„Nagyon nehéz volt azt megértenem és elfogadnom, hogy a hullámzás a hitben az a hit megélésének a része. Korábban nem tudtam, hogy ha kételyeim vannak, akkor az ugyanúgy része lehet az Úristennel való kapcsolatomnak” – vallja Grecsó Krisztián. A József Attila-díjas költőt, írót, dalszerzőt mint a Szélrózsa csütörtöki napjának fő előadóját a színpadon Kézdi Beáta, magazinunk főszerkesztője kérdezte. Az elhangzott beszélgetés szerkesztett szövegét közöljük.
– Íróként, költőként, dalszöveg- és színházi szövegkönyvíróként is történeteket mesél. Úgy fogalmazott egy korábbi interjúban, hogy a könyvei ugyanarról szólnak, mert a mániái ugyanazok:„…család, a családhoz való kötődés, az identitás, a múlttal való szembenézés, titkok, elhallgatások és azok felderítése.” Mi a célja a családi, önreflektív történetekkel?
– Én az az írógeneráció vagyok, aki előtt volt már egy, aki visszatalált a történetekhez. Számomra nemcsak azért fontosak, mert azt láttam, hogy ezeken keresztül működik a világ, hanem azért is, mert a családi emlékezet is a történeteken keresztül él. Az anekdotákkal csupán egymást akarjuk szórakoztatni, a családi történetek azonban az emlékezést segítik. A nagymamáról, nagypapáról fölösleges olyanokat mondani, hogy kedves volt, jószívű, alacsony. Így nem lehet rájuk emlékezni, ez nem ad semmit. Ha van egy nagyon jellemző történetünk, akkor még a nagymama nevetését is hallani véljük, pedig a hangot a legnehezebb felidézni. És ezek a történetek építenek fel egy mítoszt, és ez a mítosz a család.
– De miért fontos az, hogy ezek a mítoszok fennmaradjanak?
– Folyamatos veszteségben vagyunk, mert eltűnnek körülöttünk világok. Ha a nagyapám egy vasárnapi ebédnél századszorra is elmondta ugyanazt a történetet ugyanazokkal a szavakkal, akkor az nem azért volt, mert a nagyapám fogyatékos, vagy mert mindössze két története lett volna az életében, hanem mert amiről mesélt, az a világ, azok a törvények, kulisszák már nem voltak sehol. És ahogy a mesélés által felidézte, elkezdett élni az a világ, azok a szabályok, a kor. Én ezekhez a történetekhez találtam oda, és így lettek nekem is fontosak a történetek.
– Csongrád megyében, Szegváron nőtt fel, és férfi, ám a történeteit egy bárhol másutt élő nő is a magáénak érezheti. Mi adja ezt az egyetemességet?
– Könyv önmagában nem létezik, csak olvasatok vannak. Hitem szerint a szöveg vagy tükörként működik, vagy ajtók nyílnak meg általa, azaz szembesít, vagy valahova eljuttat. Van egy példám erre. A Pletykaanyu című novelláskötetem megjelenésekor tíz család perelt be becsületsértésért, aztán sok-sok év múlva díszpolgárrá avattak Szegváron. Az ünnepségen odajött hozzám egy korombéli férfi, és azt mondta, hogy gyűlölt engem a Pletykaanyu után, mert szerinte elárultam a saját közösségemet, és gyűlölettel, haraggal kifiguráztam az embereket. Aztán évekkel később Németországban dolgozott, és a kezébe került megint a könyv. Újra elolvasta, és azt érezte, hogy ebben mennyi szeretet van, milyen szépen írok a faluról. És neki ettől honvágya lett. Tehát azzal, hogy kikerült a falu közegéből, lett más, külső rálátása is a dolgokra, megváltozott az olvasata. Vagyis bennünk képződik meg az olvasat, a szöveg élménye.
– Akkor ezért annyira káros a „mit akart mondani a költő” típusú verselemzés az iskolai irodalomórákon?
– Igen, mert az matematika, mert akkor a vers egy egyenlet, melyben a költő el-rejti az eredményt, ami x, és akkor ki kell hozni a végére, hogy x mivel egyenlő. Ilyen nincs.
