Személyesen tájékozódott a válsághelyzetről múlt hét végén a magyar–ukrán határnál dr. Heinrich Bedford-Strohm, a Bajorországi Evangélikus Egyház püspöke. Hazautazása előtt, úton a repülőtér felé kértünk tőle interjút. A beszélgetésben nemcsak a nálunk szerzett benyomásairól kérdeztük, hanem az orosz katonai támadás németországi megítéléséről és az egyházaink közötti testvérkapcsolati szerződés újbóli meghosszabbításáról is szó esett.
– Püspök úr, ön március 6-án látogatást tett a magyar–ukrán határ menti területen. Azt tapasztalta, amire számított, vagy meglepte valami?
– Elsősorban a nyomasztó légkört éreztem a határnál. Egymást hosszan, nagyon hosszan ölelő embereket láttam, például egy fiatal párt egymás karjaiban; érezni lehetett a búcsú fájdalmát. Nem tudom, hogy azért kényszerültek-e búcsúzni, mert a férfi sorköteles volt, és vissza kellett térnie Ukrajnába, vagy valami más volt az oka, de ott volt a levegőben az emberek fájdalma és szenvedése, amit ez a háború hozott – még a határnál is. Ez volt az egyik, amit tapasztaltam. A másik pedig a segítőkészség és felebaráti szeretet: ott voltak a segítők, akik az átérkező autóba ételcsomagot adtak be. A vendégszeretet fontos gesztusa volt ez, hatással volt rám.
– Egyházvezetőink – pár nappal azután, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát – meghívták önt Magyarországra. Mi motiválta arra, hogy elfogadja a meghívást?
– Az első ok a magyar testvéreinkkel való barátság, amely már harminc éve köt össze bennünket – örültem, hogy viszontláthatom azokat az embereket, akiket már régóta ismerek. A másik ok az volt, hogy hallottam, mennyi mindent tesznek a magyarok a határon is azért, hogy segítsenek a menekülteknek. Ezt pedig mi is szívesen támogatjuk, ahol módunk van rá. Ezért szerettem volna magam is a helyszínen képet kapni a helyzetről, meghallgatni a határhoz közel élő evangélikus gyülekezet tagjainak beszámolóit arról, miként igyekeznek enyhíteni az érkező emberek szenvedését. Németországban is gondolkozunk azon, miképp tudnánk segíteni. Ennek ideális kiindulópontja egy olyan európai hálózat, mint amilyen a Magyarországgal már hosszú ideje fennálló testvérkapcsolat.
– Az oroszok Ukrajna elleni támadása megváltoztatta az európai politikát. A sok szankció mellett Németország parlamentje február végén százmilliárd eurós támogatást szavazott meg a hadsereg modernizálására, fegyvervásárlásra. Ön hogyan értékeli ezt?
– Már az orosz támadás kezdetét megelőző napokban foglalkoztatott a kérdés, hogy Németországnak kell-e fegyverszállítmánnyal segítenie Ukrajnát. Ez a kérdés az ukrajnai német ajkú evangélikus egyház püspökével, Pavlo Shvartzcal folytatott személyes beszélgetésben merült fel. Megértette a német álláspontot, azt, hogy Németország nem kíván fegyvereket küldeni. Ennek oka pedig abban keresendő, hogy Németország nyolcvan évvel ezelőtt olyan háborúban állt a Szovjetunióval, amelyet a jus ad bellummal, azaz a háború indításának – akkor még nem tiltott – jogával való élés váltott ki. Ezért Németország lépéseit ez a különleges történelmi kontextus határozza meg. Mégis el kell gondolkozni azon, hogy nem kell-e fegyverekkel is támogatni egy olyan népet, amely igyekszik magát megvédeni egy agresszorral szemben. Ez a kérdés azóta is foglalkoztatott, és ennek az lett az eredménye, hogy az egyházon belül újra megvitatjuk a békeetikai alapvetéseket. Mostani egyházi helyzetünkben át kell tanulmányoznunk a Németországi Protestáns Egyház [EKD] békememorandumát a jogmegtartó erőszak lehetőségéről mint legitim egyházi eszközről. A fegyverek használata mint utolsó eszköz az emberi életek védelmére nem új keletű dolog. De ezt a kérdést eddig mindig a népirtás és a tömeges megsemmisítés kontextusában vitattuk, mint például a ruandai tömeggyilkosság esetében, amikor is száz nap alatt majdnem egymillió embert mészároltak le machetékkel. Most újra előkerül a kérdés, mivel ez érint minket itt, Közép-Európában. Támadó háborút Európa közepén eddig el sem tudtunk képzelni. Most megtörtént. Putyin orosz elnök pedig nem úgy tűnik, hogy reagálna az erőszakmentes konfliktusmegoldás lehetőségére. Ezt szem előtt kell tartani. A szívem az ukrán emberekkel van, és arra ösztönöz, hogy támogassuk a védekezésüket. Ezért nem tudom a fegyverek szállítását kritizálni. De akkor is nagyon alaposan el kell gondolkodnunk most ezekről a kérdésekről. Tisztában vagyok vele, hogy a katonai erőszak egyházi nézőpontból mindig vereség. A katonai erőszak csak ultima ratio [végső megoldási kísérlet – a szerk.] lehet – és akkor is csak mint a kisebbik rossz.
