Álomvilághoz hasonló valóság, meseszerűen megjelenő múlt, pasztellszínekben pompázó jelen – egészen különleges világba csöppen az, aki Várkonyi János festőművész műhelyébe lép. A többek között Székely Bertalan-díjjal és Békéscsabáért kitüntetéssel elismert művész – nem mellesleg evangélikus presbiter – fontosnak érezte, hogy alkotásai ne csak közintézményeket díszítsenek, illetve magánemberek otthonaiban függjenek, hanem szeretett egyházának tulajdonában is legyenek. Éppen ezért életművének negyvenkét darabját hat évvel ezelőtt a békéscsabai evangélikus gyülekezetnek ajándékozta, azóta állandó kiállítás keretében a gyülekezeti teremben tekinthetők meg.
Nemcsak tősgyökeres békéscsabai, hanem vérbeli lokálpatrióta is Várkonyi János. A hetvennégy éves festőművész életében többször kínálkozott lehetőség arra, hogy a fővárosba költözzön, de a szíve nem engedte, hogy elhagyja szülővárosát.
„Engem minden gyökér ideköt: a szüleim, a család, a lányom, a rokonaim, a barátaim, a gyermekkor, a fiatalság és a város, Békéscsaba múltja s jelene” – vallotta egy baráti levélben. A felsorolt gyökérszálak nemcsak az alkotó lelkében, hanem a festővásznak egészen egyedi képi világában is gyakran megjelennek.
A gyermekkor pillanatképei
Kora délutáni nap világítja meg a műterem falán a festményeket, amelyeken, mint egy gyermekeknek szóló képeskönyvben, meseszerű emberek – nagy kalapos, öltönyös férfiak és hosszú ruhás, elegáns nők –, izmos paripák és egyszerűségükben is hívogató házak ragyognak meleg színeikkel: barnákkal, okkerekkel, türkizekkel és pirosokkal. Fényt árasztanak, vidámságot és szeretetet. Érződik rajtuk, hogy alkotójuk örömmel és szíveminden melegével készítette őket.
A képek képzeletbeli utazásra hívnak térben és időben. Visszaröpítenek a régi csabai utcákra, a gyermekkor színhelyeire. A Hatház utcai családi ház udvarára, oly sok gyerekkori játék és csínytevés helyszínére. A régi Körös-partra vagy a Luther-kabátot is kiválóan készítő úri szabó édesapa műhelyébe.
„Édesapám a példaképem – vallja Várkonyi János. – Végtelenül udvarias, önzetlen, szerény és szorgalmas ember volt. A szabóságot mint szakmát művészi módon képviselte. Megrendelői az akkori társadalom minden rétegét képviselték, mert egyaránt varrt ő parasztbácsinak és főorvos úrnak.”
E szabóműhely ráadásul több volt átlagos munkahelynél, „gyönyörű öltönyök, felöltők és kosztümök váltották egymást a próbababán”. A kis Janika számára ez volt – saját szavaival élve – a „gyermekkori szentély”. „Az ablak mellett állt ugyanis az én asztalkám. Édesapám pedig, aki hamar felismerte a rajztehetségemet, sorra elém tette a pasztellkrétákat, akvarellfestékeket, ecseteket. Nagyon sok mesés rajz készült annál az asztalnál.”
Az élénk fantáziájú kisfiúra nemcsak a műhelyben fellapozható divatlapok és az édesapa szabásmintái hatottak, hanem a későbbiekben a szülőktől karácsonyra, születésnapra kapott művészeti kártyák és albumok is. No meg a rengeteg olvasmányélmény.
„Mivel nem volt tévénk, rengeteget olvastam – emlékszik vissza a szülővárosában köztiszteletnek örvendő festő. – Sok minden érdekelt, de a regényeket, a történelmi témájú könyveket és az afrikai vadászkalandokat elmesélő úti beszámolókat valósággal szinte faltam. Ebből alakult ki bennem egy olyan meseszerű világ, amelyet az olvasottak alapján vászonra is képzeltem, és amelyből sokszor ma is táplálkozom.”
A lovak szeretete szintén a gyermekkorig nyúlik vissza. Az anyai – Valentinyi – nagypapát, aki eredetileg asztalos volt, a hokedlikészítésnél jobban érdekelték a lovak, így az első adandó alkalommal vett egy kordélyt, hozzá egy kiöregedett versenylovat, és fuvarozásba kezdett. Idővel már nyolc-tíz lóval és több kocsissal dolgozott; még a fővárosba is vállalt áruszállítást. Ám a második világháború mindent elvitt – kivéve a hintót –, ő pedig kezdte elölről.
„Kisgyerekként ebbe a fuvarosvilágba csöppentem bele – meséli János. – Nagypapáék udvarában nekem a kocsik, a hintó, az istálló, a lovak »a boldogság szigetét« jelentették. Nagypapa gyakran vitt magával fuvarba – megtanultam lovat is hajtani –, de a legszebb pillanatok azok voltak, amikor a fészerből kigördítette a hintót, és végiggördültünk vele a csabai utcákon. Olyankor királyfinak éreztem magam.”