– Felszabadító ezt hallani, ugyanakkor nem zárható ki az sem, hogy a mi olvasatunk megegyezik az elbeszélőével, a költőével, de nekünk is van releváns olvasatunk.
– Hogyne, de a legfontosabb az olvasás szabadsága. Nem biztos, hogy egy könyvvel egy hullámhosszon vagyok, nem biztos, hogy jókor olvasom, jókor találkoztam a szöveggel. Sokszor hagyni kell neki időt, félre kell tenni.
– Itt a Szélrózsa fesztiválon és általában az életünkben ritka érték a csend. A Evangélikus Élet magazin legutóbbi számában Percze Sándor lelkész A csend teológiája című írásában így fogalmazott: „A csend a lelkiismeret tere vagy szócsöve. Aki teret enged a lelkiismeret belső hangjának a csendben, Isten színe elé állítja magát. A legcsodálatosabb találkozást élheti át.” Amikor a fej-nyaki rákbetegsége miatt hónapokon át nem volt hangja, és csendre ítéltetett, akkor azt valóban ítéletként élte meg, vagy volt az Úristen előtt álló pillanata?
– Ez egy rendkívül kemény időszak volt, mert hónapokra megnémulni egészen különleges tanulságokkal jár. Volt olyan időszak, amikor azt éreztem, hogy nem is kell a szó. A feleségem úgyis tudja, mit akarok, mással nem találkozom, így aztán nem volt szükségem a beszédre. De azt is láttam, hogy ez így elég lemondó. A betegséggel való szembesülés fázisai pontosan olyanok, mint a gyászé. Megjelenik a harag is, amikor számonkéred az Úristent, hogy miért te. Aztán elkezdődik a lelki leltár, és felteszem a kérdést, hogy: Istenem, ha eddig az volt kettőnk közt a szerződés, hogy nagyobb csapást nem mérsz rám, mint amit el tudok viselni, akkor ez most szabálytalan. Nagyon nehéz volt azt megértenem és elfogadnom, hogy a hullámzás a hitben az a hit megélésének a része. Korábban nem tudtam, hogy ha kételyeim vannak, akkor az része lehet az Úristennel való kapcsolatomnak. A nagyapám erős hitéről azt gondoltam, az a tökéletes hit, és ha az én hitem nem olyan, nem elég erős, ak-kor nem tökéletes. Ráadásul a betegség is pont egy ilyen meggyengülő korszakomban talált meg.
– Baán Izsák atya, a lelkivezetője billentette ki a mélypontról. Hogyan?
– Felhívott, hogy hallja, nagy a baj, és eljönne beszélgetni. Mondtam neki, hogy a négyes stádiumban vagyok, kétoldali áttét, nem rózsás a helyzet, és inkább ne jöjjön, mert nem tudja elképzelni, hogy a gyűlöletnek milyen mély bugyrában vagyok épp. És azt válaszolta: neki nem az a dolga, hogy akkor jöjjön, amikor jól vagyok. És eljött. Még éppen tudtam beszélni, így egy séta keretében halkan meggyóntam neki a Szent István parkban. Akkor tudtam elengedni a gyűlölet egy részét. Az is nagyon érdekes, hogy mikor azt éreztem, hitevesztett vagyok, azt is az Úristennek panaszoltam. Azt az oximoront nem kell feloldani, hogy ha nincs, akkor kinek beszélsz, de bennem akkor ez így működött. A kérdésre visz-szatérve: jó lenne azt mondani, hogy a hónapok hallgatása bölcsebbé tett, vagy másképp vagyok a szóval azóta, de az az igazság, hogy megszokod, hogy újra van hangod. Nem tudok neki mindennap örülni, hogy van, pedig kéne.
– Mivel töltötte ezeket a csendes hónapokat?
Elkezdtem leltározni, helyzeteken végigmenni. Egészen régi, elfeledett történetek jutottak eszembe, de aztán megint elfelejtettem őket. Egy önéletrajzi íráshoz jó lett volna, ha magnóba tudom ezeket mondani, de ugye esetemben nem volt mivel, ám így is folyamatos lelki leltár zajlott bennem a gyerekkori helyzetek újraélésével, újragondolásával.
