Hosszú évek óta az ország egyik legnépszerűbb televíziós személyisége, vetélkedők házigazdája Gundel Takács Gábor. Ismertségét jó ügyek szolgálatába állítja, mint tette például 2017-ben, a Reformáció 500 emlékév egyik nagyköveteként. Hitéről az Evangélikus Élet számára 2016-ban adott interjúja óta nyíltan beszél, vallástételével azonban nem meggyőzni akar, hanem éppen az egyénileg bejárható út egyedi küzdelmeire és szépségére hívja fel a figyelmet. A sportkommentátort mint a Szélrózsa szombati napjának fő előadóját a színpadon Kézdi Beáta, magazinunk főszerkesztője kérdezte. Az elhangzott beszélgetés szerkesztett szövegét közöljük.
– Úgy tudom, Gyula és ez a régió sportriporterként is idézhet fel önben emlékeket az első tévés közvetítése révén.
– Valóban, életem legelső élő futballmérkőzés-közvetítése Békéscsabához, a legendás Kórház utcai stadionhoz kötődik. Gyulán, Szarvason és Békéscsabán volt 1990-ben az U18-as labdarúgó-Európa-bajnokság. Csak egy félidőt kaptam, mert ketten voltunk kezdő kommentátorok, és felosztották köztünk a meccset. Nagyon kalandosan indult az egész, mert a meccs előtt fél órával szóltak Pestről, hogy rövidebb az előző műsor, tudunk-e tíz percet beszélni. Hát persze hogy tudunk, azért vagyunk televíziósok, nem? Igen ám, de a kezdésre valamilyen oknál fogva nem jöttek ki a csapatok, úgyhogy összességében tizenöt percet kellett beszélnem gyakorlatilag a semmiről, miközben a hátam mögött állt idősebb Knézy Jenő, és figyelt. Mindent elmondtam, amit tudtam, volt, amit kétszer is, már-már édesanyámról is beszéltem. Amikor végre elkezdődött a mérkőzés, annyira megkönnyebbültem, hogy azt találtam mondani: „Végre labdára indult az útja.” Akkor elnevettem magam: kész, ez ennyi volt, inkább nézzük a mérkőzést.
– Szabad-e, célszerű-e a kommentátornak reagálnia a hibáira?
– Fontos, mert a hitelesség része. Ha tévedek, vagy butaságot mondok, de észreveszem, vagy a szerkesztő a fülemre szól, akkor elnézést kérek: tévedtem. Bárki hibázhat, ez emberi dolog. Ha úgy csinálok, mintha tökéletes lennék, az viszont elkezd gyanús lenni, így könnyen hiteltelenné válhat az ember.
– 2016-ban magazinunknak elmondta: tudatosan döntött úgy, hogy nem politizál, hiszen a nézők szórakozását rontaná el, ha befolyásolná őket a riporter politikai hovatartozása. Azóta sem teszi, ellenben a Szemlélek blog [Szemlelek.net] egyik állandó szerzőjeként megszólal közéleti kérdésekben. Miért?
– A Szemlélekkel való történetem nagyon érdekes, hiszen éppen egy fél éve már nem írok. Ez is ennek a folyamatnak a része. A politika a szó eredeti jelentése szerint a közügyekkel való foglalkozás. Úgy vélem: a politikusok, a pártok jönnek-mennek, mi 9,7 millióan – vagy ha tágabb szempontból nézem, akkor tizenvalahány-millióan – viszont állandóan ennek a közösségnek a tagjai vagyunk. Azt gondolom, az nem jó gondolkodás, hogy „majd a politikusok meg a vezetők megoldják”, hiszen ez a mi társadalmunk. A közügyekről beszélni kellene! Csak ab-ból a szempontból nehéz, hogy nem mindenki gondolja így. Vannak, akik abban érdekeltek, hogy ne beszélgessünk. És ennek már van is egy technikája, amikor elkezdik az embert kikezdeni, kiforgatni a szavait. Pedig igenis beszélni kell a közös dolgainkról. De hogy tudjuk ezt jól megcsinálni, hogy tudunk értelmes párbeszédet folytatni?
– Érdemes mindenkivel eszmét cserélni, akár vitatkozni?
– Vannak olyan emberek – és nem hibáztatom őket –, akiknek szükségük van bizonyos mítoszokra. Ez lehet a vallás, egy párt, lehet bármi. Ők ebbe kapaszkodnak, nekik ez ad biztonságot az életben, mert egyébként az élet tele van bizonytalansággal. A legprimérebb érzésünk, amire szükségünk van az életben, az a biztonságérzet. Ha ezt valaki veszélyezteti, mert megkérdőjelezi a mítoszaikat, akkor az emberek egy része abszolút elutasítóvá válik. Miközben azt gondolom, hogy az alapigazság stimmel, hogy beszélgessünk közös dolgainkról, mégis fel kell mérni, hogy kivel és hogyan érdemes. Az elmúlt fél évben engem is értek támadások, igyekszem leülepíteni magamban bizonyos dolgokat, egy picit szeretném megtalálni azt a hangot, amin esetleg érdemes újra megszólalni.