Eperfagyitól a sarki trafikig
A pályaválasztás küszöbére érkező fiatal ember végül a szegedi tanárképző főiskola rajz–földrajz szakán folytatta tanulmányait. A békéscsabai középiskolai időszakban Mokos József festőművész rajzszakkörében megszerzett ismeretek a szegedi évek alatt olyan neves mestereknek köszönhetően gyarapodtak, mint Cs. Patai Mihály, Vinkler László vagy Fischer Ernő. Az 1971-ben diplomát szerzett ifjú tanár Mezőberényben kezdett el tanítani, majd nyolc év múlva szülővárosának egyik általános iskolájában folytatta.
Ám ezek alatt az évek alatt is rendületlenül alkotott, kiállításokon vett részt, díjakat nyert. „Szerettem tanítani. A gyerekeim sorra nyerték a helyezéseket a különböző rajzpályázatokon, közöttük egy indiain is. Azonban 1982-ben felvettek a hivatásos művészek számára létrehozott Művészeti Alapba – ennek jogutódja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete –, így egy idő után választanom kellett. Az alkotás és a tanítás ugyanis már sok volt együtt” – vallotta be a hazai és külföldi tárlatokon ma is rendszeresen részt vevő festőművész.
Várkonyi János munkásságát 2001-ben a Békéscsaba Város Közművelődéséért díjjal, 2009-ben pedig Békéscsabáért kitüntetéssel ismerték el. Nem véletlenül. Az olykor iróniával fűszerezett, lírai hangulatú olaj- vagy pasztellképein előszeretettel jeleníti meg szülővárosának múltbeli ikonikus alakjait és helyszíneit.
Állított már emléket a volt kisállomásnak, az egykori sarki trafiknak vagy a Magyar király nevű kocsmának. A fagylaltot áruló Kadri bácsinak, akire a festő úgy emlékszik, hogy „nagy bajusza alatt mosolyogva a legfinomabb málna- és eperfagylaltot nyomta kis kezeinkbe”, a Jókai utcai pékmesternek, „akinek frissen sütött cipói mindig az étvágyamat gerjesztették”, vagy „a kedves, fehér hajú gyógyszerész bácsinak, akinek én vittem el az édesapám által készített öltönyt”.
„Elfogult vagyok, ha a szülővárosom szóba kerül – vallja a művész. – Szeretném, ha a régi emlékek és hagyományok megmaradnának a jövő nemzedékek számára is. Én ehhez úgy tudok hozzájárulni, hogy gyermek- és kamaszkorom Békéscsabájának történeteit a magam eszközeivel, képekben örökítem meg.”
„Evangélikusnak lenni lételem”
Várkonyi János nemcsak tősgyökeres békéscsabai, de ősi evangélikus családok leszármazottja is. „Beleszülettem a lutheranizmusba. Az őseim apai és anyai ágon is evangélikusok voltak, így evangélikusnak lenni számomra lételem – vallja a csabai presbiter. – Anyai ágon Valentinyi nagyapám és nagymamám is régi csabai őslakosok leszármazottjai. Valentinyiék esetében 1722, a Filippinyiéknél 1756 volt az első házasságkötési bejegyzés az evangélikus egyházközség anyakönyvében. Apai nagyapám pedig úgy mesélte, hogy a Vlcsko őseink – ebből lett a magyarosított Várkonyi – a Nagytemplom építésében nemcsak a két kezükkel segítettek, hanem az építkezéshez építőanyagot fuvaroztak” – meséli házigazdánk.
Miért jó evangélikusnak lenni? – teszem fel a kérdést. „Tetszik a gondolkodás, amit leginkább reformgondolkodásként jellemeznék – érkezik az azonnali válasz. – Az is tetszik, hogy az egyházunkban nincsenek merev szabályok. Véleményem szerint még mindig nincs a helyére téve, mennyire zseniális ember volt Luther.” Ezek után talán az sem véletlen, hogy a Várkonyi-életműben a reformátor olajképe ugyanúgy helyet kapott, mint a reformációval kapcsolatos több más alkotás is.
Krisztus-hitéről pedig így vall a festőművész: „Talán érzékenységemből ered, hogy csak »belülről van párbeszédem« a Megváltóval, aki annyiszor átsegített a nehéz napjaimon. Sok-sok örömöt és szépet nyújtott nekem, és alkotói éveim során mindig jó irányt mutatott a különböző keresztutaknál.”
A békéscsabai festőművész vallásos témájú képei nemcsak evangélikus berkekben láthatók: ő készítette például a Böjte Csaba ferences rendi szerzetes által életre hívott tusnádfürdői Szent László Gyermekvédelmi Központ kápolnájának oltárképét vagy a battonyai katolikus ravatalozó triptichonját is. „Festőművészként ezekkel az ecsettel »olajba öntött« alkotásokkal imaként adózom a teremtő Istennek” – zárja vallomását Várkonyi János.
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. november 14–21-i, 86. évfolyam 45–46. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.