– Két nagyon erős történetet szokott megosztani, amelyek a gyógyulás folyamatában, a feldolgozásban, az ön- és hitkeresésben sokat segítettek. Kifejezetten reflektálnak az idei Szélrózsa mottójára is. Megosztaná velünk is ezeket?
– Természetesen. Az egyik az „ezer daru” szokás. Ez egy japán hagyomány: úgy tartják, hogy akinek hajtogatnak ezer darab origamidarut, az meg fog gyógyulni. Nekem egy Tamásiból származó pedagógus teljesen ismeretlenül hajtogatott ezer ilyen papírdarut. Egy hatalmas mappában küldte el a feleségemnek a kiadóba. Ez akkor rám olyan hatással volt, hogy hosszú idő után legyőzte bennem a szeretet elfogadásának képtelenségét. Ha addig valaki azt írta, mondta: „veled vagyok, számítasz, hiányzol, gondolunk rád” – akkor én gyűlöletet éreztem. Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam az ezer darut, ez elmúlt.
– A kimondott, leírt jókívánságok üresnek hatottak, miközben a daruhajtogatás heteken át cselekvő odagondolás?
– Azt hiszem, igen. Krízishelyzetekben azt javaslom, azonnal le kell jönni a közösségi oldalakról. Ez kell legyen az első lépés. Mert az egy kirakat. Semmi köze a közösséghez, a közösségépítéshez, a valósághoz. És ez a kirakat még jobban megmutatja, hogy az égadta világon semmi szükség valójában rád.
– Ön nem törölte akkor ezeket a platformokat.
– Rutintalan voltam. Azt hittem, ez majd leköt. Nem így volt. Tehát az én hibám is, hogy az itt kapott impulzusokkal még nehezebben lehetett áttörni a magam köré épített falat.
– A másik történetet pedig meg is írta az Élet és Irodalomban, majd bekerült a Valami népi című új kötetébe Negyven-négyes címmel.
– A sugárterápiánál egy földszint alatti helyszínen kell akár négy-öt órát is várakozni, hogy sorra kerüljön az ember. Kialakul egy néma közösség, mert ugye a torokra kapott kezelés miatt egy idő után mindenkinek elmegy a hangja. Nem állítom, hogy mindennap, de igen gyakran megjelent egy kisfiú ebben a közösségben. Nem volt még tízéves. Az édesanyja mindig kérte, hogy a legyengült immunrendszere miatt a folyosón vegye fel a maszkot. A gyerek mindig úgy tett, mintha felhúzná, de helyette úgy ment végig köztünk, hogy mindenkire egyenként rámosolygott. Ő adott erőt nekünk. Hihetetlen volt.
– Aztán e miatt a novella miatt írt önnek Bölcskei Gusztáv nyugalmazott református püspök.
– Igen, és hosszan elemezte a szöveget. És a végén úgy zárta, hogy a kisfiú mosolya Jézus mosolya. És fel is tette nekem ezt a kérdést: így akartam-e, én is így gondolom-e? Bevallom, hogy nem tudom, de nem tudok rá nem úgy emlékezni, hogy úgy akartam. Visszautalva az interjú elejére: egy olvasat, egy olvasó akár még az íróban kialakult képet is meg tudja változtatni.
– Milyen állomásai voltak az önök számára a szülővé válás – nem rövid – folyamatának? Hogyan élték meg, hogy végül örökbefogadás lesz?
– Az örökbefogadással létrejött család ugyanolyan, mint a többi család. Az örökbefogadáshoz mindenki egyfajta veszteséggel érkezik – szokták mondani a pszichológusok, én pedig azt érzem, hogy ennél nagyobb nyereség nem létezhet. Én azt a gondolatot nem tudom értelmezni, hogy milyen jó ember vagyok, milyen jót tettem a lányommal, hogy örökbe fogadtam. Fordítva van: a Jóistentől én kaptam egy áldást. Nem tudok érte elég hálás lenni. Azok a párok, akiket az Úristen sokáig megvárakoztat, sokszor felteszik a kérdést: vajon miért történik ez? Mit hibáztam? Mit akart üzenni nekem ezzel az Úr? Azóta sokszor hangsúlyozom fiataloknak, hogy mindig lesz rá indok, hogy miért ne szülessen meg egy gyerek. Még nagyobb lakás, kikerekített karrier… A gyerek sosem jön „jókor”, és sokszor „zavart kelt” az életünkben. Ezek a körülmények vannak, és mindig is lesznek. Addig kell vállalni gyereket, amíg küldi az Isten. Ezt a saját káromon tanultam meg.
– Van, amiben más a szülővé válás folyamata az örökbefogadás által?
– Erről írtam egy egész versfüzért Magamról többet címmel. A szülővé válás folyamatával pont ugyanaz a helyzet, mint a nagy traumával: az elképesztően nagy és örömteli változás is belül zajlik, és itt is készül egy lelki leltár, amiről nehéz beszélni. Az első hónapokban, mikor kérdezgették, hogy alszunk-e, akkor nem értettem, hogy ez most miért fontos, mikor én annyira boldog vagyok. A szülővé válás egy olyan mélyen zajló folyamat, amire nem lehet rákérdezni. Nem kérdezhetik meg, hogy nyílnak-e már gyermekkorod tárnái. Megláttad-e már magadban apádat? Ezeket nem lehet az utcán összefutva megbeszélni. Egyik alkalommal azt mondtam a feleségemnek: „Nem megyünk le a Tisza-partra sétálni a gyerekkel?” Természetesen tudom, hogy tizenhat éve a Duna-parton lakunk, és még sosem tévesztettem el, de nyilván belülről valami nagyon dolgozott a Tisza-parti gyerekkorommal kapcsolatban. A házasságunknak is egy igazán nagy vizsgája volt ez. Megmérettettünk. Hogy ez a folyamat, a szülővé válás esetleg problémás, az ma tabu. Nem beszélünk róla. Bevallom, én rettegtem attól, hogy mi lesz akkor, ha nem fogom érezni az apaság tudatát. Ezért az első két hónapban nem éreztem mást, mint megkönnyebbülést, hogy van bennem apai… És ezek mind olyan helyzetek, amikhez meg kell találni a barátokat, a családtagokat, a lelkivezetőt, a szakembert, akinek elmondhatod, ha bajod van, mert ezzel elképesztően egyedül lehet maradni, ha nem kapunk segítséget.
– Közöttetek van – ez az idei Szélrózsa-mottó Lukács evangéliuma 17. részének a 21. verse alapján. Bár említette, hogy hullámzó hittel élte meg az elmúlt időszakot, de volt olyan pillanat, amelyben azt érezte, hogy Isten igenis ott áll ön mellett?
– Ráadásul úgy, hogy igazából én nem is akartam, nem is tettem ezért. Korábban mindig azt reméltem, hogy adott lelkiállapotokat a saját küzdelmemmel érek majd el. Mégis, ebben az elmúlt időszakban nagy kegyelemben volt részem. A fájdalomcsillapítóktól való félálomszerű állapotban egyfajta jelenést láttam, melyben egészen konkrétan minden részletet megkaptam arról, hogyan kapunk majd gyermeket az Úristentől. Mi akkor már sok éve szerettünk volna családot a feleségemmel, és amikor minden szóról szóra úgy történt, ahogy azt a jelenésben láttam, akkor sajnálkoztam a feleségemnek, hogy „de kár, hogy nem mondtam el akkor neked”. És kiderült, hogy de, elmondtam neki. Nem tudtam mást mondani, csak hogy „köszönöm, Uram!”. Nekem könnyű azt mondani, hogy közöttünk van, mert nekem megmutatta magát. Így egész más, mert nem kellett úgy megküzdeni érte, ahogy én azt korábban gondoltam.
***
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. július 31–augusztus 7–i 87. évfolyam 29–30. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
A budavári evangélikus szabadegyetem évadkezdő alkalmát szeptember 12-én, hétfőn 19 órai kezdettel tartják a Bécsi kapu téri evangélikus templom kápolnájában. Fabiny Tamás elnök-püspök rövid áhítatát követően Grecsó Krisztián József Attila-díjas író, költő, dalszerző tart előadást, amelyre a belépés ingyenes.
