A többszörös világ- és Európa-bajnok magyar paratriatlonista bal alkar nélkül született, de ma már hálás ezért az állapotért. A sport mellett kiemelten fontos számára, hogy életével jó példát tudjon adni azoknak a most felnövő fiataloknak, akik nehézségekkel küzdenek. A kezdeti megpróbáltatásokról, ifjúkori önértékelési problémákról, személyes hitéről és jövőbeli terveiről kérdeztük Boronkay Pétert.
– Egy interjúban úgy fogalmazott: mondhatni, csak előnye származik abból, hogy a bal alkarja hiányzik. Mit értett ezen?
– Elsősorban azt: szerencsés vagyok, hogy így születtem, mert ennek az állapotnak csak köszönhetek. A sport által megtanultam elfogadni ezt és magamat. Azt tapasztalom, hogy a most felnövő generációnak az önelfogadás óriási probl-ma. Főleg a közösségi média – Facebook, Instagram – világában: azt gondoljuk, hogy akkor leszünk sikeresek, ha izmosak, szépek, hibátlanok vagyunk.
– Mennyiben más az ön tapasztalata ezzel kapcsolatban?
– Én még nem ebben a világban nőttem fel. Harmadik gyerekként jöttem világra, két nővérem van. Születésemkor édesapám nem volt jelen, s izgatottan érdeklődött édesanyámtól felőlem. „Fiú” – mondta édesanyám, majd hozzátette, hogy van egy kis gond. „Mi az?” – kérdezett vissza édesapám. „A gyereknek hiányzik az egyik keze.” Két másodperces csönd után apám rávágta, hogy „jól van, akkor este nyolcra bent vagyok”. Körülbelül ennyire érdekelte a dolog, soha nem kaptam megkülönböztetést a részükről, ugyanazt a nevelést kaptam, mint a két ép nővérem. Ha elestem, egészen egyszerűen hagyták, hogy én álljak fel, saját magam tapasztaljam meg, milyen az. Ebből lett egy normális, kiegyensúlyozott – ha szabad így fogalmaznom –, erős személyiség, egy kiforrott felnőttlét. Nem nagyon van olyan dolog, amit nem tudok megcsinálni. Bevallom, kötelet mászni azért nem tudok, de hála a Jóistennek, a hétköznapi életben nem is kell, nem a dzsungelben vagyunk, meg a lólengés sem az én területem, de azt sem kell…
– Mit adott még önnek ezeken túl a sport?
– A sportnak köszönhetem, hogy bejártam az egész világot, ráadásul nagyon sok barátságra is szert tettem. Az összes kontinensen voltam már vagy edzőtáborozni, vagy versenyezni. Az Északi- és a Déli-sarkon még nem jártam, de ígérem, ha ott lesz valamilyen triatlonverseny, akkor onnan is élőben fogok jelentkezni.
– Hogyan kezdett sportolni?
– Mint a legtöbb triatlonos, én is úszóként kezdtem a pályafutásomat. Hat-hét éves koromban kezdtem el úszni, elsősorban gyógytornász javaslatára, azt mondta, ez kell ahhoz, hogy erősödjön a bal kezem is. 2006-ig versenyszerűen úsztam. Többször voltam a válogatott tagja úszóként is, sok érmet szereztem több számban is, de valahogy éreztem, nem ez az én utam. Így fordultam a triatlon felé. A mellettünk lévő pályán úsztak a triatlonosok, és nekem nagyon tetszett az úszás mellett a kerékpározás, a futás és az is, hogy mindez a szabad ég alatt zajlik. Épek között edzhettem, mind a három sportban az épek között versenyezhettem, versenyezhetek, ez egy olyan pluszt adott, egy olyan motivációt, hogy folyamatosak voltak a sikerek.
– Miként fogadták a kortársai, az edzőtársai?
– Nem volt különösebb probléma. Gyerekként már eleve sérültek között tanultam meg úszni. A későbbiekben, amikor elkezdtem az épek között a korosztályomban versenyezni – az úszóknál nem korosztály, hanem eredmény szerint vannak a futamok, van egy nevezési rajtidő, az én nevezési időm tizenhét-tizennyolc évesen az akkori tizenegy-tizenkét éves korosztályú gyerekekével egyezett meg –, mindenki nézett, hogy ott áll a futamban egy nagy ló gyerek. Egy alkalommal nézték a többiek a rajtlistát, és valaki megjegyezte, milyen öreg vagyok. Ott álltam pont a srác mögött, hallottam, megkocogtattam a vállát, és mondtam neki: „Figyu már, öcsi, én így úszok.” Ő meg: „Jaaa…” Egyébként nagyon jól fogadtak mindig, soha semmilyen hátrány, megkülönböztetés nem ért. Talán a kisgyerekkor velejárója, hogy csúfolják az embert, így persze engem is csúfoltak a kezem miatt. De mást meg azért csúfoltak, mert vörös vagy vékony vagy duci vagy kerekesszékes… engem éppen a kezemmel találtak meg. Erre is volt válasz: ha azt mondták, félkezű, akkor rávágtam, hogy féleszű. Aztán jöttek az eredmények, jöttek az érmek, nőtt az önbizalom, onnantól kezdve mindenki az én haverom akart lenni. A kamaszkorban, az első csajozások időszakában volt, hogy amikor egy lányt elhívtam randizni, és kosarat kaptam, azt gondoltam, biztos azért, mert nincs kezem, és ez nem tetszett neki. Arra persze nem gondoltam, hogy esetleg nem vagyok olyan jóképű, vagy csak nem jövök be neki…
– A szülei mennyire támogatták a sportban?
