Jegyzetben is evangéliumot hirdetve

A rádió hullámain keresztül sokak számára már szinte családtaggá vált, írásai az egyházi sajtóban közel húsz éve Krisztusra és az ő ügyére mutatnak – az Evangélikus Élet Írónád díjjal kitüntetett újságírójának, egyházunk rádiós szerkesztőjének, Stifner-Kőháti Dorottyának a személyéről mégis kevés szó esik. A sajtószabadság nemzetközi napjának apropóján újságírói pályájáról, személyes hitéről és az egyházi sajtószabadságról beszélgettünk. Mivel hosszú évek óta munkatársak – szobaszomszédok – vagyunk a Luther Kiadóban, nézze el a kedves Olvasó, hogy ez alkalommal az interjúalany és a kérdező tegeződik.

 – Gyakran hallottam tőled, hogy nem is tudnád magad másként elképzelni, mint evangélikusnak. Kifejtenéd, miért?

– Az anyatejjel szívtam magamba az evangélikus tudatot. Édesanyám nyíregyházi lutheránus volt. S bár én Budapesten születtem, magamban én is sokat őrzök a nyíregyházi evangélikus identitásból. Királyi ügyész nagypapám katolikus lányt vett feleségül, a leendő nagymamám pedig az esküvő előtt reverzálist adott. Így nemcsak az anyukám és a bátyja lett evangélikus, de születésemkor én is. Az, hogy evangélikus keretek között lehetek Isten-hívő, Krisztus-követő, számomra nagyon erős köteléket jelent, boldoggá tesz, Isten ajándékának tekintem.

– Mi az, ami ennyire meghatározó a számodra?

– Harmóniában vagyok ezzel a vallási kerettel, magamra nézve semmit nem érzek belőle kényszernek. Ahogy megismertem egyházunk tanítását – először a konfirmációm alkalmával, később a teológuséveim alatt –, még egyértelműbbé vált: annyira tiszta, értékes és vonzó, hogy nem is kérdés, itt van a lelki otthonom. Emellett büszke vagyok az evangélikus egyház társadalomban végzett sokszínű szolgálatára is. Gondolok itt például az áldozatkész diakóniai munkára vagy az oktatás terén elért sikerekre. Fontosnak tartom megemlíteni a lutheránusokra jellemző ökumenikus nyitottságot is.

– Mit gondolsz Luther Mártonról és a tanairól?

– Annyira biblikusak és modernek! A hitvallási irataiban a kristálytiszta logika, a megingathatatlan, következetes Krisztus-hit még 2021-ben is azt üzeni: nincs ennél aktuálisabb, tisztább és lélekhez szólóbb tanítás.

– Ez is befolyásolt abban, hogy az Evangélikus Teológiai Akadémiára adtad be a jelentkezésedet? Hiszen szakközépiskolában érettségiztél külkereskedelmi ügyintézőként, az pedig teljesen más irány…

– Sőt nagypapám példáját szem előtt tartva jogi egyetemre is felvételiztem. A középiskola technikumi ötödévének felénél jártam, amikor egyértelművé vált számomra az Úristen elhívó, megszólító szava. A teológia szó azt jelenti: Istenről való beszéd. Tizenkilenc éves koromban hirtelen mindennél jobban vágytam arra, hogy mindent, ami ezzel a beszéddel kapcsolatosan megtanulható, ott elsajátíthassam. Hogy a teológia elvégzése után mi lesz későbbiekben az utam, azt az Úristenre bíztam.

– Lelkésszé avatásod után a budavári gyülekezetben voltál segédlelkész. Hogyan került képbe az újságírás?

– Az ordinációm után szeptembertől félállásban szolgáltam a gyülekezetben, vele párhuzamosan pedig ismét beültem az iskolapadba, hogy elvégezzem a Bálint György Újságíró-iskola felsőfokú képzését. Ezt Szebik Imre püspök úr jóváhagyásával és támogatásával tehettem, ugyanis az evangélikus sajtóosztályon, amely a Luther Kiadó jogelődje volt, épp nem volt teológiai végzettségű újságíró. Abszolút kezdőként léptem át annak a szerkesztőségnek a küszöbét, ahol most is dolgozom, ugyanabban az épületben, ahol most is helyet kapnak az irodáink.

– Idővel a cinkotai Evangélikus Miszsziói Központ munkatársa is lettél. Ott kezdődött a rádiós pályafutásod?

– Igen. 1997-ben Gáncs Pétert nevezték ki országos missziói lelkésszé, és a főváros XVI. kerületében akkor indult a missziói központ, benne egy hangstúdióval. Itt nemcsak regionális rádióműsorok készültek, hanem újság is: az eredetileg norvég támogatással kiadott Missziói Magazin – Gáncs Péter szerkesztésében –, amely ma Híd magazinként jelenik meg. A sokrétű feladatát nem győzte egyedül a szerkesztő, így kerültem félállásban Cinkotára, miután eljöttem Budavárból. A cikkírás mellett idővel a rádióműsorok készítésében is részt vehettem.

– Milyen emlékeket őrzöl abból az időszakból?

– Gyakornokként rengeteget tanultam Gáncs Pétertől. Ma is emlékszem, amikor először léptem át az intézmény küszöbét, ő pedig a rá jellemző lelkesedéssel körbevitt a helyiségekben. Változatos volt a feladatkör is – az egyik első meghatározó élményünk például egy börtönben tartott keresztelő volt. A kilencvenes évek legvégén együtt kezdtük el a Kossuth rádió Evangélikus félóra című műsorait gyártani. A havi két műsorból az egyiket Tóth-Szöllős Mihály, az evangélikus sajtóosztály vezetője készítette, a másikat pedig – kihasználva a cinkotai hangstúdiót – mi. Megtiszteltetés volt a Bródy Sándor utcai épület kapuján belépni. A férjemet, Gábort is ott, a rádióban ismertem meg.

