Idén ünnepeljük a Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozó huszonötödik születésnapját. Ebből az alkalomból alapítókat, kulcsembereket, fellépőket kértek meg a szervezők, hogy írják le röviden: számukra mit jelent ez a találkozó. Ezekből – a Szélrózsa Facebook-oldalán folyamatosan megjelenő gondolatokból – válogattunk most egy csokorravalót, hogy így emlékezzünk az elmúlt negyedszázadra, egyúttal így készüljünk a tizenharmadik találkozóra, melyet 2022. július 13–17. között szerveznek meg Gyulán. De adddig is július utolsó vasárnapján mindenkit vár a Szélrózsa-piknik!
Ifj. Cserháti Sándor: Néhány éve megkérdezte valaki, hogy miért járok én még Szélrózsára. Azóta is haragszom rá. Nem azért, mintha nem lett volna indokolt a kérdés. Már akkor is túl jártam az ötvenen. Azért haragszom, mert azóta nekem is időről időre eszembe jut. Addig sose gondoltam rá, annyira természetesnek tűnt, hogy ott vagyok. Az első találkozóra egy hónappal lettem házasember, tehát szinte az egész felnőtt életem magától értetődő része lett. Az meg még tart. Persze ezután is mindent meg fogok tenni, hogy így vagy úgy bejussak. Ha találkozunk, kérlek, te már ne tedd fel a kérdést…
Mesterházy Balázs: „Azt szeretném, ha egyházunk olyan lenne, mint a Szélrózsa.” Nem én mondtam ki először ezt a mondatot, de abszolút vallom, hogy ebben a közösségben éreztem/érzem igazán evangélikusnak magam. Nemcsak azért szeretem a fonyódligeti záró istentisztelet képét, mert első „atyai” Szélrózsám volt, hanem mert csak erre a képre ránézve látom munkaórák százait és ezreit. Azt, ahogyan Marica dekorálta a sátrat és a színpadot; hogy az időjárás miatt a tévéfelvételre be kellett költözni fedett helyre… Azt, ahogyan Csepiék festették a merítőedényeket, és mindegyik mögött ott van a gyülekezeti közösségek áhítata, amelynek során valóban merítettek az élet vizéből, avagy a szabadulás forrásából! Aztán a székek mögöttem ugyan üresek, de az igehirdetés előtt még a finn kórus ült ott Pekka Simojoki vezetésével. A hangszerek és a vezetékek is azt mutatják, hogy itt egy nagyobb egység részei vagyunk teológiával, kultúrával, spiritualitással. A „Meríts” logó, valamint az oltárasztal előtti erdélyi faragott kereszt pedig kijelöli a középpontot. Azt szeretném, ha egyházunk olyan lenne, mint a Szélrózsa.
Krámer György: Mennyire jó az a feszültség, amikor az ember fellép a Szélrózsa színpadára! Akár igehirdetéssel készültem, akár énekes voltam a kórusban, mindig ott volt bennem az az izgalom, hogy most adhatok. Azoknak, akik keresnek, akik azért jöttek, hogy kapjanak valami fontosat, és azoknak is, akik éppen csak megálltak a színpadtól távol, és meghallottak egy éneket, ami megérintette őket. Mindig magával ragad ez az izgatottság, hogy adhatok. Magával ragad mindig a meglepetés is a Szélrózsán, amikor váratlanul kapok. Egy jó beszélgetést, régi-új barátokat, egy koncerthangulatot, egy igehirdetés néhány mondatát, amit legszívesebben leírnék, mert annyira jó. Ez a kettő, az adok-kapok izgalma az, amiért várom, hogy újra ott lehessünk!