– Nem veszi el a kedvét a mai magyar média világa? Úgy értem, tájékozódik-e mindennap, megvannak-e azok a platformok, amelyeket néz, vagy fontos-e, hogy néha a hírfogyasztásban is böjtöt tartson?
– Azt nem lehet, hogy nem veszek tudomást arról a társadalomról, arról a közösségről, amiben élek. Kölcsönös felelősséggel tartozunk egymásnak azért, hogy ez egy jó ország legyen, jó nemzet, jó közösség legyen. Az, hogy a média milyen állapotban van, szakmai kérdés; azt hiszem, nagyon fölhígult. Pár évtizede az újságíráshoz még komoly szakmai tudásra kellett szert tenni, és nagyon sok ember elolvasta – a főszerkesztő, a felelős szerkesztő, az olvasószerkesztő –, mire valami megjelent az újságokban. Tehát újságot írni felelős dolog volt. Ma valaki azt mondja: csinálok egy honlapot, belepüföl valamit a klaviatúrába, nyom egy entert, és puff, még a helyesírási hibák sincsenek kijavítva. És egyébként azt kell mondjam, hogy ma egy kommentelő ugyanúgy újságíró, mint bárki más. De a kérdése gyökeréhez visszatérve: igenis az embernek dolga, hogy tudja, mi történik körülötte az országban. Az egy másik kérdés, hogy ne mindig csak ugyanazt olvassa, hanem több aspektusból tájékozódjon.
– Az a 2016-os interjú, amely az Evangélikus Élet magazinban és egyházunk központi portálján, az Evangélikus.hu-n jelent meg, az interneten nyolcvanötezer kattintást hozott; ebben beszélt először a nagy nyilvánosság előtt a hitéről. Az interjú címe az volt: Kézen fogott az Isten. Akkor kezdődött a kapcsolata az evangélikus egyházzal, majd követte a Reformáció 500 emlékév, melynek már reformátusként egyik nagykövete lett.
– Eredetileg római katolikus vagyok, feleségem református. Amikor össze akartunk házasodni, a katolikus papok nem akartak minket összeadni. Így hát felkerestük a feleségem zalaegerszegi református gyülekezetében Török Zoltán lelkészt. Egy órát beszélgettünk. Erős, meghatározó élmény volt, bár én akkor éppen nem gyakoroltam a hitemet. A hitem valóban azon alapszik, hogy kézen fogott az Isten. De ez nem döntés kérdése, hogy én is vallásos leszek, mert az neked jó. Idő volt, míg eljött az az élethelyzet, amikor elkezdtem keresni, elkezdtem válaszokat kapni, megérkeztek az életembe azok az emberek, akik újabb impulzusokat adtak, meg tudták mutatni az Istent. Most már megingathatatlan része ez az életemnek, így, hogy felnőtten ért el. Az a bizonyos, esküvőnk előtti beszélgetés indított el engem a reformátusság, a protestantizmus felé. Hozzám ez a fajta gondolkodás, ez az egyszerűség, emberközeliség áll közelebb, de senkit sem szeretnék erről győzködni. Bevallom: a hit szó nem elég kifejező. Én nem hiszem, hanem tudom, amit vallok; amit megélek, az tudás, meggyőződés. Nem elhiszem, mert mondták, hanem tudom, mert megéreztem, mert válaszokat kaptam a kérdéseimre.
– Katolikusból lett református, s most egy evangélikus ifjúsági találkozó fő előadója. Nem is kétséges, hogy fontosnak tartja az ökumenét.
– Ez nem egy futballbajnokság, nem verseny: melyik egyház nyeri, melyiknek van több híve? Mindenki keresi a maga útját a Jóisten felé. Kinek ez, kinek az, másnak egy harmadik az útja. De valamennyien ugyanoda tartunk: ugyanazt az Istent keressük. A formai és egyes teológiai dolgok eltérhetnek. Mást gondolhatunk például az úrvacsora közben. De abból a szempontból ez mindegy, és engem nem kell zavarnia annak, hogy a másik másképpen gondolja. Ő úgy tud könnyebben eljutni Istenhez. Ezt nem versenynek tartom, hanem örömnek. Az életben, a civil dolgokban is protestáns vagyok. A katonaságnál rengeteg problémám adódott abból, hogy sok mindent megkérdőjeleztem. Nem véletlen, hogy katolikusból protestáns lettem. Ez a fajta útkeresés nekem szükséges volt. Szokták mondani, hogy a hit kétely nélkül fanatizmus. S a protestáns ember mindig megvizsgálja azokat a dolgokat, amikkel találkozik. Átszűri önmagán az igazságot. Nem gyanakvóan, hanem gondolkodó kételkedéssel. Megvizsgáljuk innen is, onnan is, többféle réteget lehántva róla. Hiszen az életünk során folyamatos változásban vagyunk, másképp gondolunk dolgokat. Van, amit megértünk, mást elvetünk. Az ökumené nekem azt jelenti: mindenki járja szépen a maga útját, s a végén együtt, közösen meg fogunk érkezni.
