Mosolygós hölgy köszönt a 2018-ban megnyílt budapesti, VIII. kerületi Egyszülős Központban. Az érkező ismeretleneket itt nem kérdésözönnel, hanem jó szóval, szeretettel fogadják. A város sűrűjében igazi békés sziget ez: a tágas, világos helyiségekben hívogató kanapék, asztalkák, fotelek, puha párnák. Középen kávézó, jobbra játszóház, a galérián mini irodák. Szívvel-lélekkel létrehozott oázis gyerekeknek és édesanyáknak, édesapáknak, akik valamilyen okból egyedül maradtak. Nagy Anna, az Egyszülős Központ létrehívója és vezetője közel húsz éve végzi ezen családok teljes körű segítését, képviseletét. Március 21-e, az egyszülős családok világnapja alkalmából jártunk nála.
– Tisztázzuk először a kifejezést. Mit nevezünk egyszülős családnak?
– Az egyik legnehezebb kérdés, hogy mikortól számít egy család egyszülősnek, vagy meddig tart az egyszülősség. Sematikus kép él bennünk a szó hallatán: az egyszülős család egy elvált anyuka, aki egyedül maradt a két gyerekével. Ám ennél sokkal bonyolultabb a helyzet. Sokféleképpen válhatnak a családok egyszülőssé. Lehet válás, de meglepően sokan fiatalon elvesztik a párjukat. Azután van, amikor valaki már a várandósság alatt egyedül marad: körülbelül a kisbabák tíz százaléka – évente mintegy kilencezer – úgy jön világra, hogy nincs mellette az apukája. Vannak, akik egyedül fogadnak örökbe, mások nevelőszülőként nevelnek egyedül, és vannak, akik eleve egyedül vállalnak gyereket.
– Hány családot érint ez a létforma?
– Mintegy háromszázezer családot, azaz közel egymillió embert. Kilencven százalékban nőkről beszélünk: kétszázhatvanezer anyuka és negyvenezer apuka neveli egyedül a gyerekét, akik összesen félmillióan vannak. De nemcsak ők érintettek, a mintázatok változatosak: van, aki külön élő szülőként kapcsolódik az egyszülős családhoz, részben jelen van annak az életében. Erősen érintettek a nagyszülők is: az ő szerepük nagyon megváltozik attól kezdve, hogy a gyerekük egyetlen szülővé válik a saját családjában. Vagyis az érintettség messze túlmutat még az egymillió emberen is.
– Tehát körülbelül az ország népességének tizede érintett, mégis, amíg ön nem állt ki a nyilvánosság elé, addig nem nagyon figyeltek oda erre a sajátos élethelyzetre. A megbélyegzés, félrenézés járt ennek a társadalmi csoportnak?
– Ez nagyon furcsa: egyfajta stigmatizálás még mindig jelen van a társadalmunkban. Sokakban felvetődik még a kérdés: Ők valamit elrontottak? Sajnáljuk őket? Nem nagyon tudunk mit kezdeni még mindig az egyszülős családokkal, zavarban van még a társadalom. Mi magunk, az érintett szülők is néha kicsit zavarban vagyunk: akkor most mi tényleg valamit nem jól csináltunk? A másik oldal az, hogy amikor valaki egyedül neveli a gyerekét, éveken keresztül két ember helyett dolgozik. Minden energiája erre megy el, s ez az érdekképviseletnek, érdekérvényesítésnek nagy akadálya. Annak, hogy elkezdtem – 2005-ben hoztuk létre az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítványt –, egyszerű oka volt: én is egyedül maradtam egy kicsi gyerekkel. Volt egy ilyen ösztönös mozdulat: hogyhogy nem találok segítséget sehol, amikor bajban vagyunk? Kibe lehetne kapaszkodni? Nekem szerencsém volt: volt hol laknunk, volt munkahelyem és egy nagyon támogató családom. Mindazonáltal szembesülnöm kellett azzal, hogy amit elképzeltem az életemről, az gyakorlatilag derékba tört. Most már tizenhét éve foglalkozom egyszülős családokkal, s néha még ma is találkozom olyan problémával, amiről nem is jutott volna eszembe, hogy ez is az egyszülősségből adódhat.
– És az egyházi közösségek támogatók? Mit tapasztal, figyelnek-e az egyedülálló szülőkre?
– Látok nagyon jó kezdeményezéseket az egyházakon belül. Az országban tíz településen van klubunk, a határon túl pedig nyolc további helyen. Például Kecskeméten az egyházzal nagyon szoros összefogásban és együttműködésben dolgozunk. Másrészt látok olyan helyeket és közösségeket is, ahol nem nagyon tudják, mit kezdjenek ezzel a helyzettel. Ha valaki özvegyen marad, az talán az egyház szempontjából könnyebben kezelhető. A többi élethelyzet felvethet nehézségeket. Egy példa: valakinek a keresztelő előtt azt mondták, nem nagyon szeretnék megkeresztelni a gyermeket, mert nincs neki apukája. Pedig ha valakik, hát pont a gyerekek azok, akik végképp nem tehetnek arról, hogy egyszülős családban élnek. A legtöbbször maguk a szülők sem így tervezték: az egyszülősség nem értékrend kérdése! Nem arról szól, hogy „én ebben hiszek, ezt tartom jónak”. Éppen az egyszülősök tudják a legjobban, hogy két szülőre lenne szüksége a gyereküknek. Figyelmet, elfogadást adhatnak az egyházi közösségek, erre vágyunk a legjobban mindannyian.
