Kérjük az aratás Urát!

Vajon mi kell ahhoz, hogy biztosított legyen a lelkészutánpótlás? És hogyan függ össze a Krisztus-követés örömével?

Gyermekkoromban különös vágy vonzott a templomban az oltárhoz. Az istentiszteleteken irigykedve figyeltem az oltártól jobbra és balra ülő gondnokokat: milyen jó nekik ott az Isten közelében, ajtót nyithatnak az oltártérbe lépő lelkésznek! Ez a vágy különösen is felerősödött bennem, amikor a nagyszüleim voltak a gondnokok. Három évtizednyi lelkészi szolgálaton túl is vallom, nincs nagyobb kiváltság, mint az oltár körül forgolódni. Életünket az élő Istennek szentelni, aki elhív, megtisztít, és szolgálatába fogad. Évről évre egyfajta csodaként éljük meg egyházunkban, hogy Krisztusnak a hitre és szolgálatra hívó hatalma mai zavaros világunkban is működik.

Ugyanakkor az utóbbi években a lelkészi szolgálatra jelentkezők létszáma aggodalommal tölti el szívünket. Szeptember elején izgatottan kérdezzük a nálunk jobban informáltakat: hányan is jelentkeztek, és mennyit vettek fel hittudományi egyetemünkre? A számok hallatán bizony beindulnak a kialakult rossz reflexeink és válaszaink. Ezért vállaltunk ennyi általános iskolát és gimnáziumot? Sokkal többet reméltünk tőlük… Mások a lelkészcsaládoktól várnák, hogy „termeljék ki az utánpótlást”, mint a régi időkben. Egyesek az ifjúsági munkára kiadott anyagi és szellemi erőfeszítések meg nem térülésén sopánkodnak. Vagy talán maga a lelkészképzésünk lenne kevésbé vonzó? Megint mások a gyülekezetek felelősségét feszegetik. Miért ilyen erőtlen az ifjúsági munka, miért engedjük, hogy gyermekeink „kikonfirmáljanak” az egyházból?

De önmagunkat felmentő válaszaink is vannak. Világjelenség a lelkészi szolgálat iránti érdeklődés apadása. Egyébként is, más hivatásoknál ugyanez tapasztalható: tanárképző főiskolákon jelentkezők híján nem indulnak el bizonyos szakok. Tény, hogy mai világunk jelenségei minket sem hagynak érintetlenül, és józanul végig kell gondolnunk ezeket.

Ha azonban csak rajtunk kívül vagy éppen egymást vádolva keressük a probléma gyökerét, félő, hogy ugyanott tartunk, mint a sikertelen tanítványok. Kudarcként élték meg, hogy nem tudták kiűzni a néma lelket, és ezért vitába keveredtek az írástudókkal (Mk 9,14). Minden bizonnyal több lehetőség is felmerült. A legfőbb baj és hiányosság azonban az volt, hogy Jézus nélkül is magabiztosnak mutatkoztak. Elhitték, hogy egyedül is sikerülhet, kellő szakmai rutinnal felvértezve kiűzhetik a néma lelket.

A mi fő problémánk is talán az, hogy túl magabiztosak lettünk. Elhittük, hogy az egyházban automatikusan megy minden magától. Ha pedig mégsem, akkor mindent meg lehet oldani az elmúlt kétezer év tapasztalatával. Bár kétségtelen, az sok mindenre megtanított minket. De azt a leckét talán át kell ismételnünk, hogy a lelkészi szolgálatra maga Isten hív el. Ez semmivel sem pótolható.

A Szentírásban nagyon sok elhívástörténettel találkozhatunk. Milyen küzdelmesen indult a nyolcvanéves, nehéz ajkú és nehéz nyelvű Mózes! Jeremiásnak hasonló gondja volt önmagával, tetézve fiatal korával. Isten, ha valakit elhív, minden akadályt el is hárít, és hatalmával vértezi fel szolgáját. Ugyanezt látjuk, amikor Jézus személyesen hívja tanítványait. Neki nem akadály Péter bűne vagy a vámszedőasztal, amely mellől Mátét felállítja. „…akiket elhívott, azokat meg is igazította…” – mondja Pál (Róm 8,30).

Jézus hívó szavában ugyanis a mennyei Atya világteremtő hatalma szólal meg. A világ újjáteremtése kezdődik meg a hirdetett ige által, és ezt a szolgálatra elhívottak kezdeti ellenkezése sem gátolhatja. Ugyanakkor Jézus a valamin fellelkesült önként jelentkezőket határozottan elutasítja (Lk 9,57–58). Csak teher és keserűség lenne számukra a szolgálat, vak vezetne világtalant.

Jó lenne, ha a lelkészutánpótlás kérdését nem egyszerűen az egyház struktúrájának fenntartása szempontjából vizsgálnánk, nem pusztán a jelenlegi szerkezetet féltenénk. Hanem sokkal inkább missziói lelkülettel a Krisztus-követés örömét szeretnénk továbbadni az evangéliumra és az üdvösségre éhezőknek, egyházon belül és kívül. Kétségtelen, ehhez óriási szükség van a Krisztus által elhívottakra és küldöttekre.

A sikertelen gyógyítás után Jézus az imádság szükségességére hívja fel tanítványai figyelmét. Így egyházunk jövője iránt szorongva nyilván a miénket is. Ha élő közösségekből száll fel az imádságok sokasága az aratás Urához, bizonyosan küld munkásokat az ő aratásába. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt az egészséges és vonzó gyülekezetekért, jövőnket pedig, benne a lelkészutánpótlás ügyét, imádságban bízzuk hatalmas Urunkra!

* * *

Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. október 9–16–i 87. évfolyam 39–40. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a  e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.