– Azért megragadom az alkalmat, hogy megkérdezzem: milyennek lát minket, evangélikusokat?
– Nagyon sok evangélikus eseményen vettem már részt, igen jó a kapcsolatom Fabiny Tamás elnök-püspökkel. Jártam a fasori evangélikus gimnáziumban is vendégként. Ha hívnak, jövök szeretettel – mert szeretettel hívnak! Öröm, ha tudunk egymásnak segíteni. Nagyon szimpatikus nekem, hogy az evangélikus egy igazán családias, kevéssé formális közösség. És tetszik, hogy a főelőadás mellett arra is felkértek, hogy közvetítsem az Erős Vár FC és a Lelkészek All Stars csapata közötti focimeccset. Jó móka, és tetszik, hogy ez belefér egy egyházi rendezvény programjába. A nem hívő emberekben él egy sztereotípia, hogy „ezek a vallásosak olyan ájtatoskodók”, pedig erről igazán nincs szó. Megfér együtt a papi foci és az istentisztelet, mind a közösségépítés része lehet.
– Isten országát akkor is közöttünk érezhetjük, amikor körbenézve minden aggodalomra ad okot? Ön hol talál kapaszkodót a nehéz időkben?
– Aki olvassa a Bibliát, az tudja: Isten országa Izrael népének életében annak ellenére is valóság volt, hogy mennyi pusztulást, kríziseket kellett elszenvedniük. Széthullottak, elárulták a Jóistent… Nincs új a nap alatt! Ha rosszul mennek a dolgok, egészen biztosan nem a Jóistent kell érte hibáztatni! Hanem arra gondolni, hogy akkor valamit mi nem csinálunk jól. Nem a hitünkben élünk. Nem jól értjük a dolgunkat, nem beszélünk egymással egyenesen. Magunkban kell keresni a hibát, és nem mindent Istentől várni, hiszen nem fog mindent megcsinálni helyettünk! Hiszem, hogy nincs jutalom vagy büntetés, hanem következményei vannak annak, amit csinálunk. A jóval is, a rosszal is tanulunk, és közelebb kerülünk a Jóistenhez. Ha a világ föl van fordulva körülöttünk, akkor valamit nem jól csinálunk. Fel kell tudni tenni a kérdést: „Most mire akarsz megtanítani ezzel, Istennem?” Isten terelget minket. Ha keressük a kezét, megfogja a kezünket! Ha azt gondoljuk, hogy mi sokkal okosabbak vagyunk, akkor engedi, hogy kipróbáljuk, valóban okosabbak vagyunk-e nála. Ne a Jóistenen kérjük számon, ha a dolgok nem mennek jól! Lám, az emberiség történelme során újra és újra, most is éppen ezt a leckét tanuljuk. Isten országa közöttünk? Abban is ezt látom, hogy ő megadja az esélyt, hogy te magad jobbá válj. Ha kapsz valamit, az kész, ingyen van, nem került semmibe. De ha te magad dolgozol meg érte, te magad éled meg, szenveded meg, te magad próbálod újra, ha nem sikerül, akkor válik igazán a tiéddé.
– Milyen mélyebb tanulságokat von le az emberi sorsok láttán, amikor nagy nyereménnyel kecsegtető játékokat vezet?
– Valójában ezek a vetélkedők emberekről, történetekről szólnak. Mindig érdekesek az emberi történetek, az, hogy egy cselekedet, egy döntés mögött milyen történet áll a háttérben, honnan jött, hová tart az illető. Azért fontos, hogy mi, újságírók is ezeket a történeteket meg tudjuk mutatni, mert azokból tudunk mindannyian előrelépni, tanulni. Az életben vannak nézők és játékosok. Az előbbiekkel nem történik semmi. Ők azt nézik, hogy mások élnek, játszanak, döntéseket hoznak, kockázatot vállalnak, részt vesznek a játékban. Ne legyél néző, legyél játékos! A Jóisten nem azért teremtett minket, hogy nézők legyünk, hanem azért, mert dolgunk van. Játékosnak kell lennünk, vállalnunk kell kockázatokat, döntéseket, ki kell állnunk másokért, föl kell állni a vereségek után, méltósággal kell viselni a győzelmet, együtt kell működni, időnként versenyezni kell, időnként meg kell fogni a másik kezét, és segíteni kell.
* * *
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. július 31–augusztus 7–i 87. évfolyam 29–30. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
