összegzi a konfirmációi oktatás lényegét az evangélikus lelkész: „A gyermekek szerint azonban a [konfirmációi] oktatás is konfirmáció. Amikor konfirmandusaink előkészítő órára mennek, ezt mondják: konfirmációra megyek. Pontatlanság ez? Nem hiszem. A konfirmáció szó magyarul megerősítést jelent. A konfirmandusok azt várják az oktatástól, hogy az a legalapvetőbb keresztény ismeretek segítségével a hitben erősítse őket. Már az oktatásnak konfirmációvá, vagyis megerősítéssé kell válnia.”

***

A konfirmáció két részből áll: a konfirmációi vizsgából és a konfirmációi istentiszteletből. A konfirmációi vizsgán a konfirmandusok általában kátészerűen, azaz kérdés-felelet formájában adnak számot egyházuk tanításáról és bibliaismeretükről. Az 1924-ben született Bohus Imre evangélikus lelkész, harminckét évig a fóti, illetve a mogyoródi gyülekezet pásztora, 2000-ben így vallott a konfirmációról Néhány emlékem a konfirmációról című írásában: „Magam mindig hangsúlyoztam, hogy a [konfirmációi] vizsga alkalmával a gyerekek prédikálnak. Rajtuk keresztül üzen Isten. Emlékeztet arra, amit esetleg elfelejtettünk, újra magához hív, és felkínálja szeretetét. […] A leírtak után megemlítem, hogy konfirmációra készülve támadt bennem vágyakozás a Szentírás után. Akkor kezdtem eleinte rendszertelenül, majd egyre rendszeresebben olvasni. Jézust ez hozta bele az életembe.”

***

A konfirmációi istentisztelet meghatározó része, amikor a lelkész egymás után megáldja az oltár előtt térdelő konfirmandusokat. Kezét fejükre teszi, és az áldó szavakat egy-egy személyre szóló bibliai igével egészíti ki. Ez az áldás és igevers sokakat egész életükben elkísér. Bárdossy Tibor nyugalmazott irsai evangélikus lelkész 2000-ben írt, Tudod-e a konfirmációs igédet? című írásában arról vall, hogy hiányérzetet okozott számára, hogy nem emlékszik saját áldó igéjére. „Nagy szomorúságomra nem ismerem konfirmációs igémet. Amikor elhangzott, nem jegyeztem meg. Később, amikor szerettem volna megtudni, sehol sem találtam leírva. Talán ez inspirál erősen arra, hogy »az egész életre szóló konfirmációs igét« sokféleképpen maradandóvá igyekezzem tenni tanítványaim számára. […]

A konfirmandusok igéjüket – rövid magyarázattal – már jóval a konfirmáció előtt egy szép kis festett kártyán megkapják, s a gondosabbak Bibliájukba ragasztják. Megtanulják, ismétlik és a konfirmációi istentiszteleten nevük elhangzása után már ők maguk mondják. Már többen is így vallottak több éve kapott igéjükről: »Annyira nekem szóló, rám illik, jó, hogy ezt kaptam. Hogyan tetszett ezt kiválasztani?« Mintha éreznék, hogy valóban személyre szólóan keresem és választom az »útravalót«.”

***

E fenti vallomás is jelzi, milyen különleges közvetítő szerepük van a lelkészeknek az égi és a földi világ között. Sólyom Károly nyugalmazott evangélikus lelkész, püspökhelyettes Ez volt az én konfirmációm című írásában a lelkészi szolgálat „szakmai titkába” enged bepillantani, amikor a következőképpen fogalmaz: „A lelkészi szolgálatunk minden vetülete imádkozó életet igényel, de a konfirmáció szolgálata különösen is. A rá való készülés is imádságos készülés, Isten tegyen alkalmassá, hogy észrevegyem, amikor az ő munkája kezdődik és beindul, és legyek készen feladni a magam elgondolását, ha ő más útra visz.”

***

A konfirmációi istentiszteleten elhangzó prédikáció is életre szóló üzenetté válhat a konfirmandusok mindennapjaiban. A Budapest-Kelenföldi Evangélikus Egyházközség 2012-ben emlékkönyvet állított össze korábbi lelkésze, Kendeh György születésének századik évfordulója alkalmából Nem nagyobb a szolga az ő uránál – Kendeh György lelkész élete és szolgálata címmel. A gyülekezet tagjainak személyes visszaemlékezésein kívül a kötet szerkesztői többek között egy igehirdetés-válogatást is közreadnak a kiadványban. Az 1946. június 10-ei konfirmációi istentiszteleten Mt 5,13–16 alapján tartott prédikációjában Kendeh György így figyelmeztette a kelenföldi konfirmandusokat: „Fiúk! Leányok! Konfirmandusok! Akik most készen álltok evangéliumi szent hitünk megvallására, legyetek mindennap újra tanítványokká, legyetek só, fény, hegyen épített város ebben a világban! Ha Krisztushoz tartoztok, mától fogva mindörökre ez a megbízatásotok.”

***

Nemcsak az áldás, hanem az első úrvacsoravétel is a konfirmációi istentisztelet kiemelten fontos része. Az 1928-ban született és 2021-ben, kilencvenhárom éves korában elhunyt Varga György evangélikus lelkész konfirmációja után hatvan évvel is élesen emlékezett arra a felszabadító élményre, amelyet az első úrvacsoravételkor élt át. A „…mert hittem, hogy Isten hatalmasan cselekszik” című, 2000-ben írt vallomásában ezt olvashatjuk: „12 éves voltam. Amikor a konfirmációra készültem, az időpont közeledtével egyre jobban tudatosodott bennem, hogy különös dolog történik az életemben. Ezzel a hittel tekintettem előre, hogy más ember leszek. Ezért vártam nagy reménységgel és izgalommal konfirmációm napját. Azon a reggelen, amikor szüleimmel lovaskocsival elindultunk a tőlünk 15 km-re lévő Nagyatádra – ahol mint szórványdiák a konfirmációt is tanultam –, különös gondolatok foglalkoztattak. Erősen élt bennem az a tudat, hogy egészen más az, aki most megy a templomba, mint aki néhány órával később hazafelé jön. Ennek az alapja a következő volt: hittem, hogy ott, az első úrvacsoravételem alkalmával lezárul életem egy szakasza. Isten 12 év minden bűnét megbocsátja, és új lappal indulhatok tovább. Nem azért, mert »rosszabb« voltam más diákoknál – sőt vallásosságomat jól ismerték –, hanem mert hittem, hogy Isten hatalmasan cselekszik. Ezért boldogan vallhatom: »Bízzál! Megbocsáttattak a te bűneid!«”

***

Sághy Jenő, a szépírói vénával is rendelkező, 1956-ban meghurcolt evangélikus lelkész rendszeresen publikált az Evangélikus Élet című lapban. A Konfirmáció a Répce mentén című novellája folytatásban jelent meg 1967 májusában. A történetben a főszereplő lelkész már csütörtökön megírta a vasárnapi konfirmációi igehirdetés vázlatát. Ám mégsem tudták megtartani a konfirmációt, mert másnapra megáradt a falujuk mellett kanyargó Répce-folyó. A novella elején Sághy Jenő Somorjai nevű lelkésze két mondatban így fogalmazza meg a konfirmáció üzenetét: „Ennek a húsvét utáni első vasárnapnak az óegyházi evangéliumában benne van minden, ami konfirmációra kell. Bűnbocsánat, küldetés, a Szentlélek ajándékozása, hiterősítés… És mindenekfelett a feltámadott, élő, magát élőnek megbizonyító Jézus.”