– Az egyházak világszerte elítélik az orosz katonai akciót. Konzervatív körökben Európa keresztény jövőjével kapcsolatban mindig kiemelik az ortodoxia jelentőségét. Miként látja ön az Orosz Ortodox Egyház szerepét Oroszország háborús propagandájának tükrében?
– Az ökumenizmus azért nagyon fontos, mert a Jézus Krisztusba vetett közös hit összeköt. Ezért az, hogy mi most itt hogyan viselkedünk, nem lehet annak a kérdése, hogy mely felekezethez tartozunk. Nem vitás, hogy csak Jézus Krisztus megvallása a meghatározó. És ha ezt a hitvallást komolyan vesszük, akkor soha nem igazolhatunk egy agresszív háborút. Ha ezt komolyan vesszük, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy a támadó háborút, amelynek szemtanúi és megélői vagyunk, miképp lehet befejezni. Ha ehhez az európai egyházi kapcsolatok hozzá tudnak járulni, akkor ezt ki kell használni. Ami e tekintetben történik, azt teljes egészében nem lehet nyilvánosságra hozni, nehogy tönkretegyük azokat a lehetőségeket, amelyek a belső egyházi kommunikációra építve segíthetnek befejezni Putyin elnök erőszakos háborúját. Ennek ugyanakkor a közös békeetikai meggyőződés tiszta alapjain nyugodva kell történnie, amely semmilyen agresszív háborút nem tekint törvényesnek. És emiatt mindent, amit tehetünk, meg kell tennünk, hogy az egyházi partnereinkkel – mint ahogyan az oroszországi partnereinkkel is – folytatott párbeszéden keresztül elősegítsük a háború befejezését. És eközben nem hagyhatunk kétséget afelől a tartalmilag világos alapvetésről, hogy ezt a háborút semmi sem igazolja. Jelenleg épp azt éljük meg, hogy az Orosz Ortodox Egyházon belül igen különböző vélemények vannak. Az Orosz Ortodox Egyházat nem mérhetjük csak azzal a mércével, hogy mit mond Kirill moszkvai pátriárka. Vannak erők, amelyeknek nem kevés problémájuk van azzal az állásponttal, amelyet ő jelenleg képvisel, és amelyek erről kritikusan is nyilatkoznak: Onufrij ukrán ortodox metropolita, aki a moszkvai patriarchátus részeként a pátriárka alá tartozik, nagyon világosan és érthetően fejezte ki, hogy ő háborúellenes. Így épp egy belső orosz ortodox vita szemtanúi lehetünk, amitől azt remélem, hogy megváltoztatja a vezetők álláspontját.
– Ön immár tíz éve követi nyomon a bajor–magyar testvérkapcsolatot, így különböző evangélikus intézmények és a diakónia munkáját is. A magyar–ukrán határnál tett látogatásakor mi újat tapasztalt ezzel kapcsolatban?
– Amikor az önkéntesekkel – akik most a menekülteket támogatják – egy körben ültünk, átélhettem a testvérkapcsolat egy-egy boldogító pillanatát. Ekkor nagyon hamar világossá vált, hogy mennyire szoros a kapcsolat a bajor intézményekkel. A nyíregyházi evangélikus gyülekezet lelkészei és világi dolgozói fogadtak bennünket, név szerint Laborczi Géza lelkész, Zsarnai Krisztián esperes, Kovács László Attila lelkész, Molnár Erzsébet lelkész és az ottani diakóniai intézmények további vezetői. Laborczi lelkész beszélt arról, hogy hamarosan meglátogatják őket a weilheimi Herzogsägmühle képviselői. Ez a Münchentől délre található, hajléktalanokkal foglalkozó diakóniai intézmény régóta kapcsolatban áll Nyíregyházával. Gyakran megélem azt is, hogy nemcsak és nem elsősorban a vezetőség, hanem az egyház „gyökerénél” szolgálók is találkoznak, élő kapcsolatot tartanak fenn egymással. Ebben bízom Európát illetően is: hogy mi mint egyház ezeken az alapokon és a testvérkapcsolatainkon keresztül a föld sójává lehetünk, fényt vihetünk a világba, és segíthetünk az Európában lévő szakadékok áthidalásában.
