A festő poéta – Tichy Gyula, a magyar szimbolizmus mestere címmel látható időszaki kiállítás március 5-ig a Magyar Nemzeti Galériában. A tárlaton néhány festmény kíséretében mintegy nyolcvan grafika került a kis tér falaira, számos olyan, amelyet még soha nem tártak a nagyközönség elé.
Miért fontos számunkra Tichy Gyula (Rimaszombat, 1878 – Rozsnyó, 1920) személye és művészete? Amellett, hogy rövid ideig a fasori, később a rozsnyói evangélikus gimnázium rajztanára volt, örökösein keresztül számos műve került az Evangélikus Országos Múzeum gyűjteményébe.
Munkásságával csak néhány, inkább rövidebb, mint hosszabb cikk foglalkozik – elsősorban kortársak írásai, majd az 1970-es évektől lassan, kicsit talán bizonytalanul kezdett a művészettörténész-szakma és a közönség felfigyelni rá. A legalaposabb értekezést Tichyről néhai Foltin Brúnó lelkész, művészettörténész írta.
Körzővel rajzolt élet
Királyasszony néném II. (1908)
Ki volt Tichy Gyula? Míg művészetét valamiféle titokzatosság lengi be, élete – önmaga szerint is – egyszerű, átlátható. Gépészmérnöknek készült, és bár csak néhány hónapig járt a József Műegyetemre, tanultsága és érdeklődése tetten érhető művészetében, amely nemcsak a festészet és a grafika, hanem az irodalom területén is különöset hozott létre.
Székely Bertalan osztályában tanult a Mintarajziskolában – itt képezték a gimnáziumi rajztanárokat. A grafikai technikákat pedig Olgyai Viktortól és Morelli Gusztávtól sajátította el. Rövid látogatást tett Nagybányán, hogy Hollósy Simonnál „tanulmányozni, analizálni” kezdjen. Betegségei miatt költözött haza 1905-ben Budapestről Rozsnyóra, ahol testi-lelki nyugalmat talált. Körzőhöz hasonlítja magát, „amelynek acélcsúcsa Rozsnyóba van szúrva, a ceruzás vége pedig Pesten írja a magyar kultúrtörténet számára betűit, ha ugyan a feledékenység gummija ki nem törli őket”.
És valóban: a kor szokásaival ellentétben alig utazott, a pesti kiállításokon kívül hazai és európai folyóiratokból, albumokból tájékozódott. És nem csak a képzőművészet alakulásáról! Mindent magába akart szívni: a természettudomány, főleg a fizika, az asztrofizika, a fénytan és a csillagászat felfedezései, a technika vívmányai legalább annyira lenyűgözték, mint a romantikus irodalom (Jókai hatását egyenesen a narkotikumokéhoz hasonlítja) vagy Dante, Madách, Byron, Poe, sőt – nem meglepő – Wells és Verne.
Amikor már diplomásként hosszabb időre utazott Velencébe (1903), festészeti ismereteinek elmélyítése is célja volt. A kor szokásaihoz híven másolatokat készített. (Az evangélikus múzeum raktárában Tintoretto Bűnbeesése, Palma Vecchio Szent Családja és egy eddig megfejtetlen eredetű Szent Jeromos mutatja, hogy a testek rövidülését és a koloritot a legnagyobb reneszánsz mesterektől leste el.)
Fájdalmas szépség
Melancholia (1915)
Önálló hangja a preraffaeliták melankóliáját, a magyar irodalmi hagyományt és a szecesszió modorát ötvözi, de művei nem állnak messze Gulácsy, Munch, Valloton képeitől vagy Klimt korai műveitől sem. A felvidéki tájak naturalisztikus bemutatása mellett az utcai csoportok és balladisztikus, meseszerű jelenetek többségét hasonló, nyitott kompozícióban, foltszerű, többnyire árnyék nélküli, dekoratív festésmóddal fogalmazza meg. Festészetére jellemző Böcklin alapvetése: „Egy képnek el kell mesélnie valamit, el kell gondolkodtatnia a nézőt, akár egy költeménynek, s úgy kell hatnia rá, mint egy zenedarabnak.”
Bár tagja volt a Kévének (Magyar Képzőművészek és Iparművészek Egyesülete), amelynek kiállításain is szerepeltek festményei, körülményei és gyakran ágyhoz kötő betegsége miatt teljesen a grafika felé fordult.