– Az Evangélikus Információs Szolgálat [EISZ] munkatársaként, rádiós szerkesztőként most már te „alkalmazod” az időközben nyugdíjba ment püspököt…

– Amikor Péter püspök 2018-ban befejezte hivatalos szolgálatát, rögtön megkértem őt, hogy segítsen a rádiós műsorok elkészítésében. Örömmel mondott igent, így azóta hármasban, Hajdú Tibor kollégámmal közösen tervezzük, készítjük a műsorokat.

– Ez évtől nemcsak a Kossuth rádióban kéthetente hétfőn adásba kerülő anyagok szerkesztője vagy, hanem a Mária Rádió számára is készítetek műsort. Mit kell erről tudni?

– Januárban a katolikus Mária Rádió több protestáns egyháznak – köztük nekünk is – felajánlott hetvenpercnyi műsoridőt. A négyhetenként adásba kerülő összeállítás szerkesztésében szabad kezet kaptunk. Mindössze annyi volt a kérésük, hogy a lelki üzenet mellett mutassuk be az evangélikus egyházat, illetve egyházunk társadalmi szolgálatát.

– A Magyarországi Evangélikus Egyház idén tavasszal alapította meg az Írónád díjat, amellyel evangélikus kötődésű és/vagy evangélikus médiában megjelenő alkotást jutalmaznak. A díjat a Budafoki Evangélikus Egyházközség gyülekezetplántáló munkáját bemutató, Isten budafoki bárányai című riportoddal te nyerted el. Milyen érzés volt átvenni ezt az elismerést?

– Nagyon megtisztelő. Annál is inkább, mert az alapítás évében kaphattam meg a díjat. A cikkírás a hivatásom része, amelyet nagy örömmel végzek. Hálás vagyok az Úristennek, hogy a sajtómunkának már eddig is sok ágát kipróbálhattam, az Evangélikus Életben mindenféle műfajban írhatok az interjútól kezdve a tudósításon és riporton keresztül a könyvrecenzióig. Ezekben a feladatokban pedig szinte lubickolok. Nagyon szeretem a gyülekezeteket bemutató riportsorozatot, amelybe a nyertes cikk is tartozik.

– Ezeket az evangélikus közösségeket bemutató írásokat Magyari Márton fotói kísérik. A riportok először mindig a nyomtatott magazinban jelennek meg, majd pár hét elteltével felkerülnek egyházunk honlapjára is. Milyen élményekkel szoktál gazdagodni egy-egy út során?

– Minden látogatás megérint, és hálával tölt el. A riportokkal közelképet szeretnénk adni az adott település evangélikusságának életéről. Nincs két egyforma közösség, de vannak egymásra rímelő történetek, példaértékű helytállások. Az összetartó, egymást támogató emberek portréi ezek a riportok. Fontos azt is hangsúlyozni, hogy a gyülekezeti körön kívül eső társadalomra – a falu vagy város népére – is hatással vannak, mert a hitüket nem a templom zárt ajtaja mögött élik a tagok, hanem lámpásként világítanak, vagy kovászként vannak jelen. Engem hitben erősítenek meg ezek az utak, mert a riportalanyokban – akár lelkész, akár felügyelő vagy gyülekezeti tag – mindig meglátom azt a tüzet, a lelkesedést, amelyet csak az élő hit ad. Ez a Szentlélek munkája. Bármelyik gyülekezet mutatkozzon is be, nem magukat dicsérik, nem a saját elért eredményeikkel büszkélkednek, hanem az Úristen dicsőségét hirdetik. Jézus-találkozások ezek. Nekem, a krónikásnak pedig nagy kiváltság az, hogy mindezt bemutathatom a sajtónkban.

– Ha már szóba hoztad a sajtót, az olvasóknak elárulhatjuk, hogy beszélgetésünk időpontja nagyon közel van a sajtószabadság nemzetközi napjához, május 3-hoz. A világi médiumokban gyakran szerepelnek a sajtószabadság korlátozásáról szóló hírek. Neked milyen tapasztalataid vannak: az egyházi berkekben hogyan érvényesül a sajtószabadság?

– Hála Istennek, eddig soha nem kerültem olyan helyzetbe, hogy politikai, anyagi vagy egzisztenciális szempontból aggódnom kellett volna amiatt, amit leírtam, vagy a rádióban elmondtam. Sőt mindenhonnan csak támogatást, bátorítást kaptam, kapok. Az egyház egy olyan áldott közeg, amelyben a témáink – az evangélium hirdetése, a Krisztusról szóló tanúságtétel vagy az egyházi eseményekről szóló tudósítások – nem esnek cenzúra alá. A rendszerváltás után végzett lelkészújságíróként a legjobbkor kerültem erre a pályára. Ha az ötvenes-hatvanas években éltem volna, valószínűleg más lett volna a tapasztalatom.

– Régóta olvashatjuk a lap hasábjain az igei indíttatású jegyzeteidet.

– Számomra ezek a négy-ötezer karakteres áhítatok jelentik az összekötő hidat a teológiai végzettségem és a sajtómunka között. Úgy érzem, ez az én különleges szószékem, ahol az evangéliumot hirdethetem, és egy-egy ige alapján a személyes hitemről beszélhetek. Istentől kaptam egy életutat, egy hivatást, és nagyon jó érzés az, hogy ezt beteljesíthetem. A boldogságnak az az egyik kritériuma, hogy az ember a helyén legyen. Úgy érzem, én ott vagyok: az Isten tenyerén.