– Édesapám atléta volt, a nővéreim szintén atletizáltak amatőr szinten. Szabad kezet kaptam tehát, azt csinálhattam, amit szerettem volna. Az érettségi előtt, amikor a továbbtanulásról kellett dönteni, azt gondolták, hogy biztos a testnevelő tanári vagy az edzői pályát fogom választani, aztán meglepetten fogadták, hogy szociális munkásnak akarok menni. Valahogy a segítő szakma mindig érdekelt, megtalált.
– Ez a fajta érzékenység az, ami miatt a fiatalok önértékelési gondjai is foglalkoztatják? Mit tudna nekik mondani?
– Nagyon nehéz világban élünk. A médiában, az Instagramon az a látszat, hogy mindenki szép, okos, művelt és gazdag. A valóságot azonban nem látjuk emögött. A sport területén biztosan mindenki találkozott már azzal a képpel, hogy a jéghegy csúcsát látni, a sikert, de ami alatta van, ami a sikerhez vezet – az alázatot, a kitartást, a szenvedést, a sok munkát –, azt nem. Sokszor torz kép alakul ki a fiatalokban, a rövidebb utat választják, nem a kemény munkával telit. A legfontosabb, hogy saját magunkkal legyünk békében, mert ha nem tudjuk magunkat elfogadni, akkor a környezetünk sem fog. Ahogyan már mondtam, a fiataloknál ezt látom: magukat nem tudják elfogadni. Mindenféle trendet, stílust követnek, akár olyat is, ami nem áll közel hozzájuk, egész egyszerűen az adott társadalmi rétegnek, egy adott korosztálynak akarnak megfelelni. Ez olyan frusztrációt okoz bennük, ami később kihathat a munkájukra, párválasztásukra is. Ezért tartom fontosnak azt, hogy elsősorban saját magunkat tanuljuk meg elfogadni.
– Az elmúlt időszakban a járvány következményei a sportolók életét is megnehezítették. Ön milyen sporteseményen tudott részt venni?
– Tavaly kevés verseny volt, nemzetközi verseny egy sem, és én arra kértem a Jóistent, hogy egy olyan versenyen azért tudjak indulni, ahol a nyolc-kilenc hónapos kisfiammal együtt befuthatok a célba. Ez volt az álmom. Megvalósult: szeptemberben egy triatlonversenyen a cél előtt a feleségem, Kata átadta a kisfiunkat, és befutottam vele. Óriási élmény volt.
– Az interjú előtt említette, hogy ön katolikus, felesége evangélikus. Hogyan élik meg a családban az ökumenét?
– Tulajdonképpen minket a hit hozott össze. Ez egy olyan kötelék, egy olyan megfoghatatlan lánc, amit előtte soha nem tapasztaltam meg senkinél. Őszinte hittel megélt szerelemre, kapcsolatra vágytam, olyanra, amilyet mellette találtam meg, és ezt a Jóistennek köszönhetem. Azt gondolom, a hit segített abban, hogy megtaláljuk a közös utunkat. Egyébként egyszer evangélikus istentiszteletre, máskor katolikus misére megyünk, de a pandémia alatt előfordult, hogy református gyülekezet áhítatába kapcsolódtunk be online.
– Milyen versenyre készül most?
– A szűk távlat a tokiói paraolimpia, de biztosat nem tudunk. A világbajnokságunk május elején elmaradt, de vannak még olyan pontgyűjtő kvalifikációs versenyek, amelyeken részt kellene venni. Nem görcsölök ezen, kicsit más lett a prioritás, mint Rio előtt 2016-ban. Oda már csak a megváltó Krisztus szobra miatt is szerettem volna eljutni. Felemelő, meghitt alkalom volt, kétszer is ott állhattam Jézus lábánál. A külföldi versenyek esetében általában négy-hat héttel az esemény előtt tudjuk meg, hogy törlik-e, vagy sem. Júniusban lesznek még kvalifikációs versenyek, de már jeleztem a Magyar Triatlonszövetségnek, hogy június második felében nem szeretnék menni, mivel születik a második gyermekünk. Ez sokkal fontosabb feladat számomra. Apaként itthon a helyem.
– Végezetül ha egy mondatban kellene összefoglalnia az életfilozófiáját, mi lenne az?
– Örömöt találni a szenvedésben. Mert minden helyzetből van kiút, minden kudarc és veszteség egy újabb lehetőséget hoz, és mindig meg lehet találni a pozitív oldalát az adott helyzetnek. Ebben a járványban is van pozitív: többet tudtunk a családdal lenni, többet a gyerekekkel, vagy többet tudtunk saját magunkkal foglalkozni. Talán az elmélyülés időszaka is lehetett ez. Talán majd kicsit változni fog a világ, ha a pandémiának vége lesz, és továbbra is jobban fogunk figyelni egymásra, én ebben bízom.
* * *
A cikk az Evangélikus Élet magazin 2021. május 30. – június 6-i, 86. évfolyam 21–22. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.