– A Biblia számos helyen figyelmeztet az özvegyek és árvák iránti irgalmasságra. Hogyan tudnák az egyházak hatékonyabban segíteni az önök munkáját?
– Az eddigi tapasztalatom azt mutatja, sokszor azok, akik egy vallási vagy más közösséghez tartozva válnak egyszülős családdá, úgy érzik, hogy kiesnek ezekből a közösségekből, vagy egyszerűen csak nem találják már ott a helyüket. Egy anyuka mesélte: nagy baráti társasággal jártak korábban nyaralni. Miután meghalt a férje, ugyanúgy elmentek nyaralni, de a gyerekei azt mondták, „anya, ne jöjjünk ide, mert nekünk ez nem jó”. Sokat segítene az egyszülősöknek, ha minden olyan közösség, ahol családok vannak, meg tudná szólítani őket. Ha azt tudnák mondani: „Látom, nehéz neked. Mindegy, hogy miért nehéz, én szeretnék neked segíteni.” Semmiképpen nem a megítélés, az elítélés a jó hozzáállás, hanem elfogadni azt, hogy ő egy szenvedő ember. És ha vele nem is tudunk azonosulni, azt gondolom, a gyerekekkel mindenki tud, hiszen ők aztán tényleg semmiről nem tehetnek.
– Miközben beszélgetünk, a munkatársai éppen adományokat szortíroznak: higiéniai termékeket, pelenkákat, tartós élelmiszereket. Ön viszi majd el a magyar–ukrán határra a háború elől menekülő családoknak – akik édesanyák, nagymamák, sok gyermekkel, a férfiaktól elszakadva, akiket besoroztak katonának. Itt most hirtelen egyszülőssé vált családokat segítenek önök is.
– Még nem is tudjuk teljesen felfogni, hogy ez mit jelent. A mi nemzedékünk abban nőtt fel, hogy nem láttunk háborút. Nagyon borzasztó az egész. Nem is volt kérdés, hogy mi is viszünk, pakolunk, megyünk. Akik átjöttek, valóban egyszülőssé váltak, mert otthon maradtak a férfiak, és megérkeztek úgy az anyukák a gyerekekkel, hogy egy sor pluszteher van rajtuk azon kívül, hogy életben akarnak maradni. Most rájuk szakadt ez az egész. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy legalább egy kicsit, amennyi tőlünk telik, segítsünk, noha tudjuk, hogy ez csak csepp a tengerben.
– Beszéljünk az örömökről, az eredményekről is! Hány családot tudott segíteni a majd két évtized alatt az alapítvány?
– Nagyon fontos tudni azt, hogy fel lehet állni egy nagyon nehéz helyzetből is. Különösen, ha az ember gyereket nevel, akkor nem is kérdés: muszáj felállni. Immár huszonhatezer családnak tudtunk segítő kezet nyújtani. Valljuk, hogy nem nevelkedhetnek a gyerekek olyan környezetben, ahol állandó a szomorúság vagy a szégyen, a bűntudat, a gyász. Hiszen ők is felnőttek lesznek, és meghatározó, hogy mit hoznak a gyerekkorukból. Azon dolgozunk, hogy most segítsünk feltölteni őket azzal az energiával, amivel ők a saját családjukat el tudják majd indítani. S hogy mivel keresnek meg minket? Millió dologgal. Május végén lesz négyéves a pesti központ. Már több mint hetvenféle szolgáltatásunk van az egyszülős élet különböző területeivel kapcsolatban: jogi problémák megoldása váláskor, hagyatéki ügyek, árvaellátás intézése. Fontos a lelki segítség: van pszichológus, gyerekpszichológus, de létszükséglet a munkavállalás. Nálunk nemcsak tanácsadás van és workshopok, hanem konkrét állásközvetítés is: több mint százhatvan szülőnek találtunk eddig munkát. Vannak olyan programjaink, amik a szülőséghez kapcsolódnak: hogy fogom én a gyerekemet felnevelni egyedül? Ezek olyan kérdések, amikre valamilyenfajta választ muszáj, hogy találjon az ember. A közösség melege és ereje, a valahova tartozás legalább olyan fontos, mint az, hogy gyakorlati segítséget kapjanak a családok. Rengetegféle tábor, nyaralás, program érhető el gyerekeknek, felnőtteknek. Csoda látni, amikor a napközis táborba a gyerekek úgy jönnek ide, mintha hazajönnének. Azt élik meg, hogy ez itt az ő helyük. Az idei világnapon megnyíló budai Egyszülős Központban ezt a munkát szeretnénk továbbvinni, sok új elemmel kiegészítve.