Gáncs Péter: Egyházunk legújabb kori történelmében az Együtt Töltött Minőségi Idő mértékegysége a Szélrózsa. Te hány szélrózsás vagy? Nekem negyvenöt évet kellett várnom arra, hogy 1996 nyarán megéljem életem első Szélrózsáját Váralján. Hálás vagyok Istennek, hogy azóta minden találkozón végig ott lehettem. Eleinte „csak” a feleségemmel és gyermekeinkkel, az utolsó hármon már az unokáinkkal is együtt. Közülük a rangidős, Regina tavaly nyáron lett volna négy szélrózsás… Nehezen éljük meg, hogy Büktől számítva egy olimpiányi időt kell várnunk, míg reménység szerint végre összejön „Rózsa és Gyula randevúja” 2022 júliusában. De addig legalább nem öregszem: még mindig csak tizenkét szélrózsás vagyok!
Dr. Pángyánszky Ágnes: Manapság sok szó esik tradícióvesztésről, a Szélrózsa találkozókon mégis hagyomány született. Lelkészi indulásom az első Szélrózsa idejére esett, így azóta részese lehetek annak, amit a kilencvenes évek óta a magyarországi evangélikus ifjúsági élet húzóerejének élünk meg. Jóleső érzés ezt a tradíciót másoknak is átadni. Először a pilisi énekkarokkal és az ifivel szereztünk közös szélrózsás élményeket: felejthetetlen Izsóp- és Izsópka-, EtCetera- és Exit-koncertek vagy a pilisi ifisekkel Szarvason a nyitóáhítat és a záró istentiszteleti szolgálat. Élmény volt, hogy egy gyülekezet ifjúsági csoportja ilyen aktív részese lehetett ennek a hagyománynak. De sok személyes emlékem is van: laza baráti beszélgetések, találkozások, felcseperedő gyermekeink szélrózsás önállósodása. A múltból és a jelenből szívesen indulok tovább a Szélrózsa jövőjébe.
Szigethyné Szenteczki Katalin: Egyszer csak az ötödik Szélrózsára lett egy Szélrózsa-ének. Bennem minden hála, találkozás, emlék abban futott össze. Elvittem Végh Szabinak, aki azt mondta, megnézi. Megnézte. Megírta a dallamot. Tatán rögtönzött előadás volt, Ócsai Zoli zongorázott, a tabi ifisek csoportja énekelt. Lapokon osztottuk a szöveget, hogy a többiek is bekapcsolódjanak. Aztán jöttek újabb és újabb versszakok. Kőszegen a színpadról láttam, ahogy a Szélrózsa-gyülekezet együtt énekli. Az első sorban egy kerekesszékes fiú teli torokból zengte. Már a fiaink is játsszák: a Voice Of the Glory – VoG. Hálás vagyok Istennek, hogy életre kelt ez a dal, mert mindig emlékeztet: tagja vagyok az evangélikus családnak. Talán jövőre Gyulán együtt újra elénekelhetjük: „A szélrózsa minden irányából / Hozzád érkezünk. / Áldj meg minket, / Erős várunk, Istenünk!” Úgy legyen!
Pongrácz Máté: A büki Szélrózsa utolsó napjára virradtunk. A találkozó csúcspontja következett. Közös istentisztelet a fiatalok, a környező gyülekezetek, valamint a büki testvérek részvételével. Egyfajta számadás is ez a reggel. Visszagondolva a találkozóra, bátran tudtam hálát adni. Amit meg lehetett tenni, a szervezőcsapat megtette, végtelen büszkeség volt bennem. Amit Isten hozzáadhatott a találkozó sikeréhez, hiszem, megkaptuk. Sosem voltam olyan hálás, mint aznap reggel. Már csak egy méltó zárásra van szükség. A prédikáció gépelt vázlata feküdt előttem az apartman asztalán, teleírva a találkozó alatt – főként éjszaka – megfogalmazott új gondolatokkal, érzésekkel, élményekkel. Indulnom kellett. Már nem lehet újraírni… Luther-kabáttal a kézben, tele izgalommal ballagtam, mégis boldog voltam, hisz két olyan lelkésszel szolgálhattam, akiket nagyon szeretek és nagyra tartok! Aztán egy szempillantás alatt előttünk állt egy hajó, és csak eveztünk, eveztünk a mélyre…
Hriazik Erzsébet: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ebben a Tamási Áron-idézetben [Ábel Amerikában – a szerk.] nagyon röviden, de nagyon tömören, töményen van benne a lényeg. Erős vár a mi Istenünk! Nekem ez nem csak egy evangélikus köszönés – ez identitás, hovatartozás. Így a Szélrózsa egy Krisztusban létrejött közösség, ahol az otthonom van. A Szélrózsa, ahová azért megyek, hogy hazaérkezzem. Közösségcentrikus embernek mondom magam. Az élet egy hatalmas puzzle, mindenki ennek egy kis darabja. Azokba a képekbe illek bele, ahol Krisztus-hit van és testvéri szeretet. Hosszú lenne leírni. „Kérd, és megadatik.” Otthonra vágytam. Evangélikusként hazaértem. Hiszem, hogy a Szélrózsa közössége nem szól másról, mint a legfontosabb Szeretetről. A Szeretet meg Krisztus maga. Hozzá tartozunk és általa egymáshoz. A Szélrózsa az a hely, az a közösség Krisztusban, ahol otthon lehetünk mindnyájan.
Koczor Tamás: A reggeli istentiszteletre vártunk. Körben álltak és ültek már elég sokan. Abban az időben nekem az volt a legnagyobb hiányérzetem, hogy a Szélrózsán nincsenek nagy közös éneklések. Gyenesi élményeimet sirattam. Aztán Szabolccsal felmentünk, hogy a várakozás idejét kitöltsük, de nem nagy reményt fűztünk hozzá, hogy magunknak szánt örömzenélésnél több lesz belőle. Azelőtt az Izsóp együttesben alaposan összeszoktunk, de akkor már egy ideje nem játszottunk együtt, mégis valahányszor leültünk – és ez még évekkel később is így volt, talán még ma is így van –, szinte kitaláltuk egymás gondolatát, a két gitár, két hang teljesen összhangban szólt. Akkor ő már jobb volt, mint én. Régi dalokat játszottunk. Aztán kezdtek énekelni velünk. A távoli fák alól, halkan, aztán egyre erősebben hallatszott a hang. Életem szép pillanata volt. Ha a Szélrózsa előkerül, ha emlékeket kell idézni belőle, ez mindig ott van a többi között.
Balicza Klára: Sorakoznak a Szélrózsa-pólók a szekrényemben: van zöld, ciklámen, bézs, fehér… Fel persze nem nagyon veszem őket, de jó, hogy ott vannak, mert a sok szín emlékeztet a Balaton kékjére, a Mátra zöldjére, a katonai sátrak keki színére, a soltvad-kerti homok sárgájára, az esős napok szürkéjére… És emlékeztet arra is, hogy mi, Szélrózsa-résztvevők legalább ugyanennyire sokszínűek vagyunk, sőt egyre sokszínűbbek korban, gyülekezeti és felekezeti kötődéseinkben, adottságainkban és korlátainkban, sőt az utóbbi években már anyanyelvünkben is. Így a piros-fehér-zöldbe vegyül némi fekete-piros-sárga, kék-fehér és némi csillagos-sávos piros-fehér-kék is. Ez a színkavalkád az egyik kedvencem a Szélrózsán.
Blahalouisiana: A szélrózsás koncert mindenkiben nagyon pozitív emlékként maradt meg. A szokásosnál is nagyobb vendégszeretet, nyitottság és kedvesség vett körül minket. Jó volt látni, hogy ilyen felszabadultan buliztok a zenénkre, sokan közületek úgy is, hogy előtte nem feltétlenül ismertétek a zenekart. Nagyon várjuk, hogy visszatérhessünk hozzátok, reméljük, össze is fog jönni!
* * *
Az összeállíts eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. július 11–18-i, 86. évfolyam 27–28. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a <;/a> címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.