– A bajor zsinat május végén dönt az egyházunkkal kötött testvérkapcsolati szerződés meghosszabbításáról. Mit gondol, lesznek kérdések, esetleg fenntartások ebben az ügyben?
– Ezt nem hiszem, mert túl egyértelmű, hogy mennyi áldást hozott már, és a jövőben is mennyi várható még ettől a kapcsolattól. A gyülekezetek és az intézmények közt szövődött kapcsolatok sokkal erősebbek, mint azok a különbségek, amelyeket az európai politikai helyzetből fakadóan újból és újból természetesen érzékelünk a testvérkapcsolatainkban is. De ennek a partneri viszonynak érthető módon az is az értelme, hogy egyházként erősebbek legyünk azoknál a különbségeknél, amelyek világi és politikai összefüggésben felmerülnek.
– Úgy értesültünk, hamarosan ismét Magyarországra látogat, hogy ünnepélyes keretek közt írja alá a testvérkapcsolati szerződést. Mit gondol, szükséges lehet – tekintettel a krízishelyzetre – módosítani vagy áthangolni az együttműködésünket?
– Nem hiszem, hogy sok mindenen változtatni kell. Természetesen minden helyzetben végig kell gondolni, hogy mi az, ami tényleg szolgálja az embereket. És ha most a menekültek helyzetét vesszük, jó gyakorlat Németországban arra hallgatni, amit a magyarok mondanak, arra, hogy mire van szükségük, miben nyújthatunk mi támogatást. És fordítva is: mi is örülünk annak, ha megkérdeznek bennünket, nekünk mire lenne szükségünk.
– Engedjen meg még két személyes kérdést: ön tavaly nem indult újra az EKD elnöki posztjáért, így most elsősorban a Bajorországi Evangélikus Egyház tartományi püspöke. Hogyan változtak meg ettől a mindennapjai, teendői?
– A naptáram bajor ügyekkel van tele, de ezeken túl más jellegű e-mailek robbantották fel a postafiókomat. Jelenleg a bajor egyház átstrukturálása, megújulása és a változást hozó folyamatok foglalkoztatnak nagyon. Azért is adtam fel az EKD-tanácselnöki posztomat, mert az elkövetkezendő két évben minden energiámat a bajor tartományi püspöki feladataimnak kívánom szentelni. Emögött az a megfontolás van, hogy az átalakítás során – amely azzal jár, hogy kevesebb pénzből kell kijönnünk – bizakodva tekintsünk a jövőbe, és ne essünk depresszióba. [A koronavírus-járvány súlyos terhet rótt a német egyházakra, hiszen hónapokig nem tarthattak személyes részvétellel istentiszteletet, és a járvány után sokan nem tértek már vissza a gyülekezetekbe. Ezért is drasztikusan csökkentek az egyházi bevételek. Bár München még jól áll – az EKD egyharmaddal kisebb büdzséből gazdálkodhat 2025-től –, de azért a Bajorországi Evangélikus Egyház is kénytelen megválni jó néhány ingatlanától és megszüntetni számos munkahelyet. – A szerk.] Természetesen minden megújulás veszteséggel jár, a megújhodás mindig magával hozza a régi elvesztését. Ezek fájdalmas folyamatok lehetnek, ennek tudatában kell lennünk, és el kell hordoznunk az ezzel járó fájdalmat. De nem engedhető meg, hogy ez eltántorítson minket az egyház megújításától.
– A német médiában a Magyarországról alkotott kép az utóbbi időben nem volt igazán pozitív. A nálunk tett látogatása után ön miképp gondol erre az országra?
– Igen, újra és újra, különösen a közösségi médiában találkozom azzal a Magyarországról alkotott képpel, amely bizonyos politikai megnyilvánulások kapcsán alakult ki. Én egy sokkal színesebb Magyarországot tapasztalok. Sok elkötelezett embert látok, akik osztják a közös értékeinket, és akik segíthetnek egy közös Európa felépítésében, amely az emberi szabadságjogokon nyugszik, és amelyben a társadalmi igazságosság is érvényesül. Ezeket az európai értékeket megtalálom a testvérkapcsolatunkban számos helyen, élő és ható módon. Épp ezért ha olyan megnyilvánulással találkozom, amely Magyarországot nagyon aránytalanul leegyszerűsítve állítja be, akkor hangot adok a véleményemnek. Úgy hiszem, hogy épp ezért nagyon fontos a testvérkapcsolatunk: ezáltal személyesen megélt közvetlen benyomásokkal rendelkezünk egymásról, ez pedig egyfajta ellensúlyt adhat azokkal a klisékkel szemben, amelyek kölcsönösen megtalálhatók mindkét országban a másikról alkotott elképzelésekben.
