Vigyázz, Jézus a pénzedre hajt!?

A valláskritikusok, ateisták, agnosztikusok visszatérő kritikája az egyházzal szemben az anyagi javak birtoklása, felhalmozása és az ezzel való kérkedés. Elég, ha arra gondolunk, hogy milyen szinten üti át a közvélekedés ingerküszöbét bármely hír a vatikáni bankkal kapcsolatban, vagy milyen felháborodást tud kiváltani egy-egy magas rangú egyházi személy fényűzőnek vélt életmódja. Az egyház és a papok pénze mindig mindenkit érdekel. A kereszténység kétezer éves történetében újra meg újra felmerül a kérdés, hogy mi szüksége van az egyháznak pénzre, és amije van, azt mire használja.

„Odament hozzá valaki, és ezt kérdezte: Mester, mi jót tegyek, hogy örök életet nyerjek? Jézus így válaszolt neki: Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem! Amikor hallotta az ifjú ezt a beszédet, szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. Jézus pedig ezt mondta tanítványainak: Bizony mondom nektek, hogy gazdag ember nehezen megy majd be a mennyek országába. Ismét mondom nektek: Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” (Mt 19,16.21–24)

Az Újszövetségből tudjuk, hogy az első tanítványok, majd az induló ősgyülekezet tagjai vagyonközösségben éltek. Mindenüket eladták, majd az értük kapott javakat beadták a közösbe, és próbáltak túlélni az őket üldöző római hatóságok elől a kazamatákban, a föld alatt bujkálva. Az egyház vagyonosodása a Krisztus utáni háromszázas években vette kezdetét, amikor is előbb megszűnt az évszázadokig tartó keresztényüldözés, majd államvallássá lett a Krisztus-követők hite a Római Birodalomban.

A népvándorlások korában folytatódott a folyamat, némiképp kényszerűségből is, hiszen a sötét középkor első szakaszában Európa-szerte szinte alig beszélhetünk behatárolható államokról, konkrét államszervezetekről. Az egyház mint az emberek fejében rögzült egyetlen fix pont kényszerűen részben az állam feladatait (így a pénzkezelést) is fel kellett vállalja. A vagyonosodással kapcsolatban meghatározó lépcsőfok volt a keresztes háborúk időszaka, amikor a lovagi, közöttük is a szegénységi fogadalmat tett templomos lovagrend tagjai létrehozták a korabeli Európa első igazi globális bankhálózatát, országoknak és fejedelmeknek, királyoknak folyósítva kölcsönöket.

Néhány évszázaddal később, a Luther 1517-es fellépését megelőző időszak terméke, majd a reformáció elindulásának részleges oka is a híres, illetve hírhedt „bűnbocsátó” cédulák árusítása, azaz a pénz volt. II. Gyula pápának a Szent Péter-bazilika építéséről szóló grandiózus álma brutális összegeket emésztett fel, amelynek előteremtéséhez „a mártírok kiapadhatatlan kincséhez” nyúlt a középkori katolikus egyház, és pénzért ígéretet tett a purgatóriumban vezekléssel, szenvedéssel töltött idő lerövidítésére.

És ha időben nagy ugrást téve azt gondolnánk, hogy ma más a helyzet: a világ számos pontján, különösen a karizmatikus és újprotestáns közösségek körében ma is újra meg újra felbukkan hasonló gondolat, miszerint sokszorosan vissza fogod kapni az egyháznak egyszerű hívőként adott anyagi támogatásodat. Sarkítva mondva, ez valódi befektetés. Higgy benne, hogy az egyház, illetve a lelkipásztor anyagi támogatása sokszorosan megtérül már itt a földön is, de a mennyben, odaát majd mindenképp.

A cikk folytatása a Kötőszó blogon olvasható.