És ez volt az, amiben igazán ki tudott teljesedni. Öccse, Kálmán Dürer-képeslapokkal érkezett haza Münchenből. Tichy hatalmas érdeklődéssel és szenvedéllyel vetette bele magát a munkába. A fánál puhább linóleum metszésével kezdte, és hamar publikálták is műveit A Ház című folyóiratban. Az olykor mitológiai vagy bibliai utalásokkal, ellentétpárokban való gondolkodás és fogalmazás a kompozíciók címében is visszaköszön csakúgy, mint a szecesszió más mestereinél. A témák – a halál, a titokzatos, a misztikum, a melankólia, az erotika – a materialista társadalomból való menekülésként is értelmezhetők.
Grafikáin visszatérő szereplő a Nő, akit gyakran szélsőséges vagy ambivalens szerepekben láthatunk, máskor azonban pusz-tán az alkotó esztétikai érdeklődésének (ruhák és kelmék esése, divat vagy a puszta test látványa) tekinthetjük megjelenését. A szecesszióban a nőalak gyakran a végzetes szépség megtestesítője, esetleg maga az idealizált szépség, máskor kétféle: tiszta, ártatlan, titokzatos, de perverz, romlott, morbid, csábító, sátáni, kárhozatra ítélt. Tichy titokzatos nőalakjai inkább valami felsőbbrendű entitás hordozói (az ihlet, a művészet, az alkotás, a tudomány géniuszai) vagy kettős egyéniségek: fájdalmas szépség, szomorú érzékiség – természetfölötti tulajdonsággal felruházva. Ő maga ezt a jelenséget „luxure hypothétique”-ként, kétes érzékiségként aposztrofálja.
Gyakran nem fekete, hanem színes festéket használ a nyomatok elkészítéséhez, így sötétkék, méregzöld, bordó lapok is láthatók a falakon. Tichy művein sokszor nem sötét formák bontakoznak ki világos alapon, hanem épp fordítva.
Egy tusos üveg meséi címmel – amolyan portfólióként – mappája jelent meg 1908-ban. A tusrajzokat cinkográfiába áttéve nyomtatták.
Korát meghaladva
A kiállítás talán legérdekesebb és legkülönösebb darabjai az 1910 körül és után készült ceruza- és tusrajzok. Ezeken a képeslap méretű lapokon fantasztikus világok tárulnak a néző elé, aki azon döbben meg jobban, hogy olyan érzése van, mintha Verne regényeibe sétálna be, vagy azon, hogy Tichy korát évekkel meghaladva nemcsak szürrealista, hanem kubista, konstruktivista, metafizikus szemlélettel találkozik a részletekben.
A rajzokban van valami nyugtalanító. Kietlen tájakon és mérnökrajzokon szép és torz alakok, fényforrások és különös gépek népesítik be a kompozíciókat, szenvedélyek vagy szoborszerű kívülállás jellemzik a szereplőket. Fantasztikum és művészet szoros összefonódása ez, ahogy – befejezetlenül maradt – tudományos-fantasztikus regénye, A Mars rabjai is. Nyoma sincs a századforduló esztétizáló szimbolizmusának: „Vad, komor hangulatú, amilyen az élet, mely ellensége a szépnek, a kecsesnek, a könnyűnek, a jónak: gonosz, pupos, fukar, zsarnok” – írja.
A háború kirobbanása végképp elkeserítette Tichyt. Utolsó rajzain a félelem, a fenyegetettség fogalmazódik meg. Utópikus gondolkodása, humora és valami képzeletbeli világba (világigazságba) vetett hite Jóslat című ciklusában (1916) mutatkozik meg, amelyet szelídebb, anekdotikus hangvétel jellemez. A lapokon a magyar nemzet hősei csalafinta módokon vesznek revansot a haza ellenségein: Bolyai fémhabbal teszi használhatatlanná a hajókat, Hell [Miksa] páter tönkreteszi az orosz vasútvonalak sínjeit. Rajtuk kívül még Jókai, Madách, Benyovszky, Széchenyi, Kőrösi Csoma és persze Petőfi harcolnak Tichy fiktív-romantikus seregében.
Tichy művészetének lényegét foglalja össze végül Mezei Ottó (1986) értékelése: „Vizuális intelligenciája, képteremtő fantáziája talán fejlettebb, dúsabb volt legtöbb hazai kortársáénál, az európai embert és művészetet e században ért megrázkódtatásokra – ma látjuk csak – páratlan érzékenységgel, a lélek mélyéről feltörő képekben rezonált. […] az élmény és a tudás kettős ajándéka révén segítette hozzá, hogy munkáiban a parttalan térben és időben bolyongva bepillanthatott – egyik utolsó rajzára célozva – »a végtelenség kapuján«.”
* * *
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. február 19–26–i 88. évfolyam 7–